– Először is: létező dolognak gondolom. Ezt azért hangsúlyozom, mert az emberek többsége erre a kérdésre csodálkozva visszakérdez: miért, van ilyen?  Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy jelenleg többnyire rejtett üzemmódban van (lásd még: invisible stb.). Másodszor: úgy gondolom, hogy egy picikét magam is része vagyok, és jól érzem magam benne. Mert nyitott, elfogadó, toleráns, egyszerre hagyománytisztelő és újító. Az anyaországban többnyire az van, hogy egy-kettőre megmondják neked, kiket kell szeretned, és kiket kell elutasítanod (attól függően, hogy az értékmérleg mely oldalára születtél, vetődtél, jutottál). Erdélyben is van esztétikai és ideológiai megosztottság, de van átjárás, együttműködés a csoportok között. És a generációk között is! Persze, az erdélyi irodalomnak szükségszerűen „be kell csatlakozni” az anyaországiba, az összmagyarba, és ez problémákat meg kérdéseket vet fel, de ezt nem érdemes túllihegni: az igazi kanonizáció úgyis utólagos. Szerkesztőként hihetetlenül színesnek látom az erdélyi irodalmat, többféle áramlattal, törekvéssel, sok vadhajtással és sok értékkel. Van három-négy európai rangú költőnk, ugyanennyi prózaírónk, és erős a középmezőny. És nagyon sokan írnak közölhető szintű szövegeket, ami nekem, szerkesztőnek, nagy öröm! Tanárként viszont az irodalom rémálom. A diákok többségének nem kell irodalom, s lehet, ez nem csak az ő hibájuk. Talán több olyan művet kéne írni, amit ők is szívesen olvasnak. De erre sem mernék mérget venni, pedig immár 14 éve tanítok.

 

– Egyértelmű, hogy az íróság a legfontosabb. Ez kényes úri hobbi (fiam, jobb, mintha innál, mondta nagyanyám), de több is annál. A www.eirodalom.ro is részint emiatt van, a tanárság pedig a biztos, bár szerény megélhetést biztosítja. Az eirodalom főszerkesztője Lőrincz György, aki egyben a portált fenntartó Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) elnöke is, de én vagyok az ötletgazda, és én végzem a munka jelentős – megjegyzendő, hogy egy jó szerkesztőgárda tagjaként. S az is biztos, hogy nem fogtam volna hasonló vállalkozásba, ha nem írnék. Persze, ez nem azt jelenti, hogy magamat népszerűsítem a portálon, de azt igen, hogy ezáltal része vagyok egy körforgásnak, emberekkel tartok kapcsolatot stb. Lényeg az, hogy közösen sikerül egy rendszert működtetnünk.

– Egy olyan virtuális orgánumot próbáltunk létrehozni, amely igyekszik keresztmetszetét adni az erdélyi irodalmi történéseknek, tájékozódási pont, így a magazinban nem csupán primer irodalom jelenik meg (versek, prózák, tanulmányok, fordítások), hanem kísérőműfajok is, tudósítások fontosabb irodalmi rendezvényekről, könyvbemutatókról, beszélgetések írókkal, irodalomszervezőkkel, publicisztikai írások, s ha már internet, akkor blog is. Fő célkitűzésünk az volt, hogy az erdélyi irodalmat a maga sokszínűségében, műhelyek és szekértáborok fölött próbáljuk áttekinteni. És másfél év távlatából elmondhatom, sikerült. A honlapon ott vannak az EMIA holdudvarához tartozó emberek, ott vannak az E-MIL-esek, a székelyföldiek, kolozsváriak, marosvásárhelyiek, váradiak, az emigrációban élők. Lőrincz György főszerkesztő szavaival élve: befogadunk mindenkit, aki minket elfogad. És ez a jó az erdélyi irodalomban. Ha megnézed a portál szerzőgárdáját, egymás mellett van például György Attila meg Demény Péter, a szerkesztőségben pedig jómagam és Egyed Péter.

