[az állomás mellett]
az állomás mellett ócska pavilonok
koszos légypiszkos ablakok
sör és vizeletszag
a memóriád fagypont alatt
a lány szembogarában ott az ősz
hiába igyekszel összerakni
a szétszórt tegnapokat
melyek melléd szegődtek észrevétlenül
most kéne felállni és elmenni innen
ahol csak tartós tej tartós kenyér
és tartós harag…
nyitott vagy mint egy üres sörösdoboz
mint a halálraítélt aki az akasztást várja
föláldozod a befejezetlen múltat
az egyetlen időt ahol még vagy
kézen fogod az arcokról lelopott bizalmat
szavukat szélnek eresztik a nyárfák
– emberi hangon itt csak ők beszélnek
megalkuvás
egyszerre szűk lett a reggel:
nem tudtunk nemet mondani
– s már hazudni sem volt kinek
láttam kétkedve méregetsz
ujjaim zsebembe gémberedtek
s kint lassan vetkőzni kezdett a nap
kivetted a részed belőlem
ránk hűlt a sok megalkuvással
telt pillanat:
egyszerre lettem gyilkos és áldozat
átmosódtam benned mint kőben
a malachit
színed a fonákom – csütörtök van:
Istennek is lehetnek rossz napjai
a kód
a kabátod mindig ugyanoda akasztottad
csók közben megborzoltad a hajam
nem… ma sem történt semmi lényeges…
nem kérsz kávét inkább elszívnál egy cigit
addig vessem meg gyorsan az ágyat
sietned kell megint…
évekig ez volt a belépési kód
aztán elmaradtál – kikoptam belőled –
az estéim leltárral telnek azóta
gyűl a párnák és paplanok türelme
és örül a fájdalom az éjnek
álmatlanul
idegen illat idegen ágy
az elbitangoló ujjak visszarettennek
az ismeretlentől
a jóllakott test megalkuvó szuszogása
eltorlaszolja a fal felé forduló álmot
s végérvényesen felemésztődik
a pillanat öröme
– amikor ágyába tuszkolt ez a felhős
mosolyú lány
még azt hitted kibabrálhatsz
a szerencsével
de hajnalra csak a szürkén hunyorgó
falak maradtak
s a lassan morzsolódó idő –
mely csúnyán fölélte
a testedben kuporgó vágyat
