"mit se tud róla az, aki kutat"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 17. (631.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
A végső változat
Dimény-Haszmann Árpád
„Jó, ha a vers partizánként viselkedik” - Beszélgetés Szonda Szabolcs költővel, műfordítóval, kultúraszervezővel
Csiki László
Fáradt pantomim*
Kántor Lajos
A Hazugok szigetének helye
VIRGIL TEODORESCU
Leopárdul írott költemény
Láng Orsolya
Kikeményített szavak
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 19. - Hóhérok
Vincze Ferenc
Idegenek Kamaráson
CSUSZNER FERENCZ
Szabadulástörténet
LOVASSY CSEH TAMÁS
Versei
Szőcs István
A kevésből is sok a rossz
Lászlóffy Csaba
Hűtlenek hűsége
Jakab-Benke Nándor
Benézünk a fejünkből – a 3D-mozizásról
Lászlóffy Zsolt
Miből lesz a cserebogár, avagy ki fog kipucolni?
Hírek
 
Jakab-Benke Nándor
Benézünk a fejünkből – a 3D-mozizásról
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 17. (631.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

Immár 3-4 éve dúl a romániai mozikban is a 3D-őrület. Mondom, hogy dúl, hiszen alaposan felforgatja filmnézési, filmélvezési szokásainkat. Legalábbis ezt szeretné, holott – mint általában mindennel, ami Hollywoodból jön – „mindössze” pénzről van szó. Nem is kevésről. A három dimenzióval való kísérletek igazából a filmmel egyidősek (direkt filmet mondtam, szórakoztatóipari értelemben, nem filmművészetet): William Friese Greene már 1894-ben szabadalmaztatja találmányát, ami egy kényelmetlen fejpánt viselését kérte volna a nézőtől, hogy létrehozza annak fejében a sztereopszis elvén a háromdimenziós képet. Az első kétlencsés kamerával pedig már 1900-ban kísérleteznek, de még a legendás Edwin S. Porter (A nagy vonatrablás rendezője) sem tudta meggyőzni a stúdiókat, hogy az eltérő színű lencsék használata annyira jó ötlet lenne, így a 3D-s élmény első igazi robbanásszerű elterjedése a háború utánig várat magára. De mi is pontosan ez a 3D? Az emberi látás egyik jellegzetességét, a sztereopszist akarja kihasználni, amely térérzékelésünk egyik fontos – de nem egyetlen! – tényezője: a mélység észlelése úgy keletkezik, hogy a két szemünk által kapott eltérő információkat az agy „összeolvassa”. Eme mechanizmust kihasználó, „exploitáló” képalkotási módszert hívjuk sztereoszkópiának. Sztereó, mert minden esetben két képet kapunk, a különbség az egyes technológiák között mindössze abban áll, hogy pontosan hogyan valósítja meg ezen két kép teljes szétválasztását – hogy egyik csak az egyik szembe, a másik csak a másik szembe jusson. Ez legtöbbször valamiféle szemüveggel történik, az eképpen létrejövő virtuális mélységérzetet hívjuk 3D-nek, s ezt az élményt próbálják nekünk eladni az amerikai stúdiók – immár hatvan éve, amikor először kezdődött ádáz harcuk a tévével.
Bizony, nem véletlen, hogy az első 3D-robbanás egybeesik Hollywood aranykorának végével: 1952-ben kezdődik, abban a korban, amikor a stúdiók kétségbeesetten próbálták meg felvenni a harcot az ellenük szóló trösztellenes törvényekkel és a – talán még fenyegetőbb – televízióval. Az első nagy siker a színes, háromdimenziós, de amúgy fakó és lapos Bwana Devil volt, s egy jópár hasonló követte, de nem véletlen, hogy jóformán egyik cím sem cseng ismerősen még a filmrajongók számára sem (talán a House of Wax című Vincent Price-filmen kívül): olcsó műfajfilmek voltak, amelyekben semmi érdekes nem volt az időnként a közönség felé kinyúló kézen kívül. Nem csoda, hogy a nehézkes technológia (két tekercset kellett tökéletes szinkronban tartani) okozta problémákat (fejfájás, elidegenítő hatás) hamar megunta a közönség, és 1954 végére már a kutyát sem érdekelte a 3D, még Hithcock egyetlen 3D-ben forgatott filmjét, a Gyilkosság telefonhívásra címűt (Dial M for Murder) is „laposan”, két dében mutatták be a mozikban. A stúdiók végül az új technológiák közül a szélesvászon mellett döntöttek, nagyon helyesen. Persze ez nem jelentette a 3D halálát, csak ideiglenes „jegelését”: a háttérben folyamatosan dolgoztak a technológia tökéletesítésén, s a hetvenes évek elején sikerült is létrehozni a Stereovisiont, ami egy tekercsen tartalmazta mindkét képet, így megszűntek a szinkronproblémák. Ekkor viszont már a nagy stúdiók nem foglalkoztak ilyesmivel, mert felnőtt az a filmkészítő generáció, akiket ma már csak Új-Hollywoodnak hívunk, náluk nem volt történet- és ötletdeficit, egyszerűen elég volt jó sztorikat mesélni a nagyvásznon. A 3D megmaradt a „legzsigeribb” mozis élmények hordozójának: horror és pornó, illetve ezek önfeledt kombinációi. Talán Andy Warhol és Paul Morrissey Flesh for Frankenstein című alkotása a legmaradandóbb ezek közül.
