I. Készülődés
a nagy római költő a provinciákra készül
És vesztét érezte a nagy római költő.
És elküldte családját vidéki birtokára.
Egyedül borozott a vomitóriumban.
Persze nem jöttek érte! Napokig nem keresték,
mintha rühes kutya, leprás, átkozott lenne!
De hát ezek a kurvák bármikor eljöhetnek
és deportálhatják őt, agyon is verhetik.
De ami az ereje – Horatius a példa! –
bármikor megírhatja ezt az egész agyrémet.
Romló állapotokat. A köztársaság végét.
A hiú ostobákat! Magát a zsarnokot!
Róma szenátorait. ( Megalkuvó cemendék.)
És hányt az ellenfényben, maga elé meredve.
Tudta, nem ír meg semmit. Készülhet Tomiba.
2003. június 5.
V. A nagy római költő felriad
Ezen a kopár vidéken örökké. Mélabús dák tücsköket
hallgatva figyelni a lopakodó árnyakat a ködben,
amint rekedten görögnek tova. Az ördögszekerek
és a tövisek közt kékes lidércfények villódznak,
a Hadeszek öbléből visszajáró békételenek lelkei.
Ezen a bús tengerparton örökké. Szelek és hullámok
csiszolta szörnyekre emlékeztető kövek közül figyelni
a tajtékok kérdőjeleit, a kacagó delfinek nászát.
Az esték csöndje, már hajnalban is. Az őszülő tenger felett
guruló véres telihold. Magányos kocsikerék.
Visszaröpít Rómába...Ó, azok a régi versenyek.
Kigyúló nők mezítelen karján fölcsúszó ruhaujj.
Érintések. A szerelem átváltozásai. Nyerítő paripák.
Sirály rikolt a ködben. Elhagy az álom. Körém hull Tomi.
2003. szeptember 1.
VI. A lázadó veres hangya
a római költő tanulmányúton
Reggel óta figyelt a Gorgó- főre hasonlító sziklatömbön
hason fekve egy veres hangyát. Szolgálói reggelizni hívták,
morcosan utasította el, nem éhes. Íródeákja új versei
felől tudakolózott, a kis dák rabszolgalány tágra nyílt
szemében is elveszhetett volna, de elküldte őket, keressék
egymásban, amit ő úgysem talál s hősiesen tovább
figyelte a kő rücskös peremén elveszetten száguldozó
hangyát és azzal sem törődött, hogy fájós jobb karja
elzsibbad. Először azt hitte, társait keresi a tragikusan
magára maradó veres hangya, de egyszerre többen is feltűntek
s ő észrevéve a csapatot hihetetlen gyorsasággal bújt el
egy repedésben, kivárva míg a keresők eltűnnek,
hogy eszeveszetten, látszólagos cél nélkül rohangáljon
tovább s aláhullva a mélységbe egy hullám kitátott szájában tűnjön el.
2003. szeptember 1.
VII. Pán ébredése
Hátán fekszik, apró, fekete szeme kerekre tágul.
Tündöklő égbolt csillagai közé vesz. Megannyi külön világ.
Nem néz Lunára. Az ezüst istennő nem akarja őt?
Undorodik tőle? Hát nézze saját hiú arcát tavak tükrében.
Elbóbiskol megint. Dűlőutakon rohan lenge lányok után
s a szép Szeléne vérveres lesz, elpirul a képmutató,
amikor hámló falú klastromok mellett
utoléri a lányokat és a földre lehullva, a por
és a kor kisilabizálhatatlan kérdőjelei között,
üdvözülnek, a jácintbokrok illatában...
Pán felemelkedik. Szerelme ezüstösen fénylő arcába néz.
Forgatja, égbe emeli, andalítja a madárdal
s subáját kifordítva – fehér, mit lehet tudni? –
nagyokat szökellve lejt táncot a szende istennő udvarlására.
2003. szeptember 2.
X. A nagy római költő verset mond a barbároknak
Tudjátok, az Istenek követik tetteinket! Állandóan
jelen vannak életünkben. S ha a halandó nem elég körültekintő,
meg is járhatja. Így végezte a látnok Tiresiás is, aki
Jupiter és Juno vitájában játszhatta a bírát. A kérdés
nem lepte meg a jóst, hiszen ő hét esztendeig (kígyók által
varázsoltatva) asszonyszemély is volt s így Jupiternek
adott igazat, amiért Juno „...dühre lobbant s bírája szemét
örök éj átkaiba takarta!” Jupiter kárpótlásul, jóstehetséggel
áldotta meg, „enyhítve a bajt becsüléssel.” A géták
felszisszentek. Dobogtattak. És az egyik sebhelyes arcú harcos
közelebb merészkedve a költőhöz, lehalkított hangon kérdezte:
„most is figyelnek vajon éber isteneid?” És a ködben
fulladozó mezőkön, kék lidércfények között görgött a hahota.
2003. szeptember 3.
XII. Az eltűnő démonok
levél Sextus Propertiusnak
Sextus, a meglepetés akkor ért, amikor barbár
pártfogóm, nagy hadvezér /más szóval: tömeggyilkos!/
elvitt felderítetlen vidékre kirándulni,
s egy barlangot mutatott ahol démonok éjjel
az élők vérét szípják, sivalkodnak, üvöltnek.
„Fel kéne deríteni! Csak nem félek?! – kérdezte,
mert már tudta a választ: egy római nem félhet.
Görbe, szűk folyosókon, időnként hason csúszva,
/visszatér; beszorulok, kínzó rémálmaimban!/
egy nagy terembe értünk, fáklyánk lobogó fénye
elefánthoz hasonló monstrumot hívott elő,
a sötétség mélyéből... Néztem bősz agyarát és
elképzeltem: megmozdul, üvöltve megy vadászni...
Démonokat nem láttunk, lehet Rómába mentek?!
2003. szeptember 23.
XVII. Az elátkozott vidék
levél Vergiliusnak
Vadászni hívott a szarmata fővezér,
elvadult tájon lovagoltunk, éjjel,
kísérteties zöld hold sütött az égen,
akasztottaknak tűnő villámsújtotta fák
remegtek fényében. Gőzölt a lápvidék,
mocsarak rothadtak, erjedt a tőzegfüst,
remegtek lovaink mintha várták volna
a csodát, fújtak, fel-felnyerítettek.
Motozott valami a sűrűben, Démon?
Hápogva riadtak a vadlibák zöld fényben,
mintha hazajáró kísértet, kívülről
láttam magam én is. Róma messzire tűnt,
hexametereid biztonsága szintén,
feszülten remegtem, felajzott íj húrja.
2003. szeptember 26.
XVIII. A nagy római költő, halála előtt nem sokkal a naphoz fohászkodik
Tomi. Krisztus után l8.
Emelj magadhoz, égre fel! Már émelyedem nélküled!
Örvény poklába vész hajóm. Démon veszejt el. Alvilág
árnyai űznek. Fekete Orcus virága. Elsodor
vak pusztai szél. Elveszek. Kopár vidékre száműzött.
Hazám az üröm, fű, bogáncs, az Ister jegén baktatok.
Géta lovasok nyilai szállnak felettem vadlibák.
Hullám-sírba hív Orpheus. Nem szólnak erről jóslatok.
Hiányod átjár. Szédülök. Vízóra perceg – életem.
Dallam emel fel. El is ejt. A parton táncol Proteus.
Vakot útjain Te vezess! Hiába rejtem arcomat
sötétségbe, mert itt a fény. Simogat hold- és napsugár.
Jégbefagyott hal – olvadok. Ringatnak inga éveim.
Mindenség árva porszeme. Barbárok közt egy római.
Kecskék követnek, szarmaták. Világosítsd ki verseim!
2003. október l2.
XIX. Levél Julius Caesarhoz
Ha úgy döntöttél gazember leszel,
miért latrokkal vetted körül magad?
