Gyötör az éhség és fáj a seggem. Négy napja kínoz egy borsónyi aranyér. Korábban sosem jártam így – fenemód fájdalmas. Mahmud szerint, az orvosi egyetemi emlékei alapján a hólapátolás következménye. Hogy az erőlködéstől egy vérrög képződött, és attól van. Most a „mozgásadagunkat” végezzük, előre-hátra masírozva a kék folyosón. Mahmud azt mondja, hogy a járás majd segít. Ezért egy órája „sétálunk”, fordulónként nagyjából húszlépésnyit – s a fájdalom tényleg enyhült. Ez a sors gunyoros ajándéka: a születésnapomon, azaz ma, február 27-én, börtönben ülök és aranyér kínoz.

Tegnapelőtt voltam a börtön orvosi rendelőjében. Mahmud is velem tartott, mint a tolmácsom. Vagy húsz szigorítottas fegyenc társaságában kellett kivárnom a sorom. Megmértek, az összes téli ruhámmal meg a nehéz cipőmmel együtt. Az IK 3. munkatábor orvosi rendelőjének mérlege által mutatott eredmény 71 kilogramm. Tehát ruha nélkül 68 vagy, inkább 67 kiló lehetek. Ez azt jelenti, hogy amióta elindultam otthonról, fogytam vagy húsz kilót. Tízzel kevesebb vagyok, mint amennyi normális lenne a magasságomhoz mérten. A doktornő azt ajánlotta, hogy fogyasszak puha ételeket. Persze, túl sok képzelt sülttel tömtem tele magam. Semmilyen gyógyszert nem tudott adni, mert semmi sincs leltáron. Se tabletta, se kenőcs, se kúp. Semmi. Hogy mégse érezzük magunkat elhanyagolva, engem és Mahmudot elküldött vérvizsgálatra a tébécések épületébe. Azt is mondta, hogy ha akarom, kérhetek időpontot sebészeti műtétre. Ismerve a körülményeket, biztosan nem akarom. 

A kirándulás a tébécéseknél kellemetlen élmény volt. Az épület hidege, a vécében titokban cigiző gümőkóros betegek, a rosszul sikerült műfogsorú nővér, aki a vért vette le, az iszonyú szegénység meg a labor kezdetlegessége miatt végig lúdbőrös voltam. De a nap végén azért elégedett lehettem: csomagot kaptam otthonról. Három könyvet, egy csomó keresztrejtvényes újságot és gyógyszert a megfázásra.

(…)

Nem értem, hogyan válogatták ki a nekem küldött könyveket. Azaz hogy miért pont ezt a hármat pakolta be Laura. Az egyik Einsteintól A relativitás elmélete. Mivel nincs semmiféle hajlamom a fizika tanulmányozására, nem értem, miért választotta ezt. Aztán itt van egy nagyon kedves könyvem, amelyet a hajón találtam a szekrényemben: Stephen Kingtől a Hearts in Atlantis. Más könyvét nem olvastam, mert nem érdekel ez a műfaj, de ez a könyv nagyon megtetszett. Ám e könyvet már elolvastam, ezért nem világos, hogy miért küldte el most. A legtanácstalanabbul azonban a harmadik könyvvel szemben állok – Salman Rushdie Fúriadüh című regénye, melyre Laura rövid üzenetet írt: Mindenki hazavár!. Teljesen személytelen.

