(folytatás előző lapszámunkból)
Kevés olyan család volt a környéken, mint az övék. A legtöbb házban a vacsoránál szokás szerint csak a család felnőtt férfitagjai – vagyis az apa és az idősebb fiúk – ültek asztalhoz a meghívott vendégek mellé. Az anya és a lányok a felszolgálással voltak elfoglalva. A kisebb fiúk a tűz mellett ülve ettek; tisztelettudóan majszolták a kenyeret, amit időnként a családapától kaptak. Cipót és olajos káposztát tálaltak fel. Vacsora után a családanya (mint »tisztátalan lény«, csak árnyéka illatozott még) egy másik padra telepedett, hogy be ne szennyezze a rossz szagú prefekt urakat.”
A plébános nem talált ebben semmi rendkívülit.
„Elég annyit tudni, hogy az utolsó ítéletkor fel fogsz támadni te is a húsoddal és a csontjaiddal együtt.”
„A röfögő fehércselédek is?” – kérdezte Béatrice nem kis éllel.
„Ez hogy jön most ide?”
„Ugyanis volt már papunk, aki mint bakfislányt kioktatott, hogy a nők közelebb állnak a röfögő élőlényekhez!”
Mire Pierre harsány hahotára fakadt, pókpocakja is rezgett bele, majd azzal próbálta meg tompítani a vita élét, hogy ő maga kezdett el röfögni.
„Hány, eretnek hajlamot öröklő csecsemőt nem átallnak szoptatni! Mármint az anyák” – folytatta nekitüzesedve, gunyorosan Béatrice, s közben feltűnően a legelőről hazagurigázó koca s éhesen visibáló malacok felé sandított.
Egy kopár réten vágtak át éppen, topánkája mindegyre belesüppedt az ázott talajba.
„Egybeterelni, gondolatban akár, démonokat, lidérceket, kocákat, vér- és vízivókat egyedül Isten képes” – jegyezte meg félig-meddig szellemeskedő stílusában a pap.
Azután már mindketten komor hallgatásba burkolóztak; így múlott el a csendes esővel szemerkélő este.
Mikor hazaértek, a férfi, a nemek ellentétét szító dogmákkal, előítéletekkel szembehelyezkedve, nagy igyekezettel sietett békés egyensúlyba hozni a kérdést; anélkül, hogy a Teremtőre vagy valamilyen bibliai idézetre hivatkozott volna:
„A hegyek asszonyai »titkos kertek« művelői, de férjük birodalma a rózsafatövek előtt ágálló, a hervadásnak kitett s elhullt szirmok felett búslakodó törpéké. Ezt bárki józanul megítélheti.”
Mihez viszonyítva rendeződhetne még férfi és nő kapcsolata, társszerepe? – kérdezte tükörképétől az özvegy, és megigazította nyakékét.
Pierre Clergue-ből, ha a püspök tudomására hozzák: plébános úr helyett lehet, hogy bugris, vagy talán csirkefogó vált volna. Így (a krónika szerint) megmaradt egyszerű »szoknyavadásznak«.
„Én pap vagyok, feleséget nem akarok – minden asszonyt akarok!”
Hegyi legelőn bolyongva, bujkálva, a csábításon járt az esze mindig.
Béatrice-nek is voltak persze válságos órái. „Mit is tudnék felkínálni neki, hogy magamhoz vonzzam?... Ha úgy találná, hogy öreg vagyok hozzá.”
Pierre ujjai végigcikáztak az asszony testén, bekalandozták a meztelen domborulatokat, birtokoló vággyal és erővel szorította magához a ruha nélkül még feltűnőbben arányos termetű Bétarice-t, tréfás dicsérettel illetve páratlan egészégét.
„Az ilyen nőnek mindegy, hogy a Paradicsomba, vagy a pokolba távozik majd…”
A bóknak ez a formája nemcsak vaskos volt, de a hódoló túllőtt vele a célon, hisz Béatrice fülében, aki mélyen vallásos érzületben nőtt fel, a szertartásokra olykor sokat adó gyóntatójának a szájából nem szerelmes kukorékolásként csengett.
Lidérces betolakodó. Egész pózos arcberendezésében van valami ördögi vonás. Az ágyon heverő alak nem hermafrodita lény, sátáni hasonmás. Bemasírozott a szobájába, majd szétvetett lábakkal kínálta föl magát. Gúnyos, éles kacagása mint borotva hasít az arcába. Egy szempillantás után már hűlt helye.
