(regényrészlet)

Vonat érkezik Dés vagy Kocsárd irányából, lassan pöfög és kattog a váltón a mozdony, emberek lógnak a lépcsőn, ütközőn, korláton, még a tetőn is, a nagy fújtatás-nyikorgásban talán az emberi kiabálás a legszörnyűbb lárma, ugyanaz a gyurakodás mint Sopronban vagy Pesten, gondolja Lukács, aztán egy csoport román tisztet vesz észre, akik egy viszonylag jó állapotban megőrzött és elkülönített első osztályú kocsiból szállnak le, utánuk egy csapatnyi baka, nagy bőröndökkel, és Lukács ösztönösen azt érzi, hogy a nyomukba szegődve könnyen átjut az állomás ellenőrző pontjain a Ferenc József útra, melyet éppen Regele Ferdinandnak hívnak először, de nem utoljára, a magasabb rangú tiszteket automobilok várják, egyik-másik konflisért kiált, tülekedés van, meg ricsaj, Lukács nyugalmat erőltetve magára, könnyedén, mint aki otthon van, elindul a Főtér felé. Egyenletesen kopog a hídelvi templom előtt a vásott cipője, nagytiszteletű Szász Domokosra gondol, aki az egyház pénzét forgatta meg a Börzén, abból épült ez a kis templom, olyan, mint egy német lovagvár a Rajna partján, aztán a Mariánum sötét épülete jön, és a neofita zsinagóga. Még száz lépés, gondolja, de nem fordul be jobbra, hanem az Astoria szálló homlokzata előtt áll meg egy pillanatra, majd a Szamos fölötti hídon elbámul felfelé, a vízimalom gátján alázubogó áradatot nézi, és az a délután vagy este jut eszébe, mikor Bartha bele akarja dobni összes rajzát és festményét a Szamosba, de az a fentebbi híd. Úristen, vajon Barthával mi lehet, gondolja döbbenten, mint akinek lelkifurdalása van, hogy már megint egy éve nem gondolt erre vagy arra, megint nem jutott eszébe a nagynéni, nagybácsi, unokatestvér születési, halálozási meg semmilyen pontos vagy lényegtelen évfordulója, Úristen, gondolja Lukács, három éve nem gondoltam Barthára. Nézi megilletődve a Szamost, oldalt a Sáncalja szegényes házait, fönnebb az Erzsébet-királyné hidat, amelyen kigyúl egy halovány lámpa, azon túl a Sétatér karcsú gesztenyefái, göcsörtös tölgyek néhol közöttük, platánok a Kioszk irányában, és öreg nyárfák a párába süllyedt végében, de inkább gondolja csak ezt, és nem látja. Azonnal meg kell találni Barthát, ki kell deríteni, hogy mi lett vele, hol van, él-e még? Miért is ne élne, egy kicsit olyan ez, mintha Bartha gondolná róla, hogy nincs is életben már, elveszett a világ forgatagában, óceán, lövészárok, sivatag, piávék, isonzók vagy kolera, spanyolnátha meg nápolyi betegség, mustárgáz, ekrazit vagy szibériák. Megvan, persze, lehet neki bárhol lennie, de ha itt, ha most épp itt nincs, akkor az olyan, mintha nem volna sehol, ez az igazi fájdalom és félelem. 

