A legvidámabb ember, akit láttam,
bort ivott és fülig ért a szája;
egy szőke lány volt, Provence tartományban,
még nem ért a napsütötte sávra,
de mindenképpen jó úton haladt –
egy francia lány, mégis, Languedocból:
„Szabad nevetni a guillotine alatt?
A választ elárulja, ó, a jó bor”,
dúdolja ő, becsípve ott, a parton,
egy enyhén spicces francia kisasszony,
ki bort ivott a múlt nyáron, meg ősszel,
már úgy született: bort szívott a szája,
és – nincsen ennél ócskább régi közhely –
elaludt az angyalokra várva.
Mert tudható, ha parton ér a reggel,
aligha úszhatod meg a nulladik
típusú randevút az égiekkel.
S bár másnap reggel fejfájásra ébred,
a halhoz fehéret kíván ebédre.
A lélek gyakran megtorpan, mielőtt
a sivatagi Saint-Guilhem-be érne.
Ki úgy iszik bort, mint a frank menyecskék,
s a múlt idők mocsarán átevezve
sem kopik le arcáról a festék,
az hasonlít talán a győztesekre.
A végén minden összefüggést átlát
és megérti a bort, a vért és Voltaire-t,
a vérpad könnyű eleganciáját.
Légy eltökélt, fogadj a nonsalanszra!
Marianne derűsen tölt magának –
egy névtelen tengert idéz az arca.