„Sikítani fogok? Vagy dulakodás nélkül megadom magam gerjedelmének. Nem erőszakos, csak mindenfélét sugdos a fülembe. Legnagyobb ámulatomra az egész családomat ismeri, úgy sorolja a hibáinkat (hogy mekkora felhajtást csapnak egy-egy semmiségből, és milyen maguknak való, sótlan úri népség!), mint terhelő bizonyítékokat...”
„Vedd tudomásul, hogy igen nagy beleélő képességgel áldott meg engem az Úr – mondta neki a pap. – De mindaz, amit álmodtál, nem létezik. Mindketten egyetértünk abban, hogy én nem ő vagyok – nem lehetek ő; csakis Lucifer képes ilyen vén hermafrodita kurvát megtestesíteni. Különben mit kereshetne az ágyunkban a kikent-kifent kétneműség ábrázolatában egy szifiliszes boszorka? Förtelmes erőszak, brutalitás forrása lenne! Megtiltom, hogy bárkinek, egyetlen léleknek beszélj erről a bujakóros látomásról valaha is... Nem engedhetünk az ilyen nemi serkentésnek (még ha többlet élvezetekre csábítana is – nekünk a vadvirágokra szálló méhecskék, az Érosz-izgalmak az eszményünk, kedvesem, ezt el ne felejtsd!), ez az én külön véleményem.”
A férfi dereka körül fonódó lábak szorítása mintha erősödött volna. Lerázta magáról őket, ma annyira kimerült a meddő képzelődéstől. Nyelvével még szórakozottan eljátszadozott a duzzadt mellbimbóval, de már fényévnyi távolságra járt a meghitt (vagy állott?) levegőjű, »légyott«-hálókamarától.
„Nem kívánlak túlságosan felizgatni” – magyarázkodott utólag.
A nő bambán meredt rá, majd a mennyezetet bámulta, mint aki sokkos állapotba jutott… Hát amikor kisded játékait akarja űzni vele Pierre?...
„Eleget beszéltél. Szétlapítod a mellemet” – mondta durcásan, s azon nyomban gyűrött köntöse után nyúlt.
Meglátjuk, legközelebb ki fog üvölteni a kielégüléstől!... Legalább ennyi »elégtétellel« szeretett volna távozni.
Ami mocskot ebben az életben ez magára szedett. Felfuvalkodott fajankó!
A feje közben remegve hajol a pap lágyéka fölé. Lehunyja szemét.
Az özvegy maga már korábban is hányszor elcsodálkozott azon, hogy gyanakvó, neurotikus teremtmények veszik körül, a vásárokban úton-útfélen belebotlott félkegyelműnek csúfolt, kótyagos ifjakba, ráncos arcú vénemberekbe. Előfordult, hogy el is sóhajtotta magát: „Micsoda bűn a szép faj pusztulása!”
Pierre, mindegy hogy civil ágyastársként vagy papi köntösben, egyformán okító hangnemben válaszolt a nő kételyeire: „De teremtett hozzá az Úr bűntudatot! Ez a mi szerencsénk, valamint az egyház intézménye, amely a szórványos ösvények helyett egységes, közös utat biztosít számunkra az üdvösséghez.”
De hát mégis… Ennyi esendő véletlen a teremtésben! Mint valami hordalékkúpok, megközelíthetetlen formájú természeti alakzatok. Még a hólé is viszolyogva szalad le rajtuk a tisztások felé, a völgybe.
Szegény Aude (Bétarice valamikor közeli, mondhatni intim kapcsolatban volt vele): előbb rögeszméjévé vált a tisztátalanság; újabban rángógörcsei vannak. Időnként letépi magáról ruháit, ha netán „gyönyörű bűntudat” rohanja meg… Valamilyen súlyos, a gyóntatójának be nem vallott vétek elkövetése volna az ok? Talán nagyon régi bűntudatot akar levezetni? A képzelt vagy valós bűn miatt valósággal kínozza a lelkiismeret-furdalás Aude-ot. Az összecsődült asszonyok mesélték, hogy éjjel a mervieli utcán szülte meg leányát… És azóta szüntelenül arra a mocsokra gondol, amely a szüléssel távozik a nő testéből. Amiképpen szenny és mocsok közepette, rángatózásban jött létre az újszülött is – férfi és nő közösüléséből.
