Iszanub felriad. Nem álomból, még csak nem is szendergésből ébred. Inkább valamiféle álmodozásnak mondhatnánk azt, amivel idejét próbálná mulatni. Ha faggatnánk, Iszanub nem tudna számot adni arról, hogy ébredésekor mi jár a fejében. Ha arról kérdeznénk, hogy mióta álmodozik, talán zavarba jönne, vállát vonogatná, még hümmögne is. Válasz ezúttal sem érkezne. 

Persze nem kérdezi senki. Teremtett lelket sehol sem látni, ezért Iszanub, anélkül, hogy e lehetséges kérdésekkel számot vetne, kinyújtja elgémberedett tagjait, megropogtatja csontjait, s mint aki ősi titok tudója, bólint, majd így szól: Idő van. Szavai nyomán kiszakadó lehelete belevegyül a finoman kevergő porba. Hangja visszhangzik az üres folyosókon.

Iszanub iménti kijelentésének valóságtartalmát vitathatnánk ugyan, de mivel akárcsak ő maga, valószínűleg mi sem vagyunk még teljesen tisztában a körülményekkel, kár – sőt az állítás vitathatóságából kifolyólag az is előfordulhat, hogy egyenesen lehetetlen – lenne most erre az időt vesztegetni.

Figyeljük inkább meg a csarnokot, ahol Iszanubra, erre a fura szerzetre akadunk. Ő maga is környezetét fürkészi éppen, így hiábavaló attól tartani, hogy a vizsgálódás során bármely cselekedetéről lemaradunk. 

A négyszögletű helyiség vörösgránit falai között háromszor háromszor kilenc oszlop tartja az ugyancsak vörösgránit mennyezetet. Az oszlopokat, akárcsak a falakat, gondosan vésett és festett ábrák borítják. Állatok, emberek, tárgyak, mindenféle keverék lények és érthetetlen szimbólumok sorjáznak Iszanub körül. Ha a jelek körbeérnek egy oszlopon, nem torpannak meg. A következő oszlopon folytatódnak, s ezek fogytával a falakat lepik be. Hol körtáncot lejtenek, hol utat mutatnak, hol egymást üldözik, hol történetet mesélnek, de akad olyan rész is, ahol éppen csak fekszenek egymás fölé és alá rendezve, mintha alapos számvevő utasítására raktározták volna el őket a terhek cipelésétől kimerült, izzadó hordárok. 

Persze valójában nem terjednek az ábrák. Gránittömbökbe vésve aligha burjánozhatnak tovább. És valami mégis történik. Láthatatlan erő vonzza körbe a szemlélődőket, vagy legalábbis Iszanubot az oszlop körül, ami előtt felriad, majd tovább, ismét körbe és körbe-körbe, amíg csak el nem fogynak az oszlopok. A falak következnek.  

A csarnokban sötét van. Kintről – bárhol is legyen az – nem szűrődik be fény, bent pedig semmi nincs, ami megvilágítaná a teret. Hősünket nem zavarja a fény hiánya. Ennek ellenére lehunyt szemhéjakkal, karját kinyújtva, az ábrákat tenyerével érintve halad. A világosság nekünk sem hiányzik. Nincs rá szükségünk, és ami azt illeti, látásra sem.

Miután az oszlopokat hátrahagyva eléri az egyik falat, megtorpan. Várakozik. Összeráncolja homlokát és kinyitja szemét. Először csak halvány derengés tölti be a teret, aztán a fény – akárha maga a Nap ragyogna – felerősödik. 

Hát ez az! – mondja. Megvan! Ezért kellett itt lennem, hogy megteremtsem a fényt! Iszanub, a Fényhozó – ízlelgeti a szavakat. Lehunyja a szemét, állát előretolja, fejét hátrahajtja, mintha valami felülről jövő áldás felé nyújtaná az arcát. Semmi sem történik. Az üdvrivalgás, a fényhozónak, a megváltónak kijáró tisztelet elmarad. Senki sem rohan hozzá, nem kapják a vállukra, nem éljenzik, nem imádják. Elunja a dolgot. Megcsóválja fejét és ismét elindul. Karja nyújtva, tenyere a véseteken, előrebámul. Egy alkalommal a falra pillant, s az általa teremtett fényben a jelek ismerős jelentést adnak ki. Elrántja a tekintetét. Megszaporázza lépteit, s amíg egy, a csarnokból kivezető folyosóhoz nem ér, nem néz többet a falakra. Gondolhatnánk azt is, hogy a mereven tartott tekintet az oka, hogy nem fedezi fel a folyosó bejáratával átellenben, a csarnok túlsó falából nyíló, trapéz alakú kaput, de tévednénk. Hogy ő maga csak sejti, vagy teljes bizonyossággal tudja, hogy a faragott kőlappal lezárt kijárat felé hiába indulna, nem firtatjuk.  