Elhaladt a Malom-árok hídján, majd a Postahivatal előtt, végigment a Wesselényi utcán, alig volt egy-egy járókelő, alkonyodott, szürke fellegek úsztak az égen, a gótikus torony keményen szúrta át az eget, az égen épp nem volt semmi, csak valami tejszerű ködszivárgás lefelé, súlyos, nehéz pára, itt-ott körben a házak ablakában sárga fények, meg valahol a templom fenyegető, szürke tömbje mögött a lámpák lassan kigyúlva öntötték a fényt, az meg mintha csúszó, guruló anyag volna, betöltötte az egész teret, a kétoldalt álló konflisok és a járdaszegély mellett állingáló karcsú fák éles árnyai rajzolódtak ki lassan a kövezetre. Valami sanda félelem kezdett a Lukács mellkasában tanyát verni, hogy a templom túloldalán mintha egy nagy gödör volna, azaz nem gödör, hanem végtelen űr nyílik, ott zuhan és zuhog a város bele a semmibe, de aztán, ahogy megkerüli óvatosan a templomot, megérti, hogy nem történt semmi különleges, minden a helyén, Mátyás király szobra, a New York palota, a Takarékpénztár, a Jósika-ház, olyan csend és nyugalom van az egész téren, mint mikor utoljára állt egymagában itt, ugyanezek a halovány lámpák, a köveken átbukó sárga fények, egy-egy ló horkantása oldalról, kövér vízcsepp, amint a pad, a korlát vagy a lámpavas hajlatáról a kavicságyat eléri. 

Itt-ott elsiető árnyak, egy hangosabb szó, amit elnyel a tér öblössége, és túl az egészen valahol emberek beszélnek, nevetnek, ordítanak meg sírnak, zajlik és hömpölyög egy egész város, túl az egészen vonatok zakatolnak, hadseregek vonulnak, emberek élnek, mintha mi sem történt volna, és az emberek már soha nem úgy élnek, mintha nem történt volna semmi. Lukácsot valójában nem a mindenüvé, a legalkalmatlanabb helyekre kitűzött román zászlók zavarták, meg az improvizált utcanév-táblák, nem zavarta, hogy Ferenc Józsefről már nem, de Ferdinánd királyról és Foch marsallról neveznek el utcát, hogy Deák Ferenc Regina Mariának, Kossuth Lajos pedig Victoriának adta át a helyét. Az döbbentette meg, hogy minden kétsége és aggodalma ellenére, valójában nem történt semmi lényeges változás, minden kopottas, a vakolat serényebben mállik, a tetőkön több a megcsúszott cserép, az ereszcsatorna horpadtabb, a súlyos, nehéz pára mintha felülről szakadna le a városra, a lovak soványak, a konflisok kereke erősebben imbolyog a szokottnál, jobban is ráz, mert a kövezet kockái között is mélyült egy félujjnyit a rés talán. Ugyan mi volna megszokott, mihez lehet mérni ezt a mostant éppen? 