„Fantazmagóriák!” – torkollta le Béatrice-t idegesen Pierre. Hisztérikus vakságnak nevezte Aude tüneteit; mindenesetre mint férfi egyáltalán nem hajlandó megértést tanúsítani ilyenkor. Béatrice, néhai barátnéjára gondolva, így imádkozik: „Isten lehet, hogy nem tudja megbocsátani bűnömet, de képtelen vagyok segíteni rajta.”
Mások csúfolkodnak, megjátsszák, hogy ők mennyivel különbek!... „No nézzétek az átkozottját! Az ördög majd elviszi a testét és a lelkét!”
A plébános megint kész leckéztetni szeretőjét: „Nem te fogod eldönteni, hogy csak színleli a kóros tüneteket, mert mindig ő akar a központban lenni: szereplésre vágyik; vagy tényleg olyan szerencsétlen, amilyennek mondja magát.”
Mi történne, ha az intézmények hathatós erejénél, a korlátokat szabó erkölcsi szabályoknál fontosabb szerepet játszanának ezek a véletlenek az emberek életében? (Mondja, vagy csak gondolja Béatrice.)
Az utolsó szó ilyenkor úgyis a papé:
„Tegyen bár Isten magas és érthetetlen dolgokat, ő minden bírálat felett áll!”
„Ha igaz szerelmeseddel hálsz, megtisztulsz minden bűntől!” – máskor ezt hajtogatta Béatrice-nek.
Az Isten szolgájának szájából tiszta szívből jött; így a Fennvalónak nem lehetett kifogása ellene.
A nő azért nemegyszer bosszankodott – nem tudta, saját magát okolja ezért? –, ha a plébános némely magyarázatával értetetlenül állt szemben. Nevezze apróságnak, hogy például a kalácsból magával vitt a templomba, és látta, hogy a szoknyavadász plébános megszentelte az oltáron… („S azzal a kalács, amit én sütöttem, Krisztus teste lett egyből. Hát ezen inkább nevetni kéne!”)
Vagy ugyancsak megmosolyognivalónak találta Pierre lekezelő reagálását, amikor ő a testből eltávozó lélek viszontagságos útjáról várt magyarázatot tőle.
„Mindenki tudja, hogy az életből távozó ember száját még egy utolsó sóhaj hagyja el – kezdte Béatrice. – Mi más lenne ez, ha nem a lélek?...”
„Jó helyen kapiskálsz” – vágott közbe a szeretője, frissen vasalt papi köntösét igazgatva. – „Nem látod, meg vagyok késve megint! Jobb, ha máskorra hagyjuk.”
A nőnek azonban nem állt be a szája: „Ha viszont a lélek az, melyet utána éjszakánként nyögni hallunk, miért csapong annyit utána is, miként a széllökések a viharban, máskor meg úgy visít, mint a párzó macskák?...” – A férfi közben neheztelve, már-már indulatos fejmozdulattal fordult el tőle. – „Vagy azért teszi mindezt, hogy megtalálja a számára »megfelelő környezetet«? És mikor találja meg végső nyugalmának helyét?”
Pierre meg se várta a mondat végét, válasz nélkül faképnél hagyta kedvesét.
Menj, te színlelő bolond, nézett utána Béatrice; és előbbi kételyeinek szózuhatagát magában még azzal toldotta meg: „Akkor már elhihetőbb a tehenész Raymond egyszerű bőcsködése, hogy a lélek se nem vér, se nem lehelet, hanem maga a kenyér.”
Felötlött benne – még süldőlány korában figyelt föl erre is –, hogy a kocsmából hazafelé tartó némberek szívesen énekelgettek ezt-azt, zsoltárdallamra is, csak a szavak hangzottak sejtelmesebben, vagy vaskosabban: másként, mint a pap kántálása a templomban. Temetéskor egyszer pedig, erre jól emlékszik, a világéletében sántikálva járó, vén lókötő Arnaud zsémbelődött öngúnnyal felesége elvesztése miatt, hogy neki már nincs senkije a világon – időnként azért rászólt szelíden a lelkétől megválni nehezen tudó, viaskodó kövér testre: „Hagyd abba már a csapongást, aranyocskám!”
Csendes, őszies idő volt, de a finom, aprószemű esőből percek alatt végeláthatatlan sötét felhőszakadás lett.