A megváltást a 3D számára a szokványos filmszínházaknál gigászibb, a nézőt körbeölelő IMAX hozta a nyolcvanas évek közepén, érdekes, hogy nem fikciós és nem egészestés filmekkel, hanem párperces dokumentumokkal. Mintha csak az ősfilm korába ugrottak volna vissza, a vásári látványosságok közé. Tény, hogy sokat dolgoztak a fejfájás és a geometriai problémák leküzdésén, így aztán a nagy stúdiók is újból egyre több fantáziát láttak a dologban, s a kilencvenes évektől kezdve egyre több ilyen attrakció készül. James Cameron is ekkor harap rá a horogra egy 1996-os, IMAX-os, 12 perces Terminátor-műsorral (nem tudnám nyugodt szívvel filmnek nevezni ezeket). Később ő készítette a 2003-as, immár egészestés Ghosts of the Abyss-t, ami egy, a Titanic nyomába eredő dokumentumfilm, és digitális kamerákkal forgott. Ez utóbbi tény azért fontos, mert a digitalizálódás jelentette az utolsó védőbástyát, amit a 3D-nek le kellett döntenie, hogy újból bekerüljön a „rendes” mozikba és egészestés, mozis nagyjátékfilmek készüljenek vele. Így aztán a kétezres évek közepétől – nem kis mértékben James Cameron hitelére alapozva – megkezdődött az amerikai, majd az európai mozik digitalizálása és/vagy „háromdimenziósítása”, ami 2009-ben, az Avatár bemutatásával tetőzött. A számításuk bejött: a film hatalmas siker lett, az emberek tapsikolva perkálták le a plusz dollárokat a kényelmetlen szemüvegért. És azóta is tart a 3D jelenkori „térnyerése”. Forradalomnak nem nevezném, hiszen a megtorpanás máris érezhető, mérhető, az emberek talán kezdenek rájönni, hogy a 3D az égvilágán semmire sem garancia, esetleg a hanyag forgatókönyvre. A stúdiók és a moziláncok viszont most már vissza akarják kapni a befektetésüket, úgyhogy még egy jó darabig lehet számítani 3D-s filmekre. Ami viszont pimaszság, hogy Romániában – más, jobb helyektől eltérően – nem lehet válogatni: ha egy bizonyos filmet moziban akarsz megnézni, akkor a három dimenziós változatra kell beülnöd. Nem tudni, hogy mennyi potenciális nézőt veszítenek ezzel, mindenesetre következzen itt néhány érv a 3D ellen.
Egyrészt semmi olyant nem tud mutatni, amit az emberi szem ne tudna magától. Amivel a figurális festészet évszázadokig kínlódott (a perspektivikus látás), az a fotográfiában – és ezzel együtt a filmben – natívan megvan. Látjuk, érezzük a teret az úgynevezett 2D-filmekben? Hát persze. Az emberi agy egy szempillantás alatt még a távolságot is megsaccolja egy képen lévő két tárgy között. Éppen ez az egyik vonzereje ennek az ábrázolásnak, s az egyik legszebb dolog, amit fotográfus vagy operatőr létrehozhat. Leválasztjuk a témát a (hát-)térről vagy éppenséggel egybeolvasztjuk vele? Netán a látás több síkján is zajlik cselekmény (mint Orson Wellesnél)? Ezeknek most mind búcsút inthetünk a 3D-vel. Pedig nem kell sztereoszkópia a térérzékeléshez: ott van a perspektíva, a tárgyak elhelyezése (előtér-háttér), az élesség (és az azzal járó operatőri játékok), a világítás, sőt még a hangvilág jellege is. A 3D igazából csak alaposan összezavarja az emberi szemet és agyat: tudattalanul ugyan, de oda fókuszáltatja, ami elvárás szerint életlen kellene legyen – és viceversa. Nem is csoda, hogy egy idő után a látásközpont „fellázad” és fájni kezd a fejünk. Az irónia az, hogy pont az ad pluszmunkát az agynak, ami azért volt kitalálva, hogy a teret agymunka nélkül érzékeltesse. 
