Igazán senki sem tudta, mit kerestek a koradélután érkezett idegenek abban a dombok között elheverő faluban. Először a három utca találkozásánál fekvő vegyesüzlet tulajdonosa és egyben helyi korcsmáros látta meg őket, amint kiszálltak a sötétzöld kocsiból a máskor szekerektől túlzsúfolt placc közepén. Nem jobbra vagy balra álltak be, ahogyan a szénát vagy állatot szállító szekeresek szoktak, egyenesen középre. Vasile Lupu italkimérő megcsóválta a fejét, de akkor még nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak.

Akkor kezdett érdekes fordulatot venni érkezésük, mikor az esztenáról Szilveszter napjára bebattyogó Puju, a csobán betért az italkimérésbe. Botját a pultnak támasztotta, s miután felhajtott két vizespohár színezett szeszt, odasúgta Vasilénak, hogy idegeneket látott a Felsőutcán. Mint köztudott, a Felsőutca nem vitt sehová, s ha mégis, az leginkább a falu fölött elterülő kukoricás volt. De az is csak nyáron. Bizonyára nem kukoricát akarnak lopni, állapította meg a korcsmáros, majd újra teletöltötte szesszel Puju poharát. Nem, egyezett bele a csobán óvatosan, belátva, a térdig érő hóban nemhogy kukoricát, de bárányt is elég nehézkes lopni.

Ezen a ponton aztán megakadt a beszélgetés már-már izgalmasan szövődő fonala, mivel a vegyesüzletbe betérő alakok hosszú időre berekesztették a társalgást. A piros szárnyakat rázogató medve ütemes mozdulatokkal fordult a helyiség közepére, s közben az ezredes kezében lévő bot végén acsargó kutyafej időről időre összecsattanó állkapcsa adta a megszokottnak kicsit sem nevezhető ritmust. A két, szarván felcicomázott kecske először a csobán ellen fordult, aki miután odébb lépett a szemtelen támadók elől, botjával jókorát sózott az egyik bakkecske ülepére. Több sem kellett annak: hirtelen mozdulattal a helyiség közepére taszajtotta a csobánt, akivel immár a medve és az ezredes foglalkozott. A két bakkecske leszegett fejjel egymásnak ment. Az események ilyetén fordulatát látván Vasile Lupu italkimérő elpakolta a poharakat és az üvegeket a pultról, s hátát a falnak vetette, elkerülendő a felajzott bakok támadását.

Az utcán elsiető, süvegét mélyen a szemébe húzó pópa fejfedője alatt összevonta szemöldökét, s a nagy hideg ellenére megcsóválta fejét. Még zúzmarás szakállába is beletúrt, amikor megpillantotta a kocsmában duhajkodó pogányok seregét. Na várjatok, gondolta magában, s bélelt csizmájával tovább taposta a havat. Várjatok, ismétlődött meg pópánkban a gondolat, de többre nem futotta, mivel a szoknyája alá befurakodó fagy élesen belecsippentett combjába. Szapora léptekkel haladt tovább, már jócskán elhagyta a korcsmát, mikor megtorpant.

Ijedten nézegetett szanaszét, kereste, honnan jön a hang. Jó egy percig figyelgetett körbe-körbe, míg aztán szinte bizonyosra vette, hogy a dumnyézó tréfálkozik itt szegény pásztorával. Tekintetét az égre emelte, és bocsánatért esedezett, amiért nem viselte szigorúbb gondját a korcsmában duhajkodó teremtményeknek. Viszont mindhiába esedezett, a dombok fölött lebegő gregorián dallam nem akart szűnni. Emlékezett, még teológushallgatóként hallott utoljára ehhez hasonlót, s jól tudta, veszélyesebb ez minden egyébnél, még a dombok takarásában, a régi korokat kísértő sírhelynél is. Mikor eddig jutott gondolataival, végképp megrökönyödött. A dallam onnan jött. Onnan fentről, a báró sírhelyétől. A bárótól, aki – tudva lévő – bikanyakú kálvinista volt. Sehogy sem fért össze a fejében a mindegyre elvékonyodó női hang és a sírban porladó alakja. A dumnyézó tréfálkozik itt szegény pásztorával, jutott ismét az legtermészetesebb végkövetkeztetésre.

Egy, kettő, három, számolt magában a pópa, s mikor végül megelégedett a gyorsan vetett keresztek számával, sietősen indult tovább temploma felé. A behavazott szántó közepén lévő akácosból érkezett ének lassan elhalkult, s olyan némaság telepedett a vidékre, hogy még a vackában összekuporodott pocok szusszanását is hallani lehetett volna. Már ha valaki szánt volna időt arra, hogy belefüleljen az egyre sötétedő tájba. Aztán ennek is vége lett. S mikor imája végeztével a pópa bezárta a templomot, és hazafelé sietett az egyre cudarabb éjszakában, meghökkenve látta, hogy a sötétzöld jármű még mindig ott parkol a piactér közepén. Ahogyan azt is döbbenten vette tudomásul, hogy borzos hajú, kipirult arcú idegenek ropják a táncot egy piros szárnyú medvével és két, felajzott kecskebakkal. A pópa lehunyta szemét, és esdve kérte a dumnyézót, bocsássa meg neki korábbi bűneit. És abban a pillanatban, mikor kezét ismételten keresztvetésre emelte, föntről, a sír felől csikorgás hallatszott. A fagyos föld nyikorog így, ha ásót forgatnak benne. Hogy a báró fordult-e meg tengelye körül sírjában, vagy csak a pópa fülével játszott ostoba tréfát a kékesfekete égbolt, azt nem lehet tudni. Mindenesetre örökre szegény lelkipásztor retinájába égett a kép, amint félelemes csikorgás közepette egy angyalarcú, vörösesszőke idegen pogány táncba kapaszkodik a hosszú farkát peckesen himbáló kecskebakkal.