(részlet az azonos című, készülő regényből)
Összezavarodva, gondolataimba merülten bandukoltam hazafelé, olyan kimerültséget éreztem, mintha sótól nehéz zsákokat pakoltam volna a parti sóházakból a hajók bendőjébe, ahogyan hajdanában az apám. Kerülgettem a szpáhik lovainak gombócait, nem sokkal előttem vonulhattak erre, még gőzölgött a lószar, bár a verebek már csivitelve csipegették és a legyek is lakmározásba fogtak. Az ősz még messze volt, a fák levelei mégis megsárgultak, potyogni kezdtek. Talán a szokatlan és hosszan tartó hőség miatt. A müezzinek óbégató hanggal esti imára szólították az igazhitűeket. Én már nem tudtam, miben is hiszek, hiszek-e egyáltalán. Az atyákat fölöttébb kedveltem, őszinte örömmel tettem meg mindent, amit kívántak tőlem, mégis kiebrudaltak a kolostorból. Megértettem őket, szó se róla, mégis elbizonytalanított a sorsom, amit végső soron ők mértek rám. Ráadásul otthon is ferde szemmel néztek, különösen a nagyapám. Az a kevéske jövedelem, amit a sóvámházból hazahoztam, nem sokat lendített az életünk szekerén. Anyám egyre keserűbben morzsolta a napjait, engem pedig egy ideje, úgy hiszem, inkább szánt, semmint szeretett. Néhanapján, igaz, védelmébe vett nagyapámmal szemben, bár csak tessék-lássék módon, hiszen ami a hasznosságomat illeti, maga sem gondolt rólam többet, jobbat, mint az apja. Szó se róla, kevés pénzt adtam haza, mert írnoki munkám ritka volt, s amikor akadt, akkor is vékonypénzű. Ugyan az iszkeledzsi basi megszánt olykor ezzel-azzal, az efféle külön adományokat azonban, bevallom, megtartottam magamnak, pekmezt vettem rajta meg törökmézet és baklavát a karavánszeráj mellett, mert nem tudok ellenállni az édes ízek csábításának. Akkor azonban, az őszi utcán kullogva hazafelé, még az édesség sem vonzott, csak a nyugalom, a pihenés, a magafeledt öntudatlanság. Ahelyett azonban, hogy hazatértem volna, megmagyarázhatatlan indíttatásból egy csapszékbe tértem be. A csapszékben pedig éppen nagy kortyokban döntötte magába a bort János testvér, a kolostor egyik laikusa. Ismertük egymást, gyakorta kapáltuk közösen a gyógynövénykertet, metszettük a gyümölcsfákat. Mikor meglátott, rögvest magához hívott, elibém koppintott egy kupa bort a durván ácsolt faasztalra. – Igyál, te szerencsétlen – szólított föl, lenyomott maga mellé a lócára, s máris a lényegre tért: – Még mindég furákat álmodsz? – Előfordul – kortyoltam egyet. Ízes fehér bort kaptam, ritka csemegét. Végigbizsergett a tagjaimon. – Ne törődj vele – ölelt magához János testvér. – Sokan álmodnak, sokakat kínoz az éjszaka, csak több eszük lévén náladnál, nem rohannak fűhöz-fához elmesélni. Úgy hallom, mostanság a töröknek énekelsz… – Az iszkeledzsi basi a kázi megbízásából meghallgat – ismertem be. – Azért csak vigyázz! – intett a barát. – Bizonnyal hallottad már Tóth Mihály uram esetét, ki bírája volt egykor ennek a városnak. Mikor a pogány nyakunkra ült, Mihály úr barátkozott velük. Jó lovakat tenyésztett, nemes paripákat, valamint kövér szarvasmarhákat, a kontyosnak is kellettek. Csak éppen fizetni nem akartak, inkább mindenféle vádakkal bedugták volna a lócsiszárt a börtönbe, ha nem figyelmezteti valaki időben, s nem fut el egészen Debrecenig. Jó tíz esztendő múltán jött csak vissza, akkor azonban hajdúk élén, a halászok céhének segítségével kelve át a Tiszán, hogy megtámadja a várost. Majd négyszáz lovas és ezernél több gyalogos vitéze ellenében alig száz könnyű lovas ulufedzsi és azap, valamivel száz fölötti számban janicsár, úgy száz főre rúgó rác martalóccsapat meg egy tucat ágyús topcsi védte