Mozart életének harmincöt évét ha hetes évperiódusokra osztjuk, úgy egy hármas és egy kettős csoportot különböztethetünk meg: az első három huszonegy éve a csodagyerek korszaka, az utolsó kettő a felnőtt kori létharc időszaka, tizennégy kemény év. Az utóbbit indító kulcsév (1777) – valóságos „tűzijátéka a hetes számoknak. Mozart érett fiatalember, egyedül indulhat további életpályáján. A sok európai utazást lezáróan elindul újra meghódítani Párizst, immár felnőtt fejjel, művészi érettsége, tudása birtokában. Ezúttal édesanyja kíséri el, saját hintójukon indulnak útra 1977. szeptember 23-án. Még nem sejtik, hogy végzetes út előtt állnak. Először a majdnem testvérváros Münchent érintik, majd tovább indulnak Mannheimba; itt éri el apjának parancsoló hangú levele: „El veled Párizsba! mégpedig azonnal, emelkedj a nagy emberek közé – aut Caesar, aut nihil!”
Leopold parancsszavát lehet úgy is értelmezni – ahogyan ez gyakran megesik –, hogy teljes atyai hatalmával beleavatkozik fia életébe. Pedig itt nem a dicsőség megszerzése a cél, hanem a fia rendkívüli zsenialitásának az elismertetése: Leopold tudta, hogy ki a fia, és minden ere4jével azért harcolt, hogy a nagy emberek közé emelkedjék. Ez a becsvágy Mozart lelkében is éget, tisztában volt tehetsége rendkívüliségével, és alkotásában mindenkinél jobban, tökéletesebben akarta kifejezni, kiteljesíteni ÉN-jét, SZELLEMÉT. Ha kapcsolatba került mások régi vagy új alkotásaival, azokat igyekezett túlszárnylni – zsenialitása sarkalta erre, nem hiúsága. Nagy különbség! Óriási erő, amikor valaki belülről hiszi, hogy a tökéletességért meg tud küzdeni és hogy a harcban győzni is tud. Mozartot ez a HIT éltette, Ő is úgy gondolkodott, mint apja: MINDENT VAGY SEMMIT.
Annál keservesebb volt minden kudarc, ami felnőttként érte a társadalmi és anyagi életben. Az első kudarcok éppen Párizsban érik, de már az odavezető út sem kecsegtetett sok jóval. Mindenhol kitérek előle vagy elutasították álláskereső tapogatózásait, kéréseit. Beleszeret Aloysia Weber tizenhatéves énekesnőbe. Vad terveket sző, Itáliába szeretné vinni szerelmét, hogy az ott nagy énekesnővé váljék. Semmi sem természetesebb ennél az első nagy szerelmi fellángolás idején, de a hírek megriasztják az apát, és ezért küldi parancs-levelét: meg akarja menteni a fiát. És dologra is ösztönzi, figyelmezteti, hogy ha meg akar élni Párizsban, okvetlenül dolgoznia kell. De semmi sem bontakozik ki Mozart körül, és hogy a baj még fokozódjék, édesanyja megbetekszik és ott, idegenben, meghal. Fia temeti el, egy párizsi ismerőse segít lebonyolítani az ifjú számára nem kis traumát okozó eseményt. Ez a temetés előre vetíti Mozart eltemetését is; az események sohasem véletlenül következnek be és láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Az egyedül maradt ifjúnak nincs mit keresnie a Gluck-Puccini operaharctól lármás Párizsban. otthon van, biztos családi körben. Müncheni rendelésre megírja az Idomeneo című operáját. Apja és nővére is elkíséri a müncheni bemutatóra, ismét együtt van a család. Ekkor készül Johann Nepomuk Della Croce festménye a meghalt édesanya portréjával teljes családi jelenetről. A Mozart irodalom még adós az édesanya szerepének, hatásának feltárásával. A családi festményen szereplő portréja határozott jellemet mutat, a „háttérbe húzódva” irányítja a család életét. Arcvonásait fia örökli; valószínűleg lelkiségét is. Ennek legkézzelfoghatóbb emléke lehet a Párizsban komponált a-moll Zongoraszonáta. A zene drámai hangvétele, sodró erejű lüktető hajszoltsága Mozart sors-zenéinek első nagy felszínre törése. A lassú középtétel terjedelmes tempójelzése – Andante cantabile con espressione – különösen elmélyült zenére utal. Gyengéd szeretet sugárzik belőle, beszédes hangismétlés-motívumok vallomásos recitatívóival végtelen mélység és kozmikus magasság között lebeg. Aligha „festettek” szebb portrét egy édesanyáról.
