"Ó, azok a régi versenyek"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 18. (632.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A legvidámabb lány a világon
Bálint Tamás
Az írói minimum - Beszélgetés Zsidó Ferenc íróval, szerkesztővel
Pomogáts Béla
Félévszázad Juhász Ferenc közelében
Oláh András
Versei
Vida Gábor
Ahol az ő lelke
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 19. - Hóhérok
Zsidó Piroska
Versei
Varga Borbála
Versei
BENE ZOLTÁN
Farkascseresznye
WALTER GHIDIBACA
Minden jó, ha a vége rossz
Bogdán László
Ovidius: Barbár vidéken
Franz Hodjak
Apa és fia
Szőcs István
„Szívjad, fiam, szívjad, az életünk függ tőle!”
Demeter Zsuzsa
Vallanak-e a lila lovak?
Karácsonyi Zsolt
Halálszínház, médiafelszín
MESTER GYÖRGYI
Holdvilág
Októberi évforduló
 
Demeter Zsuzsa
Vallanak-e a lila lovak?
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 18. (632.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.

Miközben újra és újra átolvasom, lapozgatom Sigmond István legutóbbi novelláskötetét, azon morfondírozom, mennyire félrevezető választás volt a kötet elejére odaírni, hogy Novellák. Merthogy a kötet majd’ kétharmadát kitevő írásokat sehogy sem tudom novellaként olvasni, sőt, jellegüknél fