Az előbb említett eset nem volt egyedi. Egyszer egy főpapot kellett kivégeznie, egy betiltott szekta vezetőjét, aki a csoportos öngyilkosság híveként arra buzdította a hozzá csatlakozó, egyre nagyobb létszámban jelentkező embertársait, hogy az elhangzott jeladásra egyszerre vegyék be a mindenki számára kiosztott ciánkálit. Ennek a nők körében igen nagy sikere volt, de a megtévesztett gyermekek is rengetegen haltak meg, már alig volt hely a temetőben, a hatóság kénytelen volt intézkedni, perbe fogták a főpapot, s gyorsított eljárással halálra ítélték. A kivégzés viszont igencsak elbonyolódott, a főpap ugyanis engedélyt kapott arra, hogy a kivégzés előtt imádkozzék, ő meg arra próbálta rákényszeríteni a hóhért: mondjon el vele együtt néhány imát. Csakhogy a hóhér sosem imádkozott, egyetlenegy imának a szövegét sem tudta, így hát meg kellett tagadnia az imádkozást. A hóhér főnökei viszont úgy döntöttek, hogy a főpap utolsó kívánságát nem lehet megtagadni, a hóhérnak imádkoznia kellett, ha tudott imádkozni, ha nem, ha akart, ha nem. De mert a feladat teljesíthetetlen volt, a hóhér úgy döntött: imádkozás helyett káromkodni fog. Mondhatott volna valamilyen verset is, de verseket sem tudott, káromkodásban viszont tökélyre vitte a tudását, valószínű, hogy versenyt nyerhetett volna hihetetlenül kacskaringós, változatos ocsmányságaival. A hóhér kénytelen volt letérdepelni a főpap mellé a fatönk közelében, de úgy próbálta bömbölni a káromkodásokat, hogy lehetőleg túlharsogja a főpap imáit. De az sem hagyta magát, úgy üvöltötte a szektánsok sajátos imáit, hogy hívei, akik a vesztőhely mellett követték az eseményeket, őrjöngő zokogásban törtek ki. Ezt már a hóhér sem tudta elviselni. Felugrott, megragadta a pallost, és nem sokat gondolkozott, lesújtott vele a főpap mindkét lábára sorban, s a térdből levágott csonkokat bedobta a zokogó hívők közé.

A történteket nagy nehezen elnézték neki, de a következő esetet már nem lehetett tolerálni. Egy tömeggyilkost kellett kivégeznie, akire ráordított, hogy „fejet a tönkre!”, ahogy mindegyik kivégzendővel eljárt, de az illető valahogy féloldalasan teljesítette a parancsot, ez valamelyes mértékben megzavarta a hóhért, s a tömeggyilkos vállába sújtott a pallossal. Az illető erősen vérzett, de volt annyi ereje, hogy felugorjon s lerohanjon a vesztőhelyről levezető lépcsőkön, átvágja magát a bámészkodó tömegen, s végigszaladjon a börtön udvarán egészen a kapuig. Ott persze lefogták a börtönőrök többen is. A hóhér is a menekülő után rohant, ráüvöltött a börtönőrökre, hogy engedjék el az illetőt, és a börtönudvar cementjén nekifogott végrehajtani az eddig soha nem látott kivégzést, fejbe, hátba, nyakba, derékbe, lábakba sújtott a pallosával, amíg a tömeggyilkos hatalmas vértócsában nem lelte a halálát. A hóhér a pallossal való hadonászás közben véletlenül agyoncsapott egy börtönőrt is, akinek az életét már nem lehetett megmenteni. A hóhért szándékos gyilkosságért és gondatlanságból elkövetett emberölésért halálra ítélték. Csakhogy nem volt, aki kivégezze. A hóhérinasok valamikori kiképzése dugába dőlt, sikerült nekik más szakmát kitanulni, az értelmesebbje könyvelő lett és vasesztergályos, egy harmadik koldulásból tartotta fenn az életét, a negyedik lopott, az ötödik, a legértelmesebb, óriási dumájával rengeteg embert becsapott, ezzel  minden nap sikerült összeszednie a mindennapit. A hóhér fia viszont közben tökélyre vitte tudását, tizenhat éves volt csupán, de jelentkezett szolgálattételre, bemutatta a tudását, hogy már nem csak egy galamb, hanem egy kiscsirke fejét is le tudja nyisszantani, nem volt más megoldás, elfogadták a jelentkezését.  Egy kicsit furcsának tartották, hogy az első kivégzendő a saját apja kell hogy legyen, de miért, miért nem, a fiú szívesen vállalta a feladatot. 

Amikor eljött az a bizonyos hajnal, az anya a vesztőhely mellett várta az esemény bekövetkeztét, nem sírt egyáltalán, ki tudja, mit érezhetett azokban a pillanatokban, talán csak megkönnyebbülést, hogy végre valahára vége van, a férfiak, apa és fia, a fatönk mellett álldogáltak, egyszer imádkozzunk, mondta a fiú, és letérdepelt a fatönk közelében. 

– Rohadék! – ordította a hóhér. – Pusztulj, te, gané! Dögölj meg holnap reggelig, de ha mégis élni fogsz még egy keveset, ne legyen soha semmi örömöd, vessz el egy szeméttelepen kínokkal a testedben s a lelkedben! 

Nemsokára a fiatal hóhér egyetlenegy, jól célzott csapással levágta az apja fejét. A börtönudvaron állók közül senki sem imádkozott, senki sem gyászolt, mintha a feleség arcán végiggördült volna egy könnycsepp, de ezt valószínűleg a hajnali hideg csalta elő.