Állt szemben a legnagyobb magyar király szobrával, pontosan ott, ahol a király tekintete még be tudja fogni a járókelőt, nem néz el fölötte, se pedig mellette, túlzás viszont azt mondani, hogy összenézünk éppen, de valami hasonló, ő is lát, én is látom, egyik a király, másik az eb. Éppen ott áll meg Lukács, pontosan az alattvalónak engedélyezett helyen, és erről egy pillanatnyi elérzékenyedés után, amikor nehéz a lélegzés meg talán a lába is megroggyanni készül, eszébe jut, hogy milyen volt itt állni régen, egy verőfényes délelőtt, amikor meleg volt és fények igazították a körvonalakat saját magukhoz és a világhoz, egy kicsit úszott és lebegett minden; minden fölfelé volt elmozdulóban, az üvegablakok, az oszlopok és a torony is, persze, harangokkal meg az aranyozott kereszttel, amelyet rikoltozva körberöpül minden délben egy vércsepár; az egész világ emelkedni készült akkor, emelkedett is talán, még nem tudta senki, hogy az egész milyen mélyre fog hullni. Persze, túlzás ez a mélység és magasság, mert nem azért van a fent, hogy lehessen a lent is, hanem egyik a másik nélkül nincs, nem volt és nem is lesz soha, egyszerre kell a kettőt elgondolni, motyogta Lukács magában, nem csak a torony tetején fityegő keresztet kell tudni, látni, hanem ugyanakkora mélyet érezni a torony alatt, 87 méteres mélység ásít lent, bár mintha megtörne kissé a tér síkján az egyenes, nem volna tökéletes a szimmetria, vagy csak túl közelről nézi az egészet, nem is látszik innen a torony csúcsa, nincs akkor még lámpa fönt, eltűnik egyszerűen a semmiben, viszont a lentet, a mélyét tudja az egésznek, valami rettenető nehéz a szürkületben, húzza lefelé a kabát, nyomja három nap vagy három év kialvatlansága, az a parttalan vándorlás, hányódás, törekvés, aminek ez volt nyilván a végcélja, ez is lesz talán a vége, és most itt, Kolozsvár főterén, a legnagyobb magyar király ércszobra előtt azt érzi Lukács, hogy elfogyott minden ereje, így volt ez kiszámítva pontosan, mintha egy maszáj démon vagy szuahéli rontómicsoda kalkulálta volna, eddig tart az ökölbe szorulás a kézben, az ökölben a semmi, a semmiben a lélek, a lélekben a hit, a hitben az isten, mintha most csuklana össze az egész világ, mert miféle világ van itt? Nem állok jó helyen, gondolja, és hiába próbál odébb lépni, csak egy kidomborodó követ lát, arra majd jó lesz térdelni, mellette zavaros vizű, fénylő tócsa, egy egészen apróra szívott csikk ázik benne, amiről az jut eszébe, hogy Mátyás nem is tudja, mi a dohány, persze mindegy, nem volt még akkor Amerika, meg nem is hiányzott itt senkinek, de már dolgoztak rajta, leteszi a táskát egy óvatos mozdulattal, hallja megmoccani a dobozt benne, a dobozban a befőttes üveget, az üvegben a homokot, a homokban a skorpiót, aztán rövid, erős, ijesztő szédülést érez, hol van a kő, amire térdelni lehet, nem látja már, pedig a tócsa mellett volt, afféle gömbkő, amilyen a város körüli erdőkben található mindenfelé, van ökölnyi és hordónyi egyaránt, a legfurcsább alakzatok, bele lehet mindbe valamit látni, csak lásson az ember, vagy csukja be inkább a szemét, ha nem lát. 

Aztán lép egyet, mert mégis csak azt a pontot kellene megtalálni, ahol Bartha Kálmán állt 1912 tavaszán, és elgondolta, hogy egy nőalak hiányzik ebből a szoborcsoportból. Annyira megörvend ennek a bohókás ötletnek, hogy skiccelni kezdi gyorsan, de az pár lépéssel hátrábbról történhetett csak, és egy kicsit jobbra kell mozdulni. A király elnéz fölöttünk, mert hát az a dolga, mi pedig térdet, fejet hajtunk, vagy biccentünk legalább, uram király, se lányod, se fél királyságod már, de ami élet maradt bennem, azt mégis csak a te kezedbe ajánlom, gondolja Lukács, aztán a király tekintetét követve megállapodik a szeme egy koszos padon, éppen ott ült Daniel Klaudia azon a tavaszi napon, semmi kétség, jól látta Mátyás király azt, olyan a szeme vágása. 

A padra teszi Lukács a táskát, leül a nedves, revesedő lécekre, aztán összébb húzza magát a kabátban, és csak nézi a tér homályos, imbolygó fényeit, a város zajai távolodnak, a tér két oldalán a fiákeresek csendben vannak. Messze az Unió utcában pöfög egy automobil, azután elhallgat, járókelő alig van, az ablakokban itt-ott halványsárga fények, és a faszén régről ismert füstjét viszi a kósza légáram, csak a bükkfából égetett szénnek van ilyen illata, gondolja, és hátradől a padon, mint aki megérkezett. Annyi tábortűz mellett éjszakázott, annyi helyen égettek fát, szalmát és nádat, de semminek sem hasonlít az illata a boksában égetett szénhez, amit a sovány, kormos arcú székelyek árulnak a fatelepen, és amivel régi szakácsnék szeretnek főzni, erős a tüze, lassan ég, a kovácsok is megbecsülik, mert attól lesz az acél az igazi. 

