„Hal szamár, hal barát, változik 

az apátúrság” (régi közmondás).

Az állandóság a mulandóságban, és viszont – ennek az érzékeltetését várja el mindig az emberiség a krónikásoktól; és mintha sohasem lenne velük megelégedve. Még kétszáz éve sincs, hogy a hírlapirodalom, az újságírás, a nyomtatott sajtó szárba szökkent, és az olvasó máris elvárta, hogy a köznapi eseményekről is színesen írjon az újság: „És egyszerre csak, a várost körülvevő rengeteg erdők mélyén s a távolba vesző mezők kanyargós útjain – megindultak a titokzatos szekerek. A kocsisok némán, összeszorított ajakkal hajtották lovaikat, és mind ugyanabba az irányba tartottak”. Persze, mivel a városban aznap hetivásár volt… vagy, valahogy így: lásd Mark Twainnél (általában még sok mindent láss nála, a „mai idők” vele kezdődtek.) 

Mégis, száz esztendő sem telt el, s a tudósítót már ilyen szövegmintákkal kellett gúnyolnia az események részleteire szomjas olvasónak: „A golyó az áldozat tüdejébe fúródott s ő gyógyultan távozott a kórházból”.

Ma pedig: a 77-es főúton egy balesetben két autó, egy teherautó és egy kamion ütközött, három ember megsérült… Minden balesetben ember sérül meg, ló, kutya és teve sohasem; egyesek férfiak voltak közülük, mások meg nők, a többiek gyerekek! Fantasztikus! – kiállt fel az olvasó, akik között ugyancsak előfordul ember, férfi, nő.

Amit az olvasó, hallgató, néző e példákban kifogásol, nem is a szókincs szegénysége; hogy az „autó” e média-nyelvezetben személygépkocsi, luxusautó, sportkocsi egyaránt lehetne, sőt még terepjáró és túrakocsi is, hogy az általánosítás hézagos, hiszen a teherautó is csak „autó”, de még a kamion is; ami ingerlő, sőt sértő, a célközönség „lenézése”, mintha egy értetlen gyermekkel vagy elmaradott erdőlakóval kommunikálnának! Ezért nem használják sem a tettesek, sem az áldozatok vonatkozásában a személy szót, nem ismernek különbséget sérült és sebesült között; „jó az nekik így is”, ne fontoskodjanak, mért akarnak mindent tudni? He?

A Média magatartásának legfőbb belső indítéka saját fölényes létének szüntelen érzékeltetése: mi vagyunk a fontosak; mi értékelünk, mi tájékoztatunk bárkit annyira, amennyire jónak látjuk (vagy amennyire megtehetjük; anélkül, hogy kimennénk reggel korán a hidegbe, a francba, az is elég lesz nekik, ha beolvassuk a rendőrségi jelentés rövidített változatát, s közben brummogunk, szirénázunk, kongatunk…)

Több mint száz éve, Gustave Le Bon abban a mozzanatban jelöli meg a kultúra hanyatlási folyamatának kezdetét, hogy a színikritika elveszti a tekintélyét, a hatékonyságát: a kritikus azt ír, amit akar, senki sem törődik sirámaival! És ez nem annak következménye, hogy a kritika esetleg leromlott volna. A kritikának funkciója van, amit be kell töltenie akkor is, ha netán téved: lehet egy ajtókilincs zötyögős, kopott, nehezen mozduló, de ha az ajtót nem vele nyitják, hanem rúgással, vállal, könyökkel, ott már nem „a kultúra” fog ki- s bejárni!

A modoros, mesterkélt lomposság, a mű-kezdetlegesség, ál-közvetlenség, ha pl. a hírekben az egészségügyi járőrt „doktoros járat”-nak nevezi a bemondó. És jön ugye a nyelvművelő: jóságos hangon, amelyen azonban mégis átüt egy kis megbotránkozás, ezeregyedszer is arról fog beszélni, hogy nem a leghelyesebb más nyelvekből fordított kifejezéseket használnunk, amikor ugye, egyáltalán ki merjük nyitni a szánkat a sok kioktatás, fejcsóválás vagy dorgálás miatt, hogy pl. a hosszú Ú hangot megint röviden írtuk!

A nyelvművelő nem a sűrű légypiszokként mindent elborító betűszavakat, a teméntelen, lefordítatlan szakkifejezést vagy köznapi szólamot ejnyebejnyézi, hanem, hogy „már megint azt mondta valaki, hogy jól néz ki valamely dolog. Ami pedig ugyebár tudvalevőleg egy német kifejezés szószerinti, azaz tükörfordítása!!! És helyesen, ugyebár, így hangzott volna, ugyebár, hogy: »jól fest, jól mutat, jónak látszik, jól tűnik olybá« stb. stb. …”

És ugyebár az a kedves, jó nyelvművelő szakíró vagy a paprikás hangon ránk pirító magyartanárnő száz évvel elmaradt (megint csak „németesen”: lemaradt) az élő nyelv – a mi élő nyelvünk! – fejlődése mögött. Az ugyanis bevette, elültette, megöntözte ezt a németes „formát”, és sajátjaként „szedi gyümölcseit”. 