„A szerelem bezárt a hegyek közé, ahonnan nincs szabadulásunk!”, siránkozott a sánta Arnaud. Akkor látták egyesek az ördögi származású fekete macskákat a halott ágya körül keringeni…
Volt úgy, hogy a plébánosra is rájött az őszinteség, ilyenkor megbékélt hangulatban volt – Bétarice kuncogva a »bőség órájának« nevezte ezt, mikor Pierre megszabadult duzzadó makkjának fölöslegétől –, szóval pap szájából ritkán hallani ilyen meghitt szöveget, pláne, hogy a koporsóba helyezés előtti végső aktusra készült: „Az az igazság, hogy ezek az emberek mind szeretnének tiszták lenni – csak nem azonnal.”
Bétarice is csak arra vágyott, hogy ha nem is szertelenül kicsapongó, de legalább a szokások korlátjai alól ki-kiszabaduló, találékonyabb életet hozzon a holnapi idő. Ha csípős szeles is lesz olykor…
Két évig maradt a »tévelygő« Pierre Clergue-gel. Akihez úgy szegődött el ágyastársnak, ahogyan pásztornak szegődött őhozzá akárhány nincstelen, tudatlan suhanc.
A második teleltetési időszakot is végigcsinálta, felhősebb, viharosabb időkben, mint amilyeneket a tortosai legelőkön el szoktak viselni.
„Ígérjünk egymásnak hűséget!...”
Béatrice-nak végül elege lett a farizeuskodó papszeretőből, aki az oltár előtt megkívánja az esküt („Csókoljátok meg egymást… S ígérjetek örök hűséget!”) – de csak másoktól. Bétarice-t azzal intézte el, hogy „a türelmes nőt kedveli az Úr”. Tőle valójában hajbókolást várt.
Olcsó érzelgősség csapdájába nem esett hát. Az ő szerelme porrá megy, miközben a másiknak minden kívánsága teljesül?...
Igaz, hogy női volta sem testiségben, sem lelki csodálatban-ajnározásban nem szenvedett hiányt.
Elhitte viszont Pierre-nek – akinek meggyőző ereje nem paposságában rejlett –, hogy a paraszt, de még egy közönséges kézműves sem szeretheti úgy imádata tárgyát, mint a trubadúrköltők. Villámcsapásszerű szerelemmel!...
„A csábos foltozóvarga pedig – mondta teljes meggyőző erővel Pierre – holtbiztos a pokol lángjai között vész el, mert fűvel-fával összeállt.”
„És te, aki szintén több asszonnyal folytattál viszonyt?” – szegezte neki a kérdést a nő, mire ő neheztelően tért ki Béatrice pillantása elől (íme a nő, aki kiforrta magát, amióta Isten tudja, hányszor kedvére hagyta magát megalázni a sekrestye kövén), s mint aki érzi, hogy egy ilyen kérdés örökre kisiklathatja a papi pályáján, úgy fújtatott egész este, akár egy bika.
Pár nap múltán ellenben az asszony volt az, aki saját otthonában méregtől tajtékozva dobálta magát az ágyban, miután a begerjedt s egy semmiség miatt elutasított férfi, az ablakon át távozva, további fenyegetésekkel árasztotta el, a dantei bugyrok forró színeit és szörnyűséges rejtelmeit tartogatva a túlvilágra pislantgató Béatrice-nek.
„Másnap, amikor meggyóntattam – emlékezett vissza rá később a plébános –, úgy nézett ki, hogy jobban érzi magát.”
Az ő indoklása szerint: „valójában nem történt semmi különös”; nem volt érzéke a homályba rántó feszültségek iránt. Szerelmük minden gondja a mennyei üdvösség része maradt. Abban reménykedett, hogy a végső távozás előtt ezt Béatrice fülébe súghatja.
Kirándultak. Ilyenkor Pierre-en is meglátszott, hogy szabad embernek született, aki semmi kötöttséget nem állhat. Pierre minden zsigeréből önbizalom és büszkeség sugárzott, de ájtatoskodó szavakba csomagolt szerénysége valahol hamisan hangzott.
„A Paradicsomban is szerelmeskedik az ember – mondta derűs könnyedséggel –, ne merj kételkedni ebben; csak másképpen, mint idelenn. Hisz tudvalevő, hogy a szerelmet mily tökéletlenül űzzük ezen a világon.”