– Bármilyen hihetetlen, Erdélyben korábban nem volt irodalmi portál! A látogatottságunk, az elfogadottságunk egyértelműen azt mutatja, szükség volt az eirodalomra. Az elmúlt évek tapasztalatai egyértelműen megerősítik, hogy fel kell vinni az irodalmat az internetre, s ezáltal olvasóbarátabbá tenni. Nyomtatott irodalmi lapot elsősorban csak a szakma olvas, nos, ebből a bűvös körből mi sikeresen kitörtünk. A fogadtatás több mint pozitív: a szakma is érdeklődéssel, bólogatva fogadta megjelenésünket, ugyanakkor kialakult egy tágabb olvasótábor is. A portál létrehozásakor meg voltunk győződve – és ez nem változott –, hogy szükség van egy olyan átfogó, tájékoztató jellegű – miért ne: reprezentatív – internetes irodalmi orgánumra, mely alapján fogalmat lehet alkotni a kortárs erdélyi irodalomról. Tehát, ha egy laikus, érdeklődő meg szeretné tudni, hogy kik írnak, milyen könyvek jelennek meg, milyen irodalmi rendezvények vannak, akkor a www.eirodalom.ro-n ezekre választ kap.

 

– Igen, növekvőben van a látogatók száma, egyértelműen. Bő másfél évesek vagyunk, egyéves születésnapunkra megleptük magunkat egy teljesen új arculattal, azóta még jobban gyarapodik az olvasótábor. Pontos adatokkal szolgálhatok, ugyanis a Google Analytics folyamatosan méri a forgalmat (erre a pályázatok miatt is szükség van): átlag napi 230 látogatónk van, ennek közel 60 százaléka visszatérő. Ami pedig a további visszajelzéseket illeti: elmondhatom, hogy többnyire pozitív vélemények vannak. Vagy majdnem. A minap például azt mondta valaki: nagyon gazdag a portál anyaga, talán túlságosan is. Ezt értse mindenki úgy, ahogy akarja.

– A portál feltöltése (szövegek beillesztése, képek méretre vágása stb.) eléggé kulimunka, azt egyedül végzem. A pályázás, pénzszerzés is nyűgös tud lenni. A többi meló (cikkek írása, interjúzás, anyagok bekérése, szerkesztése) már oszlik a szerkesztőkollégákkal, ne felejtsük: jó kis csapat jött össze (kérem megnézni az impresszumot)! Sikerült megteremteni egy szerény anyagi hátteret, mert pusztán lelkesedésből nem lehet ilyesmit hosszútávon művelni. Persze, egyik szerkesztő sem főállású, s a honoráriumok, amiket adunk, jobbára csak sörre elegendők.

– Amint erről már szó esett, ez az egyetlen kortárs erdélyi magyar irodalmi portál. Mondhatni: monopolhelyeztben vagyunk. Nem is tudom, másnak hogy nem jutott eszébe hamarabb… Persze, van még az Irodalmi Jelen, de az hovatovább magyarországivá válik (szerző- és szerkesztőgárdáját tekintve egyaránt), és a nyomtatott irodalmi lapoknak is van elektronikus verziója, de azok többnyire statikus rendszerek. A honlap szerkesztésének fő elve pedig továbbra is ez: világnézeti preferenciákat félretéve, átfogó portált szerkeszteni. 

– Szeretnénk a látogatók számát tovább növelni, még jobban elfogadtatni a szakmával a lapot, Erdélyen kívül is. Aztán új rovatok is jöhetnének, a portálosdi dinamikus dolog, folyamatosan agyalni kell rajta. Azt szeretnénk elérni, hogy legyen nem ott lenni az eirodalom.ro-n. Facebook-profilt is hoztunk létre az eirodalomnak, de ott vagyunk a twitteren és google+ közösségi oldalon is: lehet követni minket, s el lehet merülni az erdélyi irodalom tejfölös bödönjében. Meg vagyok győződve, hogy a www.eirodalom.ro és a hasonló portálok szerepe a jövőben egyre fontosabbá fog válni: csökkenni fog a nyomtatásban megjelenő könyvek száma, ritkábbá válnak majd az író-olvasó találkozók, ezek helyét egyre inkább átveszi majd a virtuális találkozás az interneten. Mi készen állunk erre. 

– Ha jobban belegondolok, prózaíróként a netes irodalom számomra gombóc volt, amit le kellett nyelnem. Nem vagyok egy neten lógós fajta, de egyre többször szembesültem hétköznapi beszédhelyzetekben olyasmivel, hogy: „te írsz? de jó, küldd el a linket”. Egy ideig csak legyintettem, aztán beláttam, hogy föl kell vennem a ritmust. Azt nem mondom, hogy a stílusomat is igazítottam a netes megjelenéshez (az még hátra van), de rövidprózát, ami kimondottan netbarát, idestova tíz éve írok. És ha már itt tartunk: nem áll távol tőlem a gondolat, hogy a következő könyveim e-könyv formában is (vagy csak akként?) jelenjenek meg. 