Elolvastam a Fúriadühöt, és nem tudtam nem észrevenni a hasonlóságot a szereplőnek a felesége iránt érzett dühe, illetve az általam Laura iránt érzett düh között. Dühös voltam rá, amikor biztosra vettem, hogy tud az átverésről, sőt részt is vesz benne. Főleg pedig akkor, amikor eszembe jutott az irkutszki kérdésemre adott válasza, amiből arra következtettem, hogy talán éppen az ő ötlete volt az átverés. Kavarog mindez a fejemben, és csapkod minden irányba. „Miért?” és „Hogyan?” – e két kérdés döfködi az agyam, percenként 75-ször átfogalmazódva. Rendező úrnak van köze ehhez? Egyszerű véletlen? Újabb véletlen a könyv egyik Picsjugin-viselkedésű szereplőjének neve, jobban mondva gúnyneve: Segg-csíp? Picsjugin minden adódó alkalommal zaklat, hát reflexből angolra fordítottam a nevét, még mielőtt megkaptam volna a könyvet: Pinch-you-again. „Megcsíplek ismét.” A kiejtés nagyon hasonló. Picsjugin egy kábé 45 éves pasas, kopasz, csorba, és a szája fölé döglött madárként lecsüngő hatalmas bajuszt visel. Úgy tűnik, hogy élete felét különböző börtönökben töltötte. A zuhanyzóban láttam a ronda tetoválásait, melyek közül a legundorítóbb a péniszét közrefogó szempár. Mahmud erőlteti, hogy védjem meg a tekintélyem, és esetleg csapjam meg, amikor provokál. Vagy legalább szitkozódjak. Feltételesen szabadulni ugyan nem tudok, de attól még nincs kedvem bunyózni. Nagyon rosszul sülhet el. Inkább morogjon csak Picsjugin, minthogy eltörjön az orrom vagy valamelyik fogam nélkül maradjak. Nem tudom, mennyire része a játéknak, a kísérletnek, a nem-t’om-minek. Visszakiabáltam Picsjuginnak, mire alábbhagyott a kötözködéssel. Az utolsó nagy incidens a szója miatt történt. Mahmuddal ettük a levest. Mivel nem szereti a szóját, az adagjából az összest kihalászta és egy tiszta tányérra rakta, még mielőtt enni kezdett volna. Ebből én kipótoltam az én adagom, de a fele a tányéron maradt. Gondoltam, kár kidobni, valamelyik éhes embernek jól fog. Ezért visszaöntöttem a tálba. Picsjugin felugrott, hogy ilyesmit nem lehet csinálni, és elkezdett káromkodni. Elmagyaráztam, hogy nem tudtam erről a szabályról, és hogy a szója nem maradék volt, hanem érintetlen étel. Kiabálnom kellett nekem is, különben nem nyugodott volna le. Nem értem, miért pikkelt rám, de kezdettől fogva leste minden mozdulatom. Mivel semmi közöm nem volt hozzá, nem köthetett belém csak úgy a semmiért. Kellett az ürügy.

Esteledik. Mahmudnak még van egy cigije, azt elszívjuk. Egy hete arról beszél, hogy egy barátja pénzt fog küldeni neki. De egyelőre ennek semmi jele. Nagyon várja a pénzt, hogy cigit és teát vásárolhasson. Oroszországban a cigaretta nagyon olcsó. De mivel a börtönben meg kell osztanod a többiekkel, gyorsan elfogy. 

Megtelik a folyosó a munkából jövő fegyencekkel. Szerzünk egy-egy cigit. Mahmud titokzatosan jön-megy, nem értem, miért. Amint az utolsó társak is megérkeznek, kiderül. A meglepetések meglepetése: a fiúk hoztak egy csokitortát! Nekem.

Nagyon meghatódom, de ugyanakkor felüti fejét a kérdés: ezt Mahmud vajon egyedül ütötte nyélbe, vagy együttműködött a rendező úrral? Vajon ő a kinti barátja? Gyanúsan egybeesik a pénz átutalása a szülinapommal. A torta mellett természetesen cigink, teánk és kávénk is van. Kávét legutóbb Moszkvában ittam. A tortából csak a mi szobánk lakóinak jut. Mahmud megerősíti, hogy csak a szobatársakkal kell megosztanom. De tegyek félre Vovának is. Felvágom a tortát 16 szeletkére, és szétosztom a társaimnak. Vizet is forralok, és kávét készítek. Az oroszok nem nagyon isznak kávét, de most kivételt tesznek. Ehhez az előkelő tortás dologhoz találó a kávé.

Miután mindenki rágyújt, én pedig fogadom a gratulációkat a ma betöltött 33. évemhez, megjelenik az utolsó ajándék: egy doboz aranyér elleni kúp. Nagyszerű! Úgy 20 rubelbe, egy dollárba kerül, de ha nem lennének a fiúk meg a láthatatlan barát, nem juthattam volna hozzá. Ezek a kúpok a leghasznosabb születésnapi ajándék, amit valaha kaptam. Amin csodálkozom: mostanában, miután kitudódott a születésnapom dátuma, megtudtam, hogy Oroszországban a krisztusi kort nem ünneplik meg – akkor én miért kaptam csokoládétortát? A torta meg a kúpok lennének a rendező úr apró figyelmességei a nagy pszichológiai kísérletben való részvételemért? Akárhogy is van – köszönöm szépen…

 

Walter Ghidibaca 1974-ben született, Kolozsváron él. 2006-ban Szibériában készített egy dokumentumfilmet. Hazafelé tartva, a moszkvai Seremetyevo repülőtéren viccből azt mondta a határőröknek, hogy bomba van az egyik csomagjában. Emiatt nyolc hónapot töltött el három oroszországi börtönben. Tapasztalatait e naplóregényben írta meg.