A következő a szemüveg frusztráló mankójellege: a film amúgy is a legtechnokratább, leggépesítettebb, legkörülményesebb művészet, de mindeddig ez legalább csak a vetítőgép oldalán volt. A 3D-vel a technicizáltság betüremkedik a befogadói oldalra is, s ez a nyilvánvaló zavaró tényezőn kívül (a szemüveg nélkülieknek meg kell szokniuk egy új tárgyat az arcukon – ami időbe kerül –, a szemüvegesek pedig egy újabb réteggel „gazdagodhatnak”, aminek más súlya, jellege van, és ezt is időbe kerül megszokni) is elidegenítő: mankó, nem bicikli. Nem elősegíti a látást, a történetmegértést, hanem egy ledobhatatlan valami, amitől nem lehet megszabadulni, pedig nagyon szeretnénk, hogy élvezhessük a látványt teljes egészében. A képről lelógó feliratokról nem is beszélek. Ahhoz képest, hogy a történet jobb, mélyebb átélése lenne az egész jelenség lényege, folyamatosan újból és újból felhívja magára a figyelmet, ráadásul pont akkor, amikor „érdekes”: amikor kinyúl a kéz vagy ránk fröccsen a vér a vászonról. Lehet, hogy ha naponta nagyon sok órát néznénk 3D-filmeket, akkor egy idő után annyira részese lenne a látásunknak és a történet-befogadásunknak, hogy már nem gondolnánk rá – ez viszont (egyelőre) lehetetlen. Egyrészt nem lehet egész nap abban a szemüvegben, azzal a fejfájással létezni, másrészt pedig egy alaposabb 3D-agymosás után már nem tudnánk tájékozódni a való világban. Igazából egy brechti elidegenítő eszköz: nem is csoda, hogy Godard máris ráharapott, és legutóbbi filmjét háromdében készítette. Továbbá: még mindig nem néz ki tökéletesen. Aki volt már 3D-vetítésen, az tudja, miről beszélek. Az anaglif (különböző színű), de főleg a polarizáló lencséken áteresztett fény alapos fényességvesztésen megy keresztül. Ezért aztán egy olyan film, ami normálisan egész jól nézne ki, 3D-ben néha nézhetetlenül sötét. Ezt tetézi az a létező, de nem mindig (főleg Romániában nem) betartott szabványrendszer, ami megszabja az effajta vetítések fényerejét. Természetesen ezen is lehet spórolni, így spórolnak is, ezért e sötétség. A vibrálás is zavaró: a képenkénti 24 kockához már egész jól hozzászokott az emberi szem (mondhatni a cinefilek finom villódzásban látják már a világot is), de amikor ezt a 24 kockát úgy kell néznünk, hogy közben a két szemünk két különböző dolgot lát, néha egész egyszerűen vibrálni kezd a kép, s az egész úgy tűnik, mint egy régi praxinoszkóp, amibe kartonból kivágott figurákat raktak. Peter Jackson, a Gyűrűk ura rendezője éppen ezért kísérletezett a másodpercenkénti 48 kockával, amivel viszont éppen a filmszerűség veszett el a Hobbit című filmjéből, s maradt a tűéles, videós jelleg. 
Most már azon dolgoznak, hogy szemüveg nélkül is lehessen „élvezni” a látványt, meg ki tudja, milyen ötletek foglalják le a James Cameronhoz hasonló, „világuralomra” törő rendezők, technikusok és stúdiófőnökök fejét. Nézhet ki tökéletesen a 3D valaha? Talán. De még azt sem tudjuk, hogy milyen kellene legyen az a tökéletes. Mint a valós, körülöttünk levő élet? De hát a 3D, mesterségesen gerjesztett „immerszív” valószínűségével pont azt öli meg, amiért szeretünk moziba járni: a képiséget, a festőiséget, a valószínűtlenséget. Hogy nem a valóságban vagyunk, hanem a moziban. Egy másik világban. És ami még mindig gyanús: egyetlen igazán jó filmet sem láttunk 3D-ben. Az Avatár filmtörténeti jelentősége finoman szólva vitatható, de ami értékelhető volt a filmben, az 2D-ben is működik. Igaz, hogy olyan komoly és fontos filmesek is a szárnyuk alá vették a 3D-t, mint például Scorsese, de még mindig nem sikerült megfogalmazniuk, hogy pontosan miért is kellett 3D-ben forgatni (vagy igazából hogy miért nem volt „elég” a 2D) – legalábbis a filmjeikben nem látszik. Sőt, páran (Tim Burton, Michael Bay) belebuktak, és visszatértek a 2D-hez. Egész egyszerűen semmit sem tesz hozzá a sztorihoz, a történetmesélés rítusához, sőt, néha csak elvesz belőle, épp folyamatos kizökkentő jellege miatt (már vagy 3 éve a piacon vannak az ún. 2D-be visszakonvertáló szemüvegek, amivel úgy tudunk 3D-filmet nézni, hogy megszünteti az effektust). Az analóg gondolkodású Christopher Nolan rendező (A sötét lovag, Inception) egyenesen utálja, de a nemrég elhunyt Roger Ebert kritikus is arra intette olvasóit, hogy ne fizessék ki azt a pluszpénzt.
Apropó. A legfontosabb érvet el sem mondtam: mindezek ellenére még jó drága is.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében