Könnyed vidámság, egyfajta lebegő megelégedettség a súlytalanság jóleső érzésével töltötte el ma reggel Ferit, aki kellőképpen meg is lepődött azon, hogy teste még az ágyban hever, és a világűrbe való igyekezés közepette nem tapadt a plafonra. Hosszasan bámulta ötéves fiát, aki egyenletesen szuszogva aludt mellette, és örült, hogy csak úgy érezte, mintha teste súlytalan lenne, mert különben már rég tovalebegett volna, fiát egyedül hagyván hátra. Feri büszke volt fiára, ugyanis a kecsegtető, mindenütt leselkedő csábításoknak, hogy tolvajjá, utcagyerekké, koldussá vagy hasonlóvá váljék, ellen tudott állni. Továbbá azért is büszke volt rá, mert a fiának szintén igen kevésre volt szüksége a boldogsághoz, akárcsak neki, aki nagyon is jól tudta, hogy csak akkor lehet valaki igazán szabad, ha kevés kell a boldogságához. Hanem különösen jó napnak ígérkezett a mai, hamarosan négy temetésre kerül sor.

Egyik este Feri felesége, miután fia aludni ment, a konyhaszéken ücsörögve, annak rendje-módja szerint, kipakolta neki addig rejtegetett lelki szennyesét. Feri, mondta, hosszú ideje úgy érzem magam, mint egy tehén, igen, Feri, jól hallottad, mint egy tehén, aki hazatérve a kapu előtt ácsorog, és nem tudja, bemenjen-e, mert mögötte minden annyira idegennek tűnik. És, fűzte hozzá, idegesen cibálva az asztalterítőt, azt is érzi, miként ráncigálja őt hevesen a fia egy kötéltől fogva, aminek másik végére ő maga van odakötözve, és csakis ezért lép végül be a kapun. Ez az átkozott falu, melyben folyton csak az ismétlődik, ami nem történik meg, túl szűk lett számára. A fia is előbb-utóbb tönkremegy, ha többé már nem a világra tud rendesen koncentrálni, hanem csupán erre a világban fityegő kötélre. Ezért a lehető legjobb megoldás az lenne, ha elmenne innen. Feri megőrizte nyugalmát. Számolt ezzel. Cimboráinak folyamatos figyelmeztetéseit, hogy óvakodjon olyan nőt elvenni, akinek az apja fiatalabb nála, mindig is vidáman eleresztette a füle mellett, és úgy érezte magát, mint akit senki nem ért meg. Tudta ugyan ő maga is, hogy egy szép nap távozni fog, ennek ellenére összehasonlíthatatlanul fontosabb volt számára az, hogy egy nagyon fiatal, kedves nővel az oldalán szép időket éljenek meg és élvezzenek. És hogy ez az időszak milyen hosszúra nyúlik, végül is tökmindegy volt neki, alapjában véve jelentéktelen részletnek gondolta. És ezért csöppet sem lepte meg, amit a felesége az imént mondott. És azt is teljes mértékben megértette volna, ha valami mást mond. Felesége még azon az éjszakán lelépett.

Feri még egy ideig bámulta alvó fiát, majd csendben felkelt, annak ellenére, hogy még nagyon korán volt, és elegendő ideje lett volna ágyban maradni és álmodozni. Ámde különös nap volt a mai. Kilépett az udvarra zuhanyozni. Nyár volt. Az udvaron, három cölöpön, egy vízzel teli hordó állt, vízcsappal és öntözőkanna-rózsával ellátott tömlővel. Telente a konyhai tűzhelyen kellett vizet melegítenie és egy mosdóállványnál mosakodnia, melyet hosszú idők óta egyik generáció örökített a másikra. Most viszont nyár volt, és olyan forróság tombolt, amilyenre már régóta nem volt példa. Ilyen dögmelegben mindenféle tevékenységet félre szoktak tenni, ilyenkor ugyanis minden fogás, függetlenül attól, hogy az ember mennyire iparkodik, többnyire célt szokott téveszteni, még a fontos döntéseket is elnapolják, mert a gondolkodás is zihál és izzad, voltaképpen semmi sem működik ilyen dögmelegben, csak a halál képez ez alól kivételt. Az udvari zuhany új szerzemény volt, melyet Feri esküvőjükkor ajándékozott a feleségének. Amikor még szerelmes volt, télen, dermesztő hidegben is gyakran zuhanyzott az udvaron. Sőt, egyszer arra is rá tudta venni a feleségét, hogy a hóban szeretkezzenek, igaz, erre az udvar végében került sor, az arra kanyargó folyó partján.