– A Laska Lajos-féle egypercesek ügye részemről lezárva, a végén stílszerűen kinyírtam a pasast, és szerintem nem is lészen feltámadása. Persze, ennek ellenére továbbra is belakja az életteremet, mert a kötetnek lett második kiadása, így még mindig fut, egy-két könyvbemutató még mostanság is volt/lesz. Ezzel párhuzamosan pedig felváltva dolgozom két regényen, csak így, nagy szerényen! Az egyiket kereken 10 éve kezdtem el, s hogy valaha be fogom-e fejezni, a fene se tudja. Mindenesetre, hogy ezzel is nógassam magam, a letisztázott fejezeteket kezdtem közölgetni, hadd legyen számonkérhető a dolog… A másikba alig fél éve fogtam bele, de eszeveszett tempóban haladok – legalábbis az egyikhez képest. Tegyük hozzá: ezzel Gion-ösztöndíjas vagyok, ergo el kell számolni… Elég lassan írok, nem tudok túl sok időt szakítani erre. Többnyire csak este tíz után, mikor a gyermekek már elaludtak, bár a nyáron eltört a lábam, az felért egy alkotóházi minivakációval!

 

– Mindig is pörgős fajta voltam, s emiatt kicsit szertelen is. Szeretek egyszerre sokféle dolgot csinálni – s mind rosszul… Székelykeresztúrra hazaköltözni merész húzás volt (Bukarest, majd Kolozsvár után), de a család szempontjából ésszerű választás. Keresztúr egy élhető város, szoktam mondogatni, a barátaim pedig röhögnek… Lényeg az, hogy a hétköznapok nyugisan telnek itt, s így adott a stabil háttér.  S amint mondod: aki nem akar, ma már nem szigetelődik el sehol. Pörgök hát, megpróbálok egyszerre több helyen is jelen lenni – vagy valóságosan, vagy virtuálisan. Igyekszem eljutni az irodalmi rendezvényekre, gyakran felruccanok Udvarhelyre, olykor Kolozsvárra, Csíkszeredába, Magyarországra, bírom az írótáborokat (majdnem ivótáborokat írtam). S mindennek a jó időbeosztás az alapja. Meg a kevés alvás… 

– Teljesen nyugis tempóban dolgozom. 4-5 évenként bőven elég egy könyv, s azt jó alaposan meg kell rágni. Az első regényemet, a Szalmatáncot (2002) eléggé elsiettem, de adott volt a felkérés a Mentor Kiadó részéről, hogy kell a kézirat, mert kezdődik a pályázás. Szeptemberben még írtam, novemberben már kezemben volt a könyv, 2 évet kellett volna pihentetni. Ezt javaslom minden kezdőnek: attól a pillanattól, amikor úgy érzi, készen áll a debütálásra, várjon két kerek évet… Azt gondolom (negyvenhez közeledve), hogy amit negyven előtt ír meg az ember (és itt most prózáról beszélek, nem líráról!), az jobbára csak tollpróba, bemelegítés (persze, vannak kivételek). Azt is gondolom továbbá, hogy egy szerző legjobb esetben is csak 2-3 igazán jó könyvet képes letenni az asztalra. A többi csak töltelék. S hogy akkor eme logika szerint a töltelékműveket meg sem kellene írni? Dehogynem, azoknak is megvan a maguk szerepe. Szávai Géza mondotta, s ebben is van valami realitás, hogy amíg pelenkaszagot nem érzett az író, nem tud jó regényt írni. Nekem abból is jutott. Úgyhogy nincs más hátra, mint előre… Készülök, készülök tehát, aztán, hogy mi sül ki belőle, tudja az ördög! Jó lenne bár olyan szintre eljutni, hogy önmagammal szakmailag elégedett legyek. A saját mércém szerint. Ezt tartom a legfontosabbnak. Persze, siker és elfogadás sem ártana, aki ezen a pályán van, mind vágyik ilyesmire is, de ezek az irodalom esetében nagyon relatív fogalmak. Tanárokról mondják, hogy ha karrierjük során bár egy diákot sikerült az érvényesülés útjára állítaniuk, akkor nem volt hiábavaló a ténykedésük. Író esetében a minimum: bár egy olvasónak egyetlen revelációs pillanatot okozni. Nem volna rossz, ha ez nekem is összejönne, bizony mondom!