A fény ereje a folyosón sem lankad, az ábrák is tovább sorjáznak a falakon, de Iszanub itt sem figyel rájuk. Talán rosszul teszi. Egy helyen lenge ruhás nők szórakoztatnak hangszereikkel valami hatalmasságot, máshol aratás utáni betakarítás, vadászat vagy dicső csata zajlik éppen. Más ábrákon állatok, daru, sólyom, gepárd, krokodil sorakoznak. Hosszú nyakú szörnyek gabalyodnak egymásba, birkózásukat madarak figyelik. Sakálfejű férfi kísér át valakit egy folyosón, íbiszfejű férfi egy gyermekét tápláló nőt támogat. Iszanub ezekről mind lemarad. Csak a sokadik sakálfejű férfi ábrázolásánál áll meg vizsgálódni. A furcsa, félig ember, félig állat szerzeten jól szórakozik. Egy következő, hasonló lényt mutató ábránál ismét megáll. Alaposan szemügyre veszi a vonásokat, közben megdörzsöli a homlokát. Csodálkozva fedezi fel, hogy homlokát és szemei környékét, sőt egész arcát finom szőr borítja. Ugyancsak szőrös fülei hegyesen állnak el koponyájától, pofacsontja pedig hosszan előrenyúlik. Újra és újra végigtapogatja fejét, s a tapintások alapján arra a következtetésre jut, hogy maga is a falon látott sakálfejű alakhoz hasonlatos.

Ez sok mindent megmagyaráz – mondja, de hogy pontosan mit is, fogalma sincs. Téblábol a folyosón, vizslatja az ábrákat, és amikor – mint aki számára nem tetszőt lát – elrántja a tekintetét néhány jelről, ismét megszólal.

Persze! Hiszen, ha sakálfejem van, látnom kell a sötétben, ha pedig látok a sötétben, nincs szükségem a fényre. Hogyan lehetnék hát én a Fényhozó? Talán… Megeshet az is, hogy a nevem is egyéb, nem Iszanub.

Gondolataiba merül. Hümmög, bólogat. Valóban! Valóban, hát hogyan is feledkezhettem meg róla?! Hiszen az én nevem valójában Niuszab! – kiált fel, és megszűnik a fény. Tehát Niuszab vagyok, sakálfejű vagyok, sötétben látó vagyok. Elhallgat. Idő van. Niuszab vagyok – hallja, de nem tudja eldönteni, hogy ezúttal is ő mondja, vagy a falakról verődnek vissza saját szavai. Legyint. Vagyok, aki vagyok… De mit keresek itt?

Továbbindul, a folyosó végén egy terembe ér. Ebben összesen hat vékony oszlop áll, a falakból pedig hat kamra nyílik. Niuszab néha megbámulja a falakat díszítő ábrákat, de miután ismét rátalál saját ábrázolására, amint épp egy szívet a tenyerén tartó nőt vezet, nem foglalkozik többet velük. Átkutatja a kamrákat. Az elsőben vászonzacskókat és vászontekercseket, a másodikban különböző méretű agyagedényeket, a harmadikban pálmabort, a negyedikben cédrus- és egyéb olajakat, az ötödikben gyantát, a hatodikban pedig mirhát, fahéjat és egyéb fűszereket talál.

Őrködnöm kell! – jelenti ki, az utolsó kamrából kilépve. Ekkora gazdagságot őrzés nélkül hagyni nem lehet. Megvan hát ittlétem célja. Még a sötétben is látok. Ki lehetne nálam alkalmasabb a feladatra? Őrködni fogok – és lekuporodik a terem közepére. Ismét figyelni kezdi a falakat. Főleg a sólyom- és egyéb állatfejű férfiakat fürkészi. Közben így gondolkodik: Egyetlen őrre mégsem bízhatják mindennek az őrzését. Még az én figyelmem is lankadhat. Előbb-utóbb csak érkeznie kell valakinek, aki felvált. Már ki tudja, mióta itt vagyok. Hamarosan jönnie kell a váltásnak. Nem váltja fel senki. Erősen nézi az ábrákat, aztán elképzeli, hogy egy hasonló alak jelenik meg a terem valamelyik bejáratában. Újra és újra megpróbálja, de semmi sem változik.