Feri sohasem sietett, nem is volt neki szabad az asztmája miatt, melyet, mivel minden más próbálkozása dugába dőlt, újólag a híres Baba Rumbával, egy, a környéken nagyra tartott, vén szipirtyóval kezeltetett. Különféle, titkos növényekből lepárolt nedvekkel gyógyította a betegségeket, több-kevesebb sikerrel. Gyógyító procedúráihoz természetesen különös praktikák és rituálék is tartoztak, melyek igazából a növénykúrákat tették hatásossá és tartóssá. A Ferihez hasonló asztmásoknak például háromszor kellett Baba Rumba küszöbét átlépniük, melyre előzőleg egy éles kést, egy tükröt és színes krétákat helyezett. Azt is rebesgették, hogy ez a Baba Rumba az ördöggel cimborál, de hát ki ne hagyná magát valamely tilos szövetségbe bevonni, ha az segít rajta. Mindenesetre Feri újra szabadabban tudott lélegezni, márpedig a szabadon lélegzés, mint mondotta, mindenfajta szabadságnak az alapfeltétele. És mivel semmi különösebb dolga nem volt, sok időt szentelt a reggeli vécézésnek is. A tisztaság jelentette számára a legfőbb törvényt, no de nem a szó legönzőbb értelmében, miként ezt folyton kihangsúlyozta. A tisztaság nem annyira testhigiéne kérdése, mint inkább azon emberek tiszteletének problémája, akikkel az ember érintkezik, de azon emberek tiszteletéé is, akikkel akár véletlenül is bármiféle kapcsolatba kerülhet. Az egyedüli alibi ugyanis, amely az égvilágon semmire sem jó, hajtogatta Feri dühösen, minden kétséget kizáróan a véletlen. Ezért minden egyes reggel frissen megborotválkozott, és az orrlikából és füléből kikandikáló szőrszálakat is gondosan levagdosta. Egyedül a mellét és lábát ékesítő, szokatlanul sűrű, hosszú szőrzetére volt büszke, habár azt is tudta, hogy egyes falubelieknek ez lehetőséget ad arra, hogy titokban csúfondárosan azt állítsák, íme, itt a nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy ő, vagyis Feri, a majmoktól származik. Feri azonban soha nem hagyta magát kihozni a sodrából, hisz nagyon jól tudta, hogy őt is, mint mindenki mást, Isten teremtette, és hogy ez az egész csupán az irigyeinek az ostoba szóbeszéde. Mélyfekete bajuszát is, azt a vékonyka széncsíkot, minden egyes nap milliméternyi pontossággal megigazította. Kabátjai, nyakkendői és nadrágjai, melyeket hordott, ugyan régiek voltak, hisz nagyrészt az apja vagy nagyapja gardróbjából származtak, ennek ellenére mindig tiszták, frissen vasaltak és gondozottak, folyton meg is jegyezte viccelődve, hogy addig fogja őket viselni, míg újra divatba nem jönnek.

Amikor Feri végre felébresztette a fiát, az ijedten szökött fel, és azonnal be akart bújni ruháiba. Feri megnyugtatta, újólag biztosítván őt afelől, hogy van még bőven idő, ennek az egész idegeskedésnek pedig semmi értelme, az idegeskedés ugyanis tönkreteszi a jellemet és a társas érintkezési formákat. Először is rendesen le kell zuhanyoznia és tiszta ruhát kell vennie, melyet már kikészített számára a székre. A fiú bizalmatlanul pillantott az apjára. Ami ennyire hajtja és elbizonytalanítja őt, vallomása szerint, az attól való félelem, hogy elkésnek a temetésekről. Hisz az is megörténhet, hogy korábban kezdődnek, fűzte hozzá bizonytalanul, el-elcsukló hangon. Feri újból megnyugtatta fiát. Nem, ez nem lehetséges, magyarázta. Jóllehet már semmi nem működik rendesen, és mintha minden szétesőfélben lenne, mégis elhitette fiával, ebben a káoszban hogy megmaradt valami, ami még mindig rendesen működik. A babona sokkal mélyebben nyugszik, mintsem az emberek megengedhetnék maguknak, hogy temetésen is lelkiismeretlenül és felületesen kóvályogjanak. Ha még valahol hangsúlyt fektetnek a rendre és a pontosságra, a temetések ilyen alkalmak, úgymond a tisztelet egy utolsó morzsájaként. A megboldogultnak életében épp elegendő szégyent és gyalázatot okozunk, mintsem magunkra akarnánk vállalni, hogy még halálában is vétsünk ellene. Ráadásul a városba tartó gyalogút csupán szűk két óra, és az első temetésig még négy teljes óra van hátra.