Merre voltál, kicsi szolgám, rezzen fel egy dörmögő hangra, és nem tud felállni, megmoccanni, de azt érzi, hogy válaszolni kell, mindent el kellene mesélni, nyilván a király kérdez, aztán egy súlyos kéz nehezedik a vállára, szorítja is meg tartja erősen, hátra fordulna, hogy miféle játék ez, de rémülten veszi észre, hogy nincs a szobor sehol, üres a talapzat, és a zászlókat nekitámasztották, nem libben egyik sem, eltűnt Mátyás lovastól a négy emberével, csak a templom sötét tömbje magasodik fenyegető háttérnek, a torony fölött vadlibák húznak, a felhők egy vékony nyiladékán az alkony utolsó fényei villannak fel, megcsillan a templom tetején a kereszt, és aztán sötétbe borul minden, az erős kéz tartja, szorítja, és ő mondani kezdi, sorolni, hogy Mount Elgon, Eldoret, Mombassa, Port Said, Trieszt, Budapest, Kolozsvár, ez utóbbi három a te országod is volt, uram király, aztán egy ló patacsattogását hallja, mégis csak igaz lehet, amiről annyit beszéltek, hogy időnként leszáll a szobor, nem csak Jókai találta ki az egészet, nagy nehezen oldalt pillant, egy vaslemezes kesztyűbe bújtatott hatalmas kéz fogja a vállát, az olyan nehéz, össze is roppanthatná a csontjait, semmi se maradna belőle, jobb is volna talán, próbál jobban hátrafordulni, de a kéz nem engedi. Miért jöttél vissza, kérdezi ugyanaz a morcos, rekedt hang, és Lukács minden erejét és bátorságát összeszedve mondja, mintha dacból, meghalni, és ettől erősödni kezd a szorítás, mint egy könyörtelen satu, úgy mélyednek a bronzujjak sovány vállába, nem lehet moccanni, fordulni, elakad a lélegzete lassan, és megint a dörmögő kérdés, miért jöttél vissza? Ingerült mozdulattal próbálja kiszabadítani magát a szorításból, de nem sikerül, és feladva mindent azt mondja: csak. Jól van, kicsi szolgám, mondja a kéz gazdája, lazul a szorítás, aztán el is engedi, mert ebben a rövid szócskában minden benne lehet, az igen és a nem, a jó és a rossz, az előre meg a hátra, a fent és a lent, a minden és a semmi, teljes magyar metafizika, filozófiai spekuláció nélkül, csak vagy csak azért sem, dacból mindig, felelőtlenül és visszavonhatatlanul. Jól van, mondja a vaskéz gazdája, de nehogy valami nőügybe keveredj nekem, és barátságosan hátbalöki, hogy Lukács elterül a kövezeten, lengőbordáját megnyomja a fadoboz, a befőttes üvegben megmoccan a döglött skorpió, mintha az utolsó két húszfontos bankóra vigyázna. Lépéseket hall, egy ló szuszogását meg kényelmes, lassú lépéseit a kövezeten, sarkantyúk pengenek, láncingek zörögnek, kardok pendülnek, fölnyihog egy ló, és hetet kongat a toronyóra, erre ébred, meg arra, hogy valaki ráncigálni kezdi a kabátját, ébredjen báró úr, jön a Deák utcán az oláh csendér, nem szabad a padon aludni most, és a király szobrával beszélni egyáltalán. Egy öreg, harcsabajszú fiákerest lát maga fölött, ahogy tisztelettudóan a háta mögé rejti ostort tartó kezét, Lukács a táskája után kapna, de a feje alatt van, aztán a szobrot keresi meg egy riadt pillantással, az is a helyén. Nem vagyok báró, morogja, de a fiákerest nem lehet átverni, ő tudja, hogy ilyen kabátot a bárók hordanak errefelé, van a gallér alatt egy kis ezüst monogram, nézze csak meg a fiatalember, de arra nincs idő most, jön az őrjárat, menni kell innen, int a kocsis az ostor végével, hogy a New York szálloda, oda kell most, amíg nem késő. 

