Vannak költői művek, amelyek mintegy meghatározzák a versolvasó ember életét: új távlatot adnak gondolkodásának, beépülnek személyiségébe, stratégiai erőforrásokat nyitnak meg – pusztán azért, hogy szembe lehessen nézni a történelemmel és bátrabb szívvel lehessen elviselni ennek a történelemnek, a magyar történelemnek, a közelmúlt és persze a jelen történetének kudarcait és csalódásait. Számomra Vörösmarty Mihály, Arany János, Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Radnóti Miklós, Pilinszky János egy vagy több verse adta ezt a lelki szabadságot és erkölcsi erőt. És közel hat évtizede Juhász Ferenc történelmi eposza: A tékozló ország. Ennek a nagy ívű, látomásos és tragikus, mégis biztatást kínáló költeménynek mindenképpen meghatározó szerep jutott életem és a magyar irodalomhoz fűződő viszonyom alakulásában.

Itt van most kezemben a nagy ívű költemény első, 1954-es kiadása. Ma is magával ragad, ahogy felidézem az akkori, közel hatévtizedes versolvasói élményt és megrendülést. „Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni? / Galambok, sasok, gödölyék, titeket ki fog elsiratni? / Ó, vassal-átvert-szívűek, ki fog titeket elsiratni? / Kő-csülköktől zúzott venyigék ki tud titeket elsiratni? / Földbe visszataposott kalászok sírjatok magatokért! / Gubancos, tarackos árva földek sírjatok magatokért! / Fák, erdők, kiket nyársnak hegyeztek, sírjatok magatokért! / Kiket sátánok röhögve fölsebeztek, szüzek sírjatok magatokért!” És a zárószakaszt, amely akkor egy szörnyű korszak átmeneti enyhületekor és két esztendővel egy „tisztító” forradalom kirobbanása előtt adott történelmi és erkölcsi biztatást: „Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét! / Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. / Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, / mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!” Elmondhatom, hogy Juhász Ferenc költeményének olvastával kezdtem reménykedni abban, hogy a közösségi tapasztalataim miatt elkeserítő magyar történelem végzetszerű menetét talán meg lehet fordítani.

Ettől kezdve természetesen Juhász Ferenc minden sorára figyeltem és Juhász Ferencnek minden verse hatalmas élményt jelentett számomra, szellemi és erkölcsi erőforrást nyitott, különösen egy olyan korszakban, amidőn éppen a művészetre, a költészetre hárult az a feladat, hogy egy máskülönben sivár és ellenséges világot „otthonossá” tegyen. Juhász költészetének – a maga irodalmi és nyelvi, mondjuk így: alkotói értékein túl éppen azt sikerült (az én esetemben mindenképpen) elérnie, hogy ne veszítsem el szellemi otthonosságomat, tovább megyek: szellemi hazámat. A magyar történelem, akár szerencsétlen „hagyományának” is mondhatjuk, hogy a létező, és bizony nem egyszer idegennek talált ország helyett az irodalomnak, a költészetnek kellett valóságos hazát teremtenie. Számomra ezt a minden tapasztalt valóságnál valóságosabb szellemi hazát jelentette az előbb megnevezett költők mellett Juhász Ferenc költészete.

„Házi szentjeimről” beszélek, és ma sem tudom némi megindultság nélkül felidézni azokat a régi emlékeket, amelyeket ezeknek a költőknek az olvasásáról és szeretetéről őrzök – közéjük tartoznak Juhász Ferenc költeményei is, elsőnek A tékozló ország, aztán még nagyon sok költői mű, hogy csak néhányukra mutassak rá, ugyancsak az ötvenes és hatvanas évekből, a Betyárok sírja, a Templom Bulgáriában, a Virágok hatalma, A rezi várban, a Rezi bordal, A mindenség szerelme, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, a Tűzliliom az éjszakában, a Történelem, majd a nagyszabású költői eposzok: A Szent Tűzözön regéi, az Anyám, a Halottak királya, a Halott feketerigó, a Krisztus levétele a keresztről és még igen sok vers: a magyar irodalom történetének egy szinte felmérhetetlenül gazdag és értékes korpusza. Ha rájuk gondolok, az ifjúságomra gondolok: a mostoha közéleti tapasztalatok ellenére megszerzett személyes békére, a csalódásokon átütő reményre, arra, hogy élni és magyarnak lenni mégis érdemes. Ezek a versek úgy őriztek meg a történelem hullámverésében, mintha mentőövet, biztonságos csónakot találtam volna a zajló tengeren. Ma is őriznek és védenek, bizonyos vagyok abban, nem csak engem, hanem egy egész nemzetet.

Elhangzott szeptember 10-én, a Juhász Ferenc 85. születésnapja alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtartott ünnepi rendezvényen.