Szegedet, jobban mondva, inkább a várat, a szandzsákbéggel az élen. A támadók könnyedén elfoglalták a Palánkot, mert a védsereg hanyatt-homlok menekült a vastag falak közé. Az Úr 1552. esztendeje télutó, azaz böjtelő havának huszonegyedik napján történt mindez, a várat viszont nem tudták bevenni sem akkor, sem később. Persze, Tóth Mihályék tán nem is igen próbálkoztak vele, merthogy, mi tagadás, nem nagyon akarták. Én úgy hallottam, annyit ígértek csupán Ferdinánd királynak, hogy a várost magát visszaveszik. Ágyúik se voltak, úgy tudom, neki se foghattak volna a falakat törni mással, mint a puszta öklükkel, az meg mire lett volna elég? Mindenesetre hamarosan nagy keresztény had zárta körül Szegedet, taljánok, magyarok, németek, vallonok, hispánok tömege. A mieink már örvendeztek, hogy ezek az erős, elszánt, csatározásokban edzett férfiak végleg kivetik közülünk a pogányokat. A laikus testvér ezen a ponton elhallgatott, mintha éles késsel hirtelen elmetszették volna a beszédét, újabb kupa bort öntött magának az asztalon álló kancsóból, böffentett egy kicsit, szellentett egy nagyot, beletúrt az orrába, körülkémlelt. – Mi lett aztán? – sürgettem. János testvér a vállát vonogatta. – Ugyan mi? Megérkezett a budai pasa serege, szétzavarta a hadat. Holott az korábban a becskereki Kászon pasának csapatait vitézül leverte, két szekeret pakolt teli levágott kontyos fejekkel, küldte Bécsbe, a királynak! – János testvér ismét böfögött, ezúttal igen zengzeteset. – Később ez a Kászon lett a szandzsákbég, s úgy megdúlta a várost, hogy abból már soha többé nem fog kigyógyulni. Azt állította, Tóth uraimék valahány törököt csak elkaptak, mind kimiskárolták azokat, asszonyaikat, lányaikat megbecstelenítették, kölykeiket a Tiszába vetették. Nem hiszem, hogy így történt, bár bizonnyal megestek hasonlók, a háború ezzel jár. Bosszúból Kászon katonái szörnyű pusztítást végeztek. Előtte is sokan menekültek el innen, akkor viszont már tömegével futottak, főként Debrecenbe, a népek. Akik maradtak, mert vagy túlontúl ragaszkodtak ehhez a talpalatnyi földhöz, vagy bíztak a pogányok irgalmában, azoknak nagy részét levágták, házát lerombolták. A török előtt, a boldog emlékű Lajos király idejében tán ötször-hatszor annyian laktak itt, mint ma, Tóth Mihály uram vállalkozását megelőzően is vagy háromszorta többen voltak a szegediek, Isten a tanúm erre és a följegyzések, melyekből Dionysios testvér mindezt elősorolta nekünk, balga kíváncsiaknak. Lám, így romlunk, fiú, így megyünk tönkre, pocsékba. Rácok jönnek helyettünk, meg mindenféle népek. Minden ősöm itt élt, ezen a földön, ebben a városban, s nem látott egy se ilyen gyalázatot! Ezért mondom én neked, ne bízzál senkiben, a pogányban kivált ne! János testvér jobb és bal orcáin egy-egy kövér könnycsepp gördült alá. – A gvárdián atya tartja csak bennünk a hitet a sok görög hitű meg Mohamedet követő erőszakos jövevény között, de úgy ám! – szűrte a fogai között. – Igyunk is a gvárdiánra, fiú, érted is csak jókat cselekedett! Ebben nem is lehetett vita közöttünk, kiürítettem hát a kupámat, s még mielőtt János testvér újra magához ölelhetett volna, kisurrantam az ivóból. Ha lehet, még ólmosabb fáradtságot éreztem, mint korábban, alig vonszoltam magam az Új Boldogasszony utcáig. Amint tehettem, nyomban aludni tértem. Mégis sokáig hánykolódtam, míg sikerült elaludnom – bár inkább ne sikerült volna! Szörnyű álmot láttam. Elsorolom pontosan, ahogyan szoktam: Az apám sokáig kuporgatta az aranyakat, hogy eljöhessek ide, a krakkói universitás hallgatói közé, tudós férfi váljék belőlem és vagy valamelyik zsíros egyházi hivatalt, vagy a királyi udvar valamely magas állását elnyerhessem. Én azonban nem szolgáltam rá jóságára. Bár éles az eszem, tanulni nem szeretek − annál jobban vonzanak a könnyűvérű nők. Még mindig fia vagyok ugyan az Egyháznak és bejárok tudós tanáraim egyik-másik előadására, de a Szent Biblia tanulmányozása helyett inkább vonzódom az ördög bibliájához; ráadásul gyakorta veszítek. Mindenféle alakokkal cimborálok, még husziták és bűbájosak is akadnak közöttük, arról nem is beszélve, hogy nyakig eladósodtam a zsidó pénzváltóknál, akik, ha nem lennének olyan végtelenül megértő emberek, régen börtönbe juttathattak volna. A jövő héten viszont haza kell mennem a jó Szeged városába, Magyarországra, mert ég a lábam alatt a talaj, s nem húzhatom-halaszthatom tovább adósságaim törlesztését, mert akármennyire megértő és jóságos emberek is a krakkói zsidók, azért elsősorban nekik is az üzletet kell szemük előtt tartaniuk, mert különben harcias asszonyaik papucsuk sarkával verik el kopasz fejüket, s a világ szájára veszi eme csúfságot, mely, ím, megesett rajtuk; ezért lóra kell kapnom, amit egyik barátomtól remélhetek, hazavágtatnom, s nyomban vissza. Bizony, az apámtól el kell kérjem újra mindazt a pénzt, amit a nehéz szűcsmesterséggel összekapart, de erősen félek, hogy nem járok sikerrel. Feddésre és szidalmakra számítok, könnyekre és jajveszékelésre. És ez ellen tennem kell valamit. Még nem tudom, hogy mit, de tanácsért, azt hiszem, Margaritához fordulok, aki itt lakik ebben a most következő utcában, itt, a sarkon túl. Margarita mindent tud, mert foggal a szájában született és olyan csúnya, hogy az már szinte szép. Szeretettel fogad most is, mint mindig, s a tanácsért nem is kér egyebet cserébe, mint hogy adjak egy cuppanós csókot bibircsókos képére és simogassam meg lapos, elszáradt mellét. Szívesen teljesítem kérését, mert tudom, hogy tanácsa hasznomra válik. Meghallgatom, amit mond, s bár belesápadok, tisztában vagyok vele, hogy el fogom végezni mindazon szertartásokat, melyeket javasolt. Kifordulok újra az utcára, csizmám sarka kopog a kövezeten. Izzadok erősen, a szívem a torkomban ver. Betérek az első italmérésbe, ahol vidám cimboráim danolva fogadnak. Iszom velük, de komorságom el nem űzhetem. Segítséget kérni nem merek, hiszen a saját dolgomban járok, úgy helyénvaló és hatásos, ha magam végzem el, meg aztán csak az segíthetne rajtam, aki elkísér utamon, azt meg nem kívánhatom senkitől. Későn érek haza, nehezen alszom. Reggel van, a lovat a lábam közé kaptam, vágtatok szélvésznél sebesebben. Messze van Szeged városa, messze van nagyon, de én vágtatok, a fáradtság elkerül. Napokig száguldok, bokrok alján hálok, míg elérem utam célját. Szeged határában – jól sejtettem, hogy így lesz – három bitó emelkedik, rajta három lator holt teste. Bevárom az éjjelt, s levágom az egyiket, fiatal legényt, ki tudja, mi végett lógót. Előveszem a rongyot, melyet tarisznyámban rejtegettem, s belecsavarom a fejét, aztán nekilátok késemmel elnyiszálni a nyakat, hogy a fej elváljék a testtől. Olykor okádok, de szorgos munkám meghozza gyümölcsét: enyém a fej, a rongyba tekerve. Tüzet rakok hát, a tűzre bográcsomat állítom, lúgot öntök belé, s főzni kezdem a fejet, ahogy Margarita meghagyta. Nem sokáig főzöm, mert a szagát nem bírom elviselni. Kihalászom a bográcsból, visszatekerem a rongyba, és tarisznyám mélyére rejtem. A lúgot, melyben főtt, kulacsomba töltöm. Lefeküdnék aludni, de nem bírok. Virrasztok inkább. Reggel elmegyek apám házába, örvendeznek nékem. Megkérem apámat, ugyan