Az út a városig jórészt egy vegyes erdőn vezetett keresztül, ahol Feri szívesen elidőzött a fiával, ugyanis nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy fia idejekorán megismerkedjen az erdők, mezők és folyóvölgyek gazdag növény- és állatvilágával, és abban jártas legyen. Feri huszonegy madárhangot tudott utánozni, a fia is már hetet. A szarvasok párzási időben hallatott bőgését illetően is jelentős előmenetelt tanúsított. A fia a rovarok, növények, gombák és mohák dolgaiban úgyszintén hálás tanítványnak bizonyult. A tanulás nagy örömöt jelentett számára, különösen ha az apja okította. Sőt, még abban is igen tájékozott volt, hogy milyen kiemelkedő építészek a termeszhangyák és a hódok, és mennyire rafináltan kiagyalt technikákat alkalmaznak egy bonyolult építmény felállításakor. Még a különböző halfajták szájmozgását is igencsak rendesen tudta utánozni, bár ez korántsem volt könnyű, mert e téren alig látható, s mégis óriási különbségeket lehet tapasztalni. Apjával különösen azért szeretett halászni járni, mert közben csöndben kellett lenni, és nem volt szabad veszekedni. A fáramászást is kielégítően űzte. És mégis, ahányszor Feri fiától megkérdezték, mi akar lenni, ha nagy lesz, szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy kocsis, mégpedig Bécsben, és elegáns frakkban és cilinderben a világ minden részéről érkező kuncsaftoknak a város történetéről fog mesélni. Ahányszor ezt Feri hallotta, mindig megcsóválta a fejét, mondván, fiam, fiam, túl sok mesét olvasol, s megbolondulsz tőlük. És amikor a fia még mindig nem hagyta abba a Bécs történetéről való áradozását, az apja a következő szavakkal szakította félbe: inkább pópának menj Burdujeni-be, ott sosem leszel egyedül. Rengeteg barátod lesz, az emberek majd felnéznek rád, és a nők sem futnak el előled. A többi mulandó. Csak a mennybéli Isten lesz örökké, az emberek ugyanis mindig félni fognak attól, hogy hitetlenkedjenek. A jövő biztos kezekben lesz, ha pópa válik belőled.

Amikor Feri épp el akarta volna fiának magyarázni, hogy mi a helyzet a szúfélék szörnyű csapását illetően, egy kabrió húzott el mellettük, benne két fiatal hölggyel, akiket Feri és a fia udvariasan üdvözölt. Az igencsak jókedvű hölgyek fityiszt mutattak, miközben egyikük még hangosabbra tekerte az amúgy is üvöltő zenét, majd ő is énekelni kezdett.

Ferinek feltűnt, hogy fia, miután az erdőből kiléptek, szótlanná vált, mintha komolyan eltűnődött volna valamin. Kérdésére, hogy min jár az esze, fia azt válaszolta, képzelje csak el, milyen szép lenne, hogyha a világ összes halottját Kolozsváron temetnék el. Feri csodálkozva kapta fel a fejét, ilyenfajta kívánságot nem várt volna a fiától. Fia nyelve nehezen eredt meg. Végül bevallotta, azért lenne szép, ha a világ összes halottját Kolozsváron temetnék el, mert akkor minden áldott nap istenesen jóllakhatnának. Az ilyen fejtegetések hallatán Feri mindig felháborodott és ingerültté vált, most mégis türtőztette magát, és megpróbálta megőrizni nyugalmát. Méltánytalan volna, gondolta. És egyáltalán, honnan származik ez az önzés, tőle ugyan egészen biztosan nem. Most aztán elég legyen, figyelmeztette a fiát Feri. Mindenütt a világon vannak szegények, magyarázta a fiának, és ha minden holtat Kolozsváron temetnének el, akkor az éhínség még nagyobb méreteket öltene, hisz a halotti tor mindenhonnan hiányozna, ahol erre szükség lenne. Ők itt aztán dúskálhatnának az ételekben, de végeredményben a többiek elől pont azt ennék el, ami őket törvény szerint megilletné. Méltányosság már amúgy is csak a szegények között létezik, és ennek így is kellene maradnia, mert ha a szegények közötti méltányosság eltűnik, a világ is sokkal szomorúbbnak tűnne. Ez tehát mindenekelőtt méltányosság kérdése, vonta le következtetését Feri, hogy a megboldogultakat továbbra is ott temessék el, ahol meghaltak, és nem mindegyikőjüket Kolozsváron. Megértetted-e, kérdezte szigorúan, mélyen a fia szemébe nézve, aki mindeközben erősen elpirult. A pír villámgyorsan szaladt végig a nyakán, és a mellén, karján is elterjedt, nagy, égő foltokba állva össze. Hát igen, a fia éppolyan gyorsan és alaposan tudta magát elszégyellni, mint ahogyan tanulni tudott, és erre is büszke volt Feri. A fiú azonnal megígérte az apjának, hogy többé az életben nem fog eszébe jutni ehhez hasonló kapzsi, önző gondolat.

A városba érvén kicsit körülnéztek, az első temetés ugyanis egy félóra múlva kezdődött. Mivel a fiút annyira érdekelték a villamosok, mindig lenyűgözte azok zakatolása és himbálózása, egy megállónyit villamosoztak. Amikor a fiú egy antikvárium kirakatánál leragadt, Feri a következő szavakkal húzta maga után, gyere, hamarosan ehetsz fonott kalácsot. Lassú léptekkel a temetőhöz értek. Emberemlékezet óta az volt a szokás ezen a vidéken, hogy a halotti tor első, jelentős részét a temetőben tartották, közvetlenül a temetés után. Minden egyes jelenlevő, kivétel nélkül és függetlenül attól, hogy ismerte-e a megboldogultat vagy sem, pusztán azért, mert megadta neki a végtisztességet, kiszolgálhatta magát a fonott kalácsból és a pálinkából, mely a belapátolt sír melletti hosszú, tisztán megterített asztalokon állt. És Feri meg a fia nem voltak az egyedüliek, akik az ismeretlen megboldogultnak megadták a végtisztességet.

Amikor az utolsó temetést követően végre hazaindultak, Feri meglehetősen részeg volt, fia pedig kissé fáradt. Túlságosan sok fonott kalácsot és almásrétest tömött magába, annyira sokat, hogy néhányszor meg kellett állnia hányni. Nagy kínok közepette haladtak tovább. És Feri, amíg haza nem értek, mindegyre elmagyarázta fiának kérkedő, önhitt hangon, hogy örül, mint majom a farkának, hogy megmaradt rendes embernek, és nem vált belőle holmi tolvaj, csaló, gyilkos vagy maffiózó. Erre, erősítgette, a fia nagyon is büszke lehet. Nem minden gyereknek van ekkora szerencséje. És végeredményben a szerencse, amin az élet múlik, a legértékesebb dolog a világon. Hisz minden a szerencsén múlik, még az is, hogy milyen úton-módon halunk meg, ám mindenekelőtt az a tény, hogy egyáltalán a világon vagyunk. És különösen ennek a körülménynek, hangsúlyozta, amelyet túl könnyelműen hajlamosak vagyunk magától értetődőként szemlélni, a legkisebb szerencsétlenség is útját állhatja. És hogy belőle is mi válhatott volna, annak ma, a temetések alatt is újból a tudatára ébredt. Nem, fiam, Isten őrizzen, hogy ezeknek az előkelő szarháziaknak a társaságához tartozz, ennél rosszabb nem is lehetne, fűzte hozzá, mielőtt egy órácskára ledőlt volna.