A túlsó part közelében egy szamárkoponya ringott, a hús már lefoszlott róla. Egy virgonc gyík ki-be szaladgált a koponya nyílásain, miközben a hullámzás lassan egyik parttól a másikig sodorta. Némán figyelték, amíg a gyík vissza nem tért az örök álomba szenderült lény szájáig…
A szellem is ki-be jár az emberi testből, mint ahogy az a gyík a lekopaszított, alvó szamárszáj és –koponya között.
Mágikus vonzalom volt az övék, nem érezték hiányát soha semmiféle szerelmi bájitalnak… A férfi leveti ingét, szőrös mellkasát kidüllesztve közeledik feléje – „nyílt ágyasod vagyok”, mondja –, s az ő száján már ki is fut a nyelvjárásban elgügyögött becézés.
Béatrice lenyűgözve szívta magába a föld, a víz s a férfi mellkasa alól előtörő életet. Képzeletében – ahová még vágyott – a végtelen mezők öle egyre tágult, s zúgott, mint szél ringatta tenger…
A plébános érzéki ajkát figyelte. Nem csoda, gondolta, hogy kétely nélkül hirdeti a Megváltó igéit…
Az asszony karja ébredéskor zsibbadtan lelógott. Érezte, hogy mosdatlan és másnapos a lehelete.
Azt képzelte, pap szeretője most egyből visszavezeti őt a konvenciókhoz és pontossághoz; várta, hogy a férfi szeme felnyíljon rá. Ehelyett Pierre ledobta magáról a gyűrött takarót, és óriási lármát csapva – teste és hangja betöltötte a szobát –, szédelegve indult meg a konyha felé. Ő előbb vizet töltött a tálba, s megmosakodott, majd követve párját, csodálkozva látta (nem tudta nem érzékelni), hogy a férfi falánkságának és testiségének tudata (vagy inkább öntudatlansága?) túlcsordul a falakon. Jóllehet orcái most puffadtak voltak, csak a kívülálló megsejtései árulkodhattak volna arról, hogy mindkettőjük bőre alatt az idő és a halál lappang.
Béatrice-t hirtelen pánik fogta el: kislánynak képzelte magát ismét, aki akaratlanul leste meg szeretkezés után bágyadt, üres tekintettel tébláboló szüleit. Tehetetlennek érezte magát a múlt előbugyorgó képeivel szemben.
Mint aki szentségtörést követ el – túlságosan is ébren volt kusza gondolataival (csak az álmatlan gondolkodik igazán logikusan a maga éberségében, lehunyva tartja a szemét, mégis óvakodik attól: nehogy az álmatlanság átcsapjon a legközönségesebb ébrenlétbe).
A gyöngéd és mélabús szeretkezések után egyfajta torokszorító bizonytalanság állapotába kerülve, minden más emléke háttérbe szorult. Egyre véznábbnak és kisebbnek érezte magát; a plébános terebélyes súlya és ádáz éhsége ellenben nőtt, és Pierre megújuló mohósága lappangó hisztériát váltott ki belőle. Ahelyett, hogy már nem annyira magát, mint inkább másokat megmosolygó, feslett nőszemélyként próbált volna tetszelegni kedvese előtt: mindegyre végigsimított a bútorok érdes felületén, és úgy kezdett járni ki-be a boltíves kapun, mint egy pórul járt kísértet, bele-beleszagolva a nehéz izzadtságtól s a hús telhetetlenségétől tömény levegőbe.
Nőtt a valószínűsége annak, hogy nem kell túl sok időnek eltelnie, és menekülni fog ágyastársa öncélúan gonosz kéjvágyától.
A továbbiakban ennek a menekülésnek a jegyében játszódott le minden: a férfi hiú sóvárgása és az ő szabadulásért esdeklő éjszakái.
Pierre-ből hiányzott a gyermekek gondtalansága s vidámsága… Lelketlen gyűjtőtábora százféle iránynak, ezerfajta hajlamnak, bűnnek, erénynek, amely összekavarodva megalkotja a társadalmi közeget. Érezte, hogy egy sincs embertársai között, aki barátjává szegődne.
A sokáig önként gyakorolt lemondás nagyobb kínokkal és hiú erőfeszítéssel járt. „Egy mozdulat, és elhessentelek magamtól, rosszindulatú pletyka!”… Mit tegyen az, akinek az emberek ösztönös irigységével szemben nincs jobb fegyvere, mint az élvezet?
Kimért léptekkel indult meg »az elmélkedés fészke« felé.
Ostoba, milyen ostoba környezet! Őszinte megindultságában könnyezve, mégis idegtépő hahotázással esett bele a karosszékbe. S a bútorok, a könyvek, a lepkegyűjteménye mintha ámulattal nézték volna egy tilosba tévedt lélek édeskeserű tortúráját.
Álmában a templom tágassá nőtt, sima kövén ezrek térdepeltek áhítattal; látta magát, amint feltartja két kezét, s ez a begyakorolt, ellenállhatatlannak tűnő lendület elég volt ahhoz, hogy magával ragadja a hívők tömegének hullámait.
Felettese jutott eszébe: a vörös bajuszú kanonok úr – jóllehet kevés bölcsességgel áldotta meg az Úristen, ám annál nagyobb étvággyal és karrieréhséggel – elszólta volt magát egyszer (amint keménygallérját tépázva éppen fulladozni látszott), hogy fölösleges lázadozni a törvények ellen.
Peirre a megalázottság, a szégyen napjaiban is bizalommal telve küldözgette titokban B.-nek levéltöredékeit.
„Majd együtt fogunk határozni… A toll szakadatlan karcolása közepette is hallom (remélem, Te is) az egyes akkordokat... Elragadtatott lélekkel várom, lesem a csendben óvatos lépteidet…
P. S. Ma ne keress a lakásomon. Enyhén fulladozom a ködös időtől, ha megoldást találok, rögtön értesítelek!”
Béatrice felhúzott szemöldökkel olvasta a kusza sorokat, minden illúzió nélkül. Vándorösztöne ellenben feltámadt. Látta magát egy másik helyszínen, könnyű batárban elrepítve innen, tengerhaboktól körülzsongott, kis fehér szobácskában, a sötétkék vagy csillagokkal teletűzdelt ég alatt, gondok és félelem nélkül; valahol egy álomországban a képzelt nyugalom és boldogság karjaiban ringatta magát. Egy másik ember integetett, ki melléje áll… s a távolból már törődik vele: „Eljöttem érted, kötelességből…” „Gyere, végy birtokodba – susogta ő. – Vadállatom!” Minden ereje elhagyta, átengedve magát az izmos karok iszonyatos ölelésének. Hogy aztán, lihegés közben, meghallja a roppant csattanást: mintha valami nagy súllyal nekiütődött volna a boldogság képzelt szigetét védő sziklazátonynak. Vagy legalábbis szándékosan bőszítették fel (ellene!) a tenger hullámait.
Pierre nem tudott eléggé magányossá válni – ebbe hiúsága is belejátszott –, ám megkísérelt visszahúzódni a hit árkai mögé, a homályt sejtető zugba.
„Nem születtem fennkölt remetének (Te ne tudnád ezt rólam, Atyám!), aki cellába zárkózik, és ott nyilván… Vedd ezt is fontolóra, Uram!”
Ez már egyfajta alkudozásnak is beillett – hús-vér, gyarló embertársairól megfeledkezni látszott.
Csupa kínos várakozás volt; napok óta még egy sóhajtást, annyit sem volt kihez intéznie… Hol volt ez már a bősz férfierőtől s a kéj nyers kiáltásaitól!
Gyűlölte a csillapító igéket, melyeket Dávid zsoltáraiból meríthetett volna. Ezerszer inkább elaludni vágyott a Béatrice telt, húsos vállán… Vagy még keményebb mozdulattal markolni szeretője izmos combját, karját: megsemmisíteni, semhogy az ő asszonya, culája! (ismerve „tubicájának” szédülten forgó rajongását, amiről borba mártott búzaszemektől megkergült galambjai jutottak eszébe hirtelen) mással létesítsen cinkos viszonyt. Ezt egyelőre agyrémnek tartotta; a gondolattól viszont őrjöngeni tudott volna, mint legutoljára, amikor az asszony leosont a lépcsőn, s ő már csak tekintete haragos fullánkjával hatolhatott hátulról belé.
Elnyúlva hevert, csak érzékei dallamát hallotta, képzeletében ott érezte maga mellett Béatrice szép, szenvedélyes testét. Ahogy fel akart állni, a szoba lassan elkezdett forogni körülötte. Kénytelen volt tenyerével eltakarni a szemét. Aztán kivette zsebéből a búcsúlevelet, és összetépte.
Először ébredt tudatára, hogy mennyivel többet ér a kéjnél a tartós egyesülés.
„Kioltani az időt, amely nemsokára úgyis lerakódik az öregedő arc ráncaiban.”