hagy mossam meg a fejét, fiúi alázatom jeléül. Atyám elérzékenyül, megengedi. A vízbe öntöm kulacsomból a lúgot, megmosom apám fejét, amiként Margarita meghagyta nekem. Utána beszélgetünk, vígan vagyunk, a pénzt nem említem. Az éjszaka leple alatt kiosonok a házból, hónom alatt a rongyba csavart fejjel, s meg sem állok a tetemházig. Behajítom oda a fejet, s ezt mormolom: „Mint ez senkire sem feddik, úgy az én apám is énreám ne feddhessen!” Elvégeztem hát iszonyú munkámat, ahogyan Margarita meghagyta nekem. Visszasurranok a házba, nincsen már mitől féljek. Másnap reggel előhozakodok a pénzzel. Bevallom, hogy kártyáztam. Atyám nem szól semmit, kiszámolja elém ezüstben és aranyban, amennyit kérek. Meghajtom előtte a fejemet, megcsókolom a kezét. Az anyám sír. Három napig maradok, s szent esküvésekkel fogadom, hogy megjavulok. Ígérem, hogy nem játszom többé, ha Krakkóba visszatérek, kerülöm a nőket, és két év múlva egyetemet végzett férfiúként, tudósként térek haza ismét. Indulok vissza, tarisznyámban az erszény, megrakva jó aranyakkal, ezüstökkel, némelyiken Mátyás, némelyiken Ulászló képe. Lovagolok éjt nappallá téve, igyekszem, rohanok. Krakkóba érkezvén első utam hitelezőimhez vezet, markukba számolom a jussuk, elégedettek velem. Még marad is egy kevés, örülhetek neki. Hazatérek szállásomra. Kipakolom a tarisznyámat. S a legaljából ölembe gurul a halott ember feje...
Csatakosan, lucsokban ébredtem. Éjszaka volt, a Hold magasan járt, kerek képpel világított az emberek világára, felhők nem takarták el sem az ő, sem a csillagok fényét. Óvatosan kikászálódtam rozoga ágyamból, kiosontam a házból, s a hűvössel mit sem törődve, az udvar sarkába telepedtem. Összekucorodtam, akár egy kivert eb. Államig húztam a térdemet, szorosan magamhoz kulcsoltam, úgy ringattam a testem, merengve. Nagyapám egyik kutyájának nedves orra riasztott révületemből. Beletúrtam az állat szőrébe, belenéztem nagy, barna szemébe, megvakartam a füle tövét, s magamhoz öleltem. – Nem tudom, átkozott vagyok-e vagy áldott – súgtam az állat fülébe keserűen, mire biztatóan végignyalta a képemet. Hajnalban tértem magamhoz, a kutya az ölemben hevert. Mélyen, látomások nélkül aludtam, üresen ébredtem, ellenben frissen, akár egy ártatlan gyermek. A kutyát ellöktem magamtól, besomfordáltam a házba, sietve öltözni kezdtem. Elhatároztam, hogy nem mesélek többet senkinek semmit. Álmaimat megtartom magamnak. Kezdem azzal, hogy fölkeresem a révfelügyelőt, elmondom neki, hogy nincs mit mondanom. Napról napra ezzel állítok majd be hozzá, míg ki nem adja az utamat. Lehet, akkor éhen halok, de ennél a szorongásnál, bizonytalanságnál minden jobb. Különben is, ötlött az eszembe, a basi azt ígérte, lesz mit ennem és innom, ha mesélek neki, ehelyett mindössze sovány alamizsnát oszt nekem, azt is ritkán teszi, s olykor egy-egy pekmezt vagy halvát lök elém. Igaza van János testvérnek, még ha csupán laikus is, igaza van: nem szabad a törökben bízni! Loholtam a Tisza-partra. A Palánk vesszőből font, földdel erősített falába vágott keskeny kapujánál kisebb csődületbe ütköztem. Tucatnyian álltak körül egy hórihorgas legényt, aki valami vászontarisznyát markolt. Egyenesen nyújtotta a karját, hogy minél messzebbre tartsa magától az átalvetőt. Az iszákból barnás lé csöpögött. A legény egyik kezével maga elé emelte, kissé közelebb húzta, a másikkal óvatosan belenyúlt a tarisznyába, aztán, mint akit darázs csípett meg, a földre hajította az egészet. A szütyő puffanva ért földet, a szája szétnyílott, s előgurult belőle egy levágott fej. Kis híján elájultam.
|
