A hóhér nem szerette a köleskását, a hajnalhasadást és a harangzúgást. Gyermekkorában ugyanis nap mint nap köleskását kapott reggelire, egy idő után kihányta, de a mamájának nem mert szólni erről, félénk kisfiú volt nagyon, a mamát viszont erőszakos természettel áldotta meg az istene, hol ezért, hol azért pofozta fel a gyermekét, nem  tűrt ellentmondást semmiben. A hajnalhasadás és a harangzúgás utálata választott szakmájához kapcsolódott, merthogy a kivégzésekre mindig hajnalban került sor, a vasárnapokat kivéve minden nap korán kellett kelnie, rendszerint kialvatlanul fogott neki a munkához, miközben zúgtak a templomok harangjai. Jobban szeretett volna csendben lesújtani a fatönkre fektetett nyakakra, az ilyesmit jobb, ha elmélyülten, nagyon odafigyelve végzi el az ember, tudniillik abban a meggyőződésben élt, hogy munkája, annak értékét és hasznosságát tekintve, felér, sőt, talán meg is haladja egy sebészprofesszor az egekig magasztalt és egyfolytában ajnározott eredményeivel, a sebész mindig csak egyetlenegy ember életét menti meg, a hóhér viszont, akinek a munkáját általános megvetés kíséri, az emberiséget szabadítja meg egy gonosztevőtől, vagy legalábbis megkíméli a kivégzett környezetében  élők életét, ha mástól nem, de a helyrehozhatatlan bántalmazásoktól biztosan. És ez nem egy embert jelent, sokkal többet. 

Főnökei a hóhért igen nagy becsben tartották, soha nem fordult elő, hogy egyetlenegy csapással ne sikerült volna leszelni a halálra ítélt fejét, első kategóriájú hóhérként tartották számon, aki a fizetése mellett minden hónapban pénzbeli jutalmat is kapott, emellett megengedték neki, hogy kizsebelje az áldozatát, amiből sok haszna nem származott, mert az illető hozzátartozói már előzőleg kiürítették a zsebeit. Tekintettel ragyogó eredményeire, őt bízták meg a kezdő hóhérok kiképzésével, elméletből és gyakorlatból. A mi hóhérunknak nem volt magas képzettsége, valószínűleg felmenőitől örökölt valamiféle logikus gondolkozásra való hajlamot, tanítványaival többek között azt kellett megértetnie, hogy minden esetben utána kell nézniük a kivégzendő életében elkövetett gonosztetteinek, a hóhérnak meg kell győződnie arról, hogy a bírósági ítélet helyesnek tekinthető-e, nem csak egy jogász szemével nézve, hanem egy közember értékítélete szerint is, mert csak ebben az esetben lehet tiszta lelkiismerettel végrehajtani a kivégzést, egyébként gyilkosságok sorozata volna a hóhérmunka. A kiképzésre a fáskamrában került sor, egy fatönköt előkeríteni nem jelentett problémát, a tanítványok mindegyike hozta magával a saját pallosát és az aznap kivégzendő élőlényt. A mester akármilyen állatot elfogadott, lehetett patkány, nyúl, galamb, tyúk, csirke, kakas, kutya, macska, bárány, gidó. Ez utóbbiakkal könnyebben ment a gyakorlás, mert ezeknek a fejét le lehetett vágni, az apróbb élőlényeket ketté kellett szelni, mert csak a fejüket lenyesni igen nagy gyakorlatra lett volna szükség. A hóhér engedélyt kért arra, hogy a számára kiosztott öt tanítvány mellett, a saját, tíz éves fiát is kioktassa a szakmára. A gyermek anyja nem nagyon értett egyet ezzel, de ki figyel oda egy hóhér feleségének a szavára?

A hóhér életét sem lehetett zökkenőmentesnek tekinteni. Olyan események történtek, amelyek igencsak elbonyolították a munkáját, kiutat ugyan mindig talált az előállott helyzetből, de az is előfordult, hogy a probléma megoldásáért elég nagy árat kellett fizetnie. Amikor például a kisfia úgy emelte a magasba az apja pallosát, hogy nem lévén elég elővigyázatos, a mögötte várakozó egyik tanítványt alaposan fejbe verte. Az illető nem halálozott el azonnal, csak később, a kórházban, viszont a hóhér egy hivatalból elindított bűnvádi eljárás vádlottja lett, a gyermeket, kiskorú lévén, az ilyenfajta bűntettekért, ha szándékosan tette, ha gondatlanságból, felelősségre vonni nem lehetett. A hóhér öt év börtönbüntetést kapott, viszont egyetlen hóhér lévén a környéken, továbbra is használták a szakmájában, és most is dicséretes módon helyt állt minden alkalommal, olyannyira, hogy az elvégzett munkát és a jó magaviseletét beszámítva, felére csökkentették a börtönbüntetését, de oktatni többet nem oktathatott. Miután kijött a börtönből, titokban a fiát tovább tanította a szakmára, aki tizenhat éves korában már egy galamb fejét is le tudta nyisszantani sikeresen, anélkül, hogy az állat testében a legkisebb kárt is okozta volna. 

  (folytatás következő számunkban)