Maradt a vágy, hogy megsemmisítse azt, aki külön időben élt; majd időtlenül újra feltámassza, egy – nem csupán a győztesnek kijáró – feledhetetlen egyesülésben.
*
Az asszony végül szakított mégis, elhagyta a plébánost (maga az ördög osztozott vele az ágyban!); engedve a síkság csábításának, már felcsillantak előtte a második házasság perspektívái: abba az iskolába viszi lányait, ahol az a selymes képű, szőke, fiatal vikárius tanít!
Buzgó katolikus nővére heves rábeszélésére, Béatrice a Szent Szűznek, ifjúkorából őrzött gyertyákkal áldozva, kész összeköltözni az ifjú vikáriussal. Meg is üzeni neki: Jöjjön el hozzám egy este.
„Ő közeledett felém először” – az alamuszi Barthélemy Amilhac vikárius (jó svádájú legény, csak fecsegő) terjesztette ezt róla, a szenvedélytől fűtött, merész nőről… Akinek a betokosodott, gyáva alak a kisujjáig sem ért föl.
Barátai – nem csupán Pierre – hevesen tiltakoznak elhatározása ellen, különben még a síkságot őrző katolikus fenevadak szétszedik. „Elveszítjük magát. Le akar menni a farkasok és kutyák közé?...”
Odaadná magát nagystílűen, nagylelkűen egy olyan figurának, aki fel nem érhet hozzá – ezt rajongói mondták a Béatrice háta mögött; vagy pedig a hegyvidék plébánosának kegyeit kereső, kevés számú hízelkedő.
Nem enged a rábeszélésnek.
A magányra ítélt Pierre, limoux-i papnak adva ki magát, egyszer majd – amikor a vikárius már otthagyta, gyermekeivel együtt, Béatrice-t – még felkeresi volt szeretőjét, s a „pincében testük ismét egyesül”, mialatt egy szobalány az ajtóban őrködik, pislákoló gyertyával.
Béatrice különben, mielőtt másodszor is megözvegyült volna, mondják: hűséges feleségnek mutatkozott. Hites társát, hetenként két vagy három alkalommal is, a tűznél, az ágyban vagy az ablakban tetvészte – amit a vikárius rutinos nyájassággal fogadott; Béatrice-nél a gyengédség egyféle megnyilvánulása volt ez a gesztus.
Csak az állati ösztön impulzusát nem tudta úgy felfogni, ahogyan a nagyapjáék idejében szabad gyermekként, mikor akárhányszor kedvére (nem kellett leskelődnie, hagyták) megbámulhatta a hergelt bikát.
A vikárius megijedt a nő szenvedélyétől; külön költöztek. De a törvény keze mégis elérte őket.
Börtönbe kerülésük előestjén találkoztak már csak.
A vikárius gyenge ember, amellett gyáva is, méltatlan szerelmes társához, aki „kicsit már öreg hús” neki. Valójában attól fél, hogy eretnekség gyanújába keveredik.
A nagybeteg Béatrice a vallatáskor azzal védekezett, hogy a selymes állú vikárius megbabonázta őt. „Én sosem követtem el a boszorkányság bűnét, de azt hiszem, hogy ez a pap valami bűbájossághoz folyamodott velem szemben, mert túlságosan heves szenvedéllyel láncolt magához – pedig amikor megismertem, már túl voltam a változás korán.”
*
Mint kik örökké pőrén, meztelenül járnak, ki vagyunk téve minden árulásnak. (Ezt gondolta, valami felmérhetetlen kimerültségtől, fáradtságtól elnehezülve. S az undortól.)
A parkban csupaszon világító törzsükkel nyújtózkodtak a százéves platánok. Későn ébredt, felfokozott érzékenységgel bámulta maga körül a természet megannyi ösztönös vágyakozását, aminek ő maga már rég áldozatul esett.
„Rosszul érzed magad? Mi bajod? Nekem nyugodt szívvel elmondhatod” – faggatta nővére, aki szemrehányás nélkül tolmácsolta neki a plébános üzenetét.
Az egészsége rohamosan romlott, ezt tudta is, nemcsak érezte. Kocsiban, napsütésben egy séta azért jót tenne… Néhány lépés a szobában, a tükörig, s máris szédült. Pár pillanat múlva magához tért, kihajolt az ablakon, hogy belélegezze a kertek illatát. A szomszédok kis élete szerényen csordogált, mint a malomárok. Az ő szíve hányszor megpróbált már dacolni, ellenállni… Most mégis védtelennek érezte magát. Ingerlékenyen járkált a nyikorgó padlón, egyre nyugtalanabbul. Mi fogja őt legyőzni? (Érezte, hogy nincs menekvés, végül mégis alul fog maradni: az unalommal vagy a ridegséggel szemben.)