Nemcsak az ilyen bunkócska kiszólásokra gondolok: Kedves barátom Miki, jól nézünk mi ki, avagy úgy néz ki, mintha benézne; avagy méltatlankodó felkiáltásra: na, jól kinézünk; de szegény apósunknak sem mondhatjuk ahelyett, hogy nem nézel valami jól ki, azt hogy ma olybá tűnsz, mint akibe csak hálni jár a lélek; és azt, nem valami jól festesz, – csak akkor, ha az öreg tagja a Javacsek-Pottoni Béla Társaságnak… Különben még azt is kifogásolhatnánk a fenti alapon, hogy elnéz, lenéz, – elvét, alábecsül helyett, mivel az a fránya nímöt is él ily módokkal…

Most még jobban untathatnám az esetleges olvasót azzal, hogy felsorolnám az egyetlen délutánon és estén hat magyar tévécsatornában elhangzott vagy feliratolt negyvenegy olyan szót, kifejezést, amely tüntetően nem is akart magyarosan hatni! Nem kíméletből nem teszem, hanem mert még régimódi pedagógiát tanultam: nem szabad a rosszat szemléltetni! (És azt sem, amit a tévé, az újság napi hatvanhat órán át szemléltet, idéz, és ádáz agresszivitással gyúr le torkunkon.)

Azonban most is, mint máskor is, kitetszik majmunk menyasszonysága! Mindez nemcsak a szövegelésből jön, nem a szavak hordozzák, illetve nem azok szülik a kergeséget, nem a nyelv a hibás; a kép a zűr, a szó csak cifra szolga! Figyelem a képernyőt: a Főcím remegni kezd, hátraugrik, fejreáll, a politikusnak fele, a cápa fogsorának fele, a másik politikus másik fele a kásaőrlőbe merül, az úthenger megjelenik, majd kapja magát s egy iramodással a toronyban terem s apró csapocskákat sziporkázik. Ha már most a szöveg, a műsorszám kezdetét jelző szöveg, pontosan követné a képszökellést, ezt kellene hallanunk! Hihihihirek-reke, rekhirrr, brekhir, hWm-wawe – de vajon nem halljuk ezt is? Odabenn, mélyen? Végül megindul a körfűrész és sikoltozva egy szegbe szalad. 

Mi az indító ok? Mért teszik mindezt, akik teszik? Az első kínálkozó válasz: pénzért! A tévénél adásidőben – pénz minden pillanat! Nem az a pénz, amit ráfordítanak, hanem amit keresni lehet, az alatt! Minden látvánnyal kitöltött négyzetcentiméter, minden zenével, zajjal, ricsajjal megtöltött pillanat, minden elhadart szövegtöredék belejátszik a vezér- és nem vezér- és a műsorigazgató, és kereskedelmi osztályvezető és bemondó, – legyen az „ember”, „embernő” személy, vagy nőszemély – elosztandó jövedelmébe! Ezért van az, hogy táncparádén nem a tánczenét halljuk, hanem a szerkesztő gondolatait; a közvetítés a kamara-hangversenyről nem a vonósnégyest „továbbítja”, hanem a volt operaigazgató gondolatait arról, hogy a világhírű operaénekesek túlordítanak 16 nagybőgőt is, mindenki magyaráz, mintha nem juthatna otthon soha szóhoz, s most végre kibeszélheti magát. Azt viszont sohasem árulják el, hogy: kit, hol, hogyan, mikor, mivel és miért?

A néző csak annyit érzékel, hogy mindenki bűvészkedik, pici trükkökkel, vagyis – szemfényvesztő. Hoc est, Bacchus, hókusz-pókusz! Itt a piros, hol a Piroska? A „Mozi” már kritikán kívül született, legfennebb reklámozni vagy pocskondiázni lehetett. A tévé áttekinthetetlen, mint egy plankton. Ha a mozira azt mondták: gépesített pletykálás, akkor a tévé gépesített tarhálás! Hal barát: közben trükkösen a fejével labdázik, hal szamár – és két lábon ágaskodva méteresre nyitja száját, változik az apát úrság, de az új riporter is a tudós pofájába nyomja a mikrofont. – Mindezzel azt közlik: Valami van! – A változás! Valami van, ami mindig ugyanaz! A Babilonba leszállt angyal szerint három alak él túl mindent örök állandóként: a bürokrata, a hóhér, és a koldus. A tévés ezek mezét magára öltve, szeretne egyszerre bürokrata, hóhér és koldus lenni.

A világhírű csatár mellélő: – a kamera visszafutás közben addig követi, amíg egyet sercint. Ezt az operatőr küldi – a nézőnek. Nekünk.