Ketten
Végül mindig ketten maradnak,
de azok nem mi leszünk,
azok majd mindig mások,
azok a légből kapott hallomások,
folynak is egyből, cseberből
vederbe,
törik, nyalják őket,
harapva, vedelve –
mert már csak ketten –
de ők nem mi, nem, mi nem vagyunk,
mert így ketten itt, ugyan, mi mit hagyunk,
mert nem vagyunk nők, nők nem,
nem vagyunk –
anyák sír fölött, nem szülünk,
nem sírunk, nem jajgatunk,
mert mi ketten; így ketten nem fázom,
ez több mint az Egyben szenvedő három,
végül hát hányan, hányan hát, ketten,
mi és ők párban, hárman, ketten, egyben.
Világvége
Azt álmodtam, hogy világvége volt.
Kínában voltam és világvége volt.
Egy irodaházban, magasan, fent, fent,
a világvége csak jött, csak jött,
Kínában voltam és világvége volt.
Kínában voltam, egy irodaházban,
nyilaztak is meg minden, egész éjjel
valami slampos barbárok
futottak fel és szerteszéjjel:
világvége volt, azt álmodtam.
Valami magas hegy kellett,
mert világvége volt,
ami később ér fel, mint le,
Kínában a nagy hegyek teteje is lent van,
az irodaházakban mindig, mindig rend van,
Kínát álmodtam meg, amint épp
világvége volt.
Egy magas hegy kellett, amin tornyok vannak,
meg hogy legyenek rajtuk lőrések is,
mert más is tudja, hogy a lent itt fent van,
és ha lőni kell majd, kell célozni is!
Azt álmodtam, hogy Kínában
már világvége van,
széthordták ölben a Nagy Falat,
hogy jön a világvége, azt álmodtam,
hogy már tornyok sincsenek,
nincs honnan lőni,
nincs kire lőni, azt álmodtam,
hogy nincs kire lőni,
ez a vég, a Minden vége,
nincs kire lőni,
ez biztos világvége!
Már csak egy lyuk,
egy lyuk kell,
az mindig is kellett,
kell még egy odú vagy pince,
mert mindenki tudja,
hogy Kínában –
és nem csak –
a pince az lent,
a torony az fent van,
és én azt álmodom, hogy lent vagyok,
és világvége van
és horkolok,
és olvasom
hogy Faust, -kauszt,
jaj, gondolom,
ha ébren lennék most álmodnám,
hogy világvége van,
és bennem Kína van,
és jön a világvége,
jaj, szert kéne tenni pár felfogó edényre!
Üzenem haza
Üzenem a széthordott hegyeknek,
a csákány- és ásónyom változó,
s bár van némi törvénye szeleknek,
passzátnak, főnnek meg ezeknek,
a nagy Egész mind hiábavaló.
A nép halad, s a kő alatt
csak sár marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen,
kendertőből soha nincs elég!
Alattam – vakond-mód – rágták a gyökeret,
most beszélni kéne, de néma lett a Rend.
Ha hullott rám magja az ősi babonának,
híre sem volt bennem akkor már hazának:
az idő lemarta a gyomokat.
A nép halad, s a kő alatt
csak sár marad.
Üzenem az erdőnek: reméljen,
ha csattog majd a bicskások hada,
mert drágább itt a hazánál a fa,
s a vérző csonkból halódó tavaszra
új (magyar) tenger fakad. (Győzedelmesen?)
S már rég nem lesznek fák, mikor a mocska
felszisszen, hogy „Mi mindenért kár!”
A sújtó kezek jóvátétel helyett,
ott kaparnak majd a –
kő alatt
csak sár marad.
Üzenem mindannak, ki fölnevelt:
hogy múltunk volt, nem érdekel,
de nemzedékek őrváltásain
is ott lesz még egy Jel,
hogy ha jönnek majd a boldog építők,
és ha kiássák a fundamentumot,
romlandó testecském hófehér porára
húzzanak új falat, új tetőt, templomot.
De nem kell több Kőmíves Kelemen,
ki ólommal, acéllal, embervérrel
fűzi a holnap szögesdrót falát,
majd kék-ezüst tálba, benne szenteltvízbe
mártogat egy elherdált tanyát!
Üzenem mindannak, ki fölnevelt:
a fundamentom nem nekünk való,
és nem való nekünk az akarat,
mely újra építi a falakat.
A nép halad, s a kő alatt
csak sár marad.
És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
forduljon akárhányszor a kerék,
világ hülyéje többet nem leszek!
S tőlem lehet bosszú, gyűlölet, harag,
(Nem holmi tucatszám gyártott értékek ezek!)
úgyis egyenként vagyunk egy cél, egy akarat.
A nép halad, s a kő alatt
csak sár marad.
És üzenem mindenkinek,
románnak, cigánynak, székelyeknek,
utcán alvóknak, irgalmasoknak
és tolvajoknak,
annak, akit a vakság fűt és annak,
ki titokban ételt visz vadaknak:
ébredjetek és csomagoljatok!
Valahol fönt a magos ég alól
megint ránk szakadnak a csillagok,
s ha a nép marad a kő alatt,
majd nem halad!
Kihalnak az igazak és a jók,
a tiszták és állhatatosok,
zsidók, gójok, nyírők és wassok.
(„Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!”)
Likasszák már bőrünkből a rostát,
s lopott olajjal olajozzák
gerincünk „patronok”.
És jön a csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
eggyé lesz vélünk a maffia.
S mert nem vetett, így nem is arat,
s ha elfut a nép, hát csak a szar marad,
csak a sár marad, csak a kő marad.
Na a kő marad!
Akik tudják kik ők
mi azok vagyunk
akik tudják kik ők
akik minden nap tudják
hogy kicsodák
akik mernek reggel
még ágyban feküdve
komoly dolgok fölött szipegni
parkoló pénz és klímaváltozás
mi azok vagyunk
akik a hét minden napján
tudják kik ők
és nem mi tehetünk róla
hogy a hét hét napból áll
mi azok vagyunk
akik tudják kik ők
akik egyszer címkék
voltak egy szekrény ajtaján
bögre katica virág
nem
autó vonat vashíd égőkkel
mi azok vagyunk
akik tudják, a cementet hogy keverik
a füst miért lila
ha bőg az egy-hatos
mi azok vagyunk
akik tudják kik ők
akiknek mást jelent
lámpavas tár és villamos