Nem szabad türelmetlennek lennem – mondja. Lehet, csak én képzelem úgy: sok idő telt el őrködésem kezdete óta. Mérnem kellene az időt. Ismét körbejárja a termet, körbe a kamrákat, de nem talál az idő mérésére alkalmas eszközt. Visszakuporodik a terem közepére. Füle tövéből szőrszálat ránt ki, szemmagasságba emeli, elengedi. Majd én megmérem az időt – mondja, és türelmesen várja, hogy a szőrszál földet érjen. Szavai visszhangja összekeveredik a korábbról visszhangzó mondatokkal, és a szőrszál nem ér földet. A levegőben marad, pontosan szemmagasságban, ott, ahol elengedi. Niuszab bámulja a lebegő, olykor meg-megremegő szőrszálat, aztán felpattan és kiviharzik a teremből.

Jó, akkor őr sem vagyok! Nem őrködöm! Legyen csak minden az enyészeté, bánom is én – fakad ki, és egy újabb terembe ér. Minek őrködni? Nincs is itt senki! Sem olyan, aki felválthatna, sem olyan, aki bármit is elvihetne. Csak magam vagyok! Nem vagyok őr! Nem vagyok Niuszab! Akkor… Gondolataiba mélyed. Csak magam vagyok! – hallja saját hangját újra, és erről eszébe jut valami.

A nevem Naszibu, feladatom a teremtés. Megteremtem a magam társát! Kimondja a szavakat és cselekszik is. Letérdel. A földre köp. Köpetét porral keveri össze, s az így kapott masszát apró kígyóvá gyúrja. Mielőtt befejezné a formálást, elszégyelli magát. Feláll. Lézeng a lassan éledező, kígyószerű lény körül, végül pedig gondosan eltapossa. Más módszert keres. A falfestéseket fürkészi. Ezúttal egy térdelő, szárnyas nő ragadja meg a figyelmét. Visszaballag a terem közepére. Ismét letérdel, lehunyja a szemét. Egy lüktető szívről álmodik. Elevennek, forrónak, titokzatosnak, ujjpercnyinek álmodja. Ha valahol hibát fedez fel rajta, türelmesen álmodja tovább, amíg tökéletesre nem formálódik. Vérereket és tüdőt álmodik végtelen türelemmel. Ahogy ezeket befejezi, májjal, beggyel, egyéb belső szervekkel folytatja. Elkészül a madárral, az pedig elrepül. Nem bír a nyomára bukkanni, ezért újraálmodja. A sokadik próbálkozás után a madár ott marad. Naszibu elégedett. Szája szegletéből nyálcsepp buggyan elő. Imádkozik a madárhoz és továbbálmodja azt. A madár csőre, feje emberi, női arccá és koponyává alakul, szárnyai megmaradnak, de a tollak emberi karból sarjadnak. A karmos lábak hosszú, barna női combokká nyúlnak, gazdájuk pedig Naszibura mosolyog. Ő int, felkínálja magányos világát a nőnek, az pedig kilép az álomból. Naszibu kinyitja a szemét, de teremtményét sehol sem találja. 

Törődötten tápászkodik fel. Nekiindul a teremből kivezető újabb folyosónak. Minden kamrába, minden helyiségbe benéz. A falon lévő ábrákat is szemügyre veszi, de a nőt nem leli sehol. Egy újabb terembe érve, amiből egyetlen kamra nyílik, hatalmas mérleget talál. A rozsdás szerkezet üres serpenyője a földig ereszkedik, a másikban – ez Naszibu arcával áll egy magasságban – toll hever. Nocsak! – szakad ki Naszibu száján. Hát erre szállt a madárka. A magasabban álló serpenyőt megpróbálja lehúzni, hogy megvizsgálhassa a tollat, de az nem enged. Teljes súlyával csimpaszkodik a serpenyőre, de a másik, az üres oldal így is nehezebb. Magát a tollat sem bírja mozdítani. Ám legyen – mondja, és vállat von. Reménykedve indul a kamrához, mérleggel, tollal nem gondol többet. Belép a helyiségbe. Saját, embernő alakú, madárszárnyú teremtménye helyett egy oroszlán és víziló testű szörnyeteg, hatalmasra tátott krokodil állkapcsával találja szemben magát. A krokodiltorok mélységétől, a belőle áradó sötéttől megrémülve majd földbe gyökerezik a lába. Kimenekül a kamrából. A falhoz lapul. Miközben hátát a falnak támasztva a földre csúszik, a rémület helyét végtelen fásultság veszi át a sakálpofán. 