Hátrahőköl a nagyteremből felé áramló dohányfüsttől, bent meleg van és ricsaj, ennyi román tisztet ilyen kis helyen még sose látott együtt, és van valami fenyegető, kellemetlen a lármájukban, meg ahogy a zenészek ülnek oldalt egy egészen kicsi asztalnál, éppen abbahagyták a pusmogást, csak az egyik pillant rá lopva, alulról, de nem érdekes a belépő, nem fog muzsikáltatni magának. A tisztek közül ügyet sem vet rá senki, egy pincér lép hozzá előzékenyen, és mutatja, hogy oldalt kell menni a pálma mögé, az ablak mellett van még üres asztal, talán a jogászok ültek ott hajdanán vagy a színészek, már nem emlékszik Lukács pontosan, sosem szerette a helyet, neki túl pompázatos volt meg drága is, Bartha volt mindig fellelkesülve, hogy menjünk, öregem, menjünk a Nyehóba, de Lukács általában leintette, ugyan már, nappal ezeket a professzorokat kerülgetem az egyetemen, délután vagy este velük üljek egy kávéházban? Most viszont jó volt megérkezni, érezte a francia katonacigaretta füstjét, az örökké nedves posztóruhák és a csizmakenőcs szagát, valahol pecsenye sült a konyhán, fokhagyma, szerecsendió és köménymag emlékeztette régen volt ételek ízére, de nem érzett éhséget. Az erős lámpák ellenére az étterem kopottnak hatott, az idős pincér arca sovány, szürke, a kötény is árnyalattal sárgább a fehérnél, nem is annyira szolgálatkész, kíváncsi talán, azonnal a messziről jött embert látja benne, és már vinné is a báró úr kabátját, ha Lukács meg nem állítaná egy pillanatra, hogy mikor is volt ez a kabát, és megnézi a prémes gallér alatti bársonyon a kis ezüst monogramot. Régen lehetett, gondolja magában, valótlanul régen, és nem kérdezi meg, kié volt ez a kabát, amelyet ismer a pincér, hogy került Pestre Steiner Ignáchoz. A tárgyaknak is megvan a maguk sorsa. 

Az étteremnek ebben a szegletében, a nagy hideg üvegtábla mellett szinte csend van, az oszlopok és a bútorok elnyelik vagy legalábbis megszűrik a zsivajt, itt kevesebb asztal van, kevesebb lámpa, már-már félhomály, kilátni a gyengén megvilágított Jókai utcára, egy-egy sietős árny, szorosan összehúzott nagykabát, mélyen a fejbe nyomott kalap, nyolctól kijárási tilalom, tízkor záróra mindenütt, oda kell majd menni egy tiszthez, és megkérdezni franciául, hogy hol van a térparancsnokság, vagy majd a pincértől inkább, ha elfogyott a fél liter celnai bor, egyből két poharat hozott a pincér, mert vár valakit a báró úr, nyomja meg a mondatot, hogy értse Lukács, mert ha detektív, akkor a közel ülők figyelnek fel rá, ha pedig nem, akkor értse jól, mindig lehet egy detektív köztünk, várjon hát inkább az úr, legfennebb hiába vár. Egyedül üldögélni gyanús, gyülekezni tilos, nem is beszélgetnek igazán az emberek, csak félig mondják a szavakat, sóhajtoznak, lapozzák a nagy üres foltokkal árválkodó újságot, béketárgyalás, Wilson, Havas ügynökség, van még remény, de mire; igazságos béke lesz, de kinek; belföldi hírek nincsenek, csak rendeletek, bírságok, perek, botozás; vonul ki talán a román Magyarországról, de mikor és meddig; ki vonul be majd és mire, félig suttogott mondatok, fel nem tett kérdések – nincs már jövő.