Visszatért félénksége. „Csak magam felett van jogom ítélkezni.” Sápadtan, lehajtott fővel várta, hogy a szerelmes férfi megnyissa az ajtót.
Pierre izgalommal jött s új hírrel: „Ha minden sikerül, akkor pár hónap múlva H.-ban leszünk, bottal üthetik a nyomunkat… És ha akarod, egybe is kelhetünk; persze, titokban.”
„Lassan elfáradtam… Láthatod, öreg vagyok hozzád… Nem lenne már elég erőm… gyökeret verni, másutt.” Ilyen kitérő válaszokat adott.
„Mondd, hogy nem szeretsz már!”
Durván kiszakította karját a férfiéból:
„Menj, neked abban telt örömöd mindig, ha másokat bosszankodni látsz. Vagy egyenesen szenvedni.”
„Én, ezt mindenkinél jobban… tudhatod…” A Pierre hangja rekedt volt.
„Igen, tudom, a halálom után se fogsz elfelejteni, mást szeretni… Csak most menj innen!”
Fölénnyel, rejtett gúnnyal mondta? Mindegy; de mintha ő lett volna most az okosabb, és végre bevallottan is az idősebb.
Állva, hidegen itta kis kortyokban a teáját. Már nem vonzotta – igaz, nem is zavarta az érzékiség.
A pap, mint akit legyőztek, úgy lehelte: „Nem tudom, mit akarsz.”
Éjfélig ültek szótlanul, néha megérintették egymás kezét, és minden neszre összerezzentek.
Iszonyú érzés volt előre tudni teljhatalmát a reménytelenségnek.
Később, midőn állapota súlyosbodott, Béatrice zavarosan, félig-meddig üldözött-tudattal fel-felkiáltott önkívületében. Mint akit megrészegített a fájdalom. Viszont már nem szégyenkezett amiatt, hogy megtudta, a teremtett lények világában mit jelent a szenvedély.
Már nem a jövő, a bűvös hullámok tengerpartja, csak a tárgyak jelentek meg előtte halványan, csalóka körvonalakkal. Sárga fényű ősz helyett rozsdaízű tavasz volt, az ő keze meg részvét nélkül babrált a foszladozó szélű abrosszal.
A férfi nem gyújtott világot, s legtöbbször ismeretlenbe tévedt, kiégett tekintete idegenszerű arc fölé hajolt elmerengve.
A nő köhögni kezdett, abbahagyta; feltápászkodott s a faltól nagy nehezen eltávolodva a kijáratot kereste éppen, miként ha kalapácsütésekkel szaggatták, vagdosták volna a mellét. Jó érzés volt a hideg kövön elernyedni. Mosolyogva tűrt mindent. Valaki tán még énekelt is neki.
Pierre vigasztalta magát: Béatrice most már az övé, örökre.
Lassan kezdte simogatni a halottat.
Végső haladék híján így mendegéltek – képzeletben még fogták egymás kezét – a semmi felé.
*
B. A. azután is zavartalanul élt, hol ide, hol oda szegődött el vikáriusnak, vagy plébánosi teendőket látott el a hegyvidéken is. Ő, a síkvidéki, ki annak idején megbotránkozott volt a plébános „úri szajhájának” viselkedésétől. Béatrice sohasem kérkedett nemesi származásával, de született, vérbeli szerető volt, akinek a családi pajta szalmáján vették el a szüzességét.
„Minden összetartozik: föld, eke, vakondok, törzs és fakopács, ló és lovas acélos és jóságos harmóniában egybeforrva; hegycsúcs és hólavina, hit és lelkiismeret. Teremtésedhez tartozom, Uram, de nem vagyok rá méltó.”
A nőtlen férfi, Pierre egy gyümölcstől roskadozó fa alatt áll. Fölnéz; a felhős ég nehéznek tetszik, mintha rá akarna omolni, amióta elengedte az asszony élettelen kezét.
Isten kiben ölti magára emberi arcát?
Ő, aki semmit nem tud adni, lehajtja fejét. Béatrice ilyen alázatosnak nem látta.
2010. április 10.