Nem tudok teremteni. Naszibu sem lehetek. Sóhajt és az a nyugtalanító érzés kínozza, hogy mindez megtörtént már. Fülel, de a kamrából egyetlen nesz sem szűrődik ki. Ammat – mert így hívják ezt a fura, állatokból összegyúrt démont – nem mozdul. Most épp névtelen hősünk jól tudja ezt, ahogy azt is, hogy Ammat nem is tehet már másként. A démon nevét is jól ismeri. Azért tudhatjuk mi magunk is, mert már nem veszi a fáradságot, hogy azt színlelje: elfelejtette. Hagyja, hogy a sosem szűnő visszhangkavalkád töltse be fülét. Az idők végezete óta kiejtett szavai megragadnak a falak között. Egyetlen hang sem ülhet el.

Ubnaisz vagyok – hallja egy örökkévalósággal korábban kiejtett szavait. Hatalmas tojásba zártak, és arra várok, hogy megszülessem. Nem vagyok Ubnaisz. Sznaibu vagyok. Hordóba zártak, hajóra tettek, így sodródom a világ vizein, míg valahol partot nem érek. Nem vagyok Sznaibu. Naubisz vagyok. Hatalmas sziklába vájt templomban lebegek keresztül az örök sötétségen. A csillagokon kívül nincs útitársam. Nem vagyok Naubisz. Szibnau vagyok. Nem vagyok Szibnau. Ibszanu vagyok. Nem vagyok Ibszanu. Ibunasz vagyok. Iszuand vagyok. Szuandi vagyok. Nadiszu vagyok… Hétszáztizenkilenc név hangzik el, hétszáztizenkilenc történettel. Saját nevének, saját sorsának összes lehetséges variációját sorolja el a visszhang, és egyetlenegy sincs, ami feloldozná. Összes történetét végighallgatja, és mindenik ugyanúgy ér véget: Nem vagyok.

Anubisz vagyok! – üvölti, hogy elnyomja a visszhangokat. Anubisz vagyok! Apám Ozirisz, a Duat ura, nevelő anyám Rá igaz nevének tudója, Ízisz, aki a Napisten köpetéből és a föld porából Apóphiszhoz hasonlatos kígyót formált, annak mérgével csalva ki a Nevet. Anubisz vagyok, a Túlvilágba lépő lelkek kalauza, a Holtak birodalma titkainak ismerője.

Feláll. Visszasétál a kamrába. Megáll Ammattal szemben.

Éhes vagy, Ammat, elveszett lelkek elnyelője? – régi ismerősként mosolyog a démonra. Gyűlöltelek az idők kezdetétől. Minden egyes lélekért gyűlöltelek, amit elnyeltél ahelyett, hogy Ozirisz birodalmába kerülhettek volna. Mióta éhezel? Mióta nem vetődött erre egyetlen lélek sem? Kiürült apám birodalma, Ammat, és lakóival együtt odalettek az istenek. Csak mi vagyunk. De megtaláltam a megoldást. Bocsáss meg, hogy magadra hagylak.

Anubisz vagyok – mondja ismét, és bemászik Ammat állkapcsai közé. Miközben eltűnik a torokból áradó sötétségben, ha figyelmesen hallgatjuk, elcsíphetjük az elhaló visszhang utolsó szavait: Nem vagyok. A mérleg serpenyői nyikorogva megbillennek. A toll lefele indul, az üresnek tűnő serpenyő magasba emelkedik.

Hogy közben Anubisz hova kerül, nem tudjuk, s hogy mi magunk hol vagyunk ebben a pillanatban, azt jobb, ha nem firtatjuk. Kérdésünkre a válasz még Anubisz történeténél is zavarosabbnak, nehezebben érthetőnek tűnhetne, és minden bizonnyal kevésbé lenne kielégítő vagy megnyugtató, mint jelenlegi bizonytalan állapotunk. Térjünk inkább vissza Ammathoz, az elveszett lelkek elnyelőjéhez, aki az idők végezete óta először összezárja állkapcsát, négy lábra áll, és kisétál a színről.