Mért nem okultál? Hisz annyi híved volt,
veteránok, kikkel együtt küszködtél
a gall pusztákon…Ők hova tűntek?
Nem láttál volna át a szitán, te,
aki kalózokat is átvertél hajdan,
merészen játszva!…Te ne tudtad volna:
ki korpa közé keveredik, disznók
zabálják. Nem is sejtetted mi készül?
Istennek hitted, ó, Caesar, magad?
Nem érdekelt más, csak a hatalom?
Tőrök villogtak. Róma lehanyatlott.
Nyitott szemedben tört meg a jövő.
2003. október 15.
XX. Levél egy római fuvoláslányhoz
Nem tudom emlékszel-e még rám, Claudia? Naso vagyok,
az elátkozott költő. Gyönyörűen fuvoláztál, amikor találkoztunk.
Húsz éve, tegnap. Vékony, fekete lány. Melleid szokatlanul teltnek
tűntek, a tunikán átderengve, de a legizgatóbb mégis a fuvola volt,
duzzadt ajkaid között. Már akkor is virtuózan fújhattad a bíborfuvolát,
átváltoztatva a férfiakat téged meghágni akaró csődörökké,
üzekedő kan kutyákká. Tetszett az is, ahogy játszottál.
Meghívtalak házamba. Néhány óra múlva, boros kupámmal kezemben
gyönyörködhettem játékodban. Kérésemre lehullott a tunika is.
Minek, ha egyszer felesleges? És a szádban izgatón illegett a fuvola.
Elvarázsoltál, Claudia. Húsz éve? Tegnap? Emlékszel még rám?
Én, a száműzött, nem felejthetlek el, soha!
Fohászkodj értem, kérlek. Rómában szeretnék meghalni
s még egyszer hallani szeretném élveteg fuvolád bűvös szavát.
2004. január l9.
XXI. Levél Horatiusnak
balcsillagzat alatt
…Neked könnyű volt!…Apád, a felszabadított rabszolga
sanyarú életéhez képest a Te életed jól alakult, hamar
szárnyára vett a siker! Időnként bejöttél Rómába,
hódoltál a császárnak, gladiátorviadalokra, teátrumba,
estélyekre, strandra, tőzsdére jártál. Félrehajtott
fejjel figyelve, mintha tényleg süket lettél volna,
tagoltan mondogattad verseidet, amikor társaságban tisztelőid
felkértek rá s a fél város hívednek számított…
Emlékszem, a Hosszú élet titkában ki is mondottad:
„Hogy van, Maecenas, hogy az ember meg nem elégszik sorsával,
mit a véletlen juttat neki, vagy mit önszántából vállal,
s mind dicséri a másét?” Megkísérled a választ is,
igazságodból persze sokat levon a tény, hogy Te, a kegyenc
soha nem éltél száműzetésben, barbár vidéken. Irigyellek!…
2004. január 25.
XXII. Levél Ciceróhoz
„már nem remélek új fordulatot”
/ T. S . Eliot /
Retorika című nagy művedben arra intesz, ó, Orátor,
hogy „érjük be hát a mi jó latin szavaink egyszerűségével
és ne hajszoljuk a görög szavak csillogását”, de figyelmeztetsz
arra is, hogy „nem elegendő a szavak értelmes elrendezése,
az is lényeges kérdés: hogyan végződnek a mondatok.”
De lényegesebb az életünk! Az is, hogy mire tesszük fel.
De az is, hogy hogyan végződik! Erről mintha elfeledkeznél.
Mondatainkat fülünk ítéli meg, tetteinket a zsarnok.
Te életeddel fizettél a pálya végén. Így végződött, infámia!…
Engem száműztek, barbár vidékre. Hogy hogyan végződik,
még nem tudni. Mindenesetre nem jő a gálya, a felmentő levél!
És most, amikor balcsillagzatom szúró fényénél
idézem meg szellemed, üvölteni szeretnék a tehetetlenségtől.
Mondatainkat hiába végezzük be, sorsunk szélsodorta levél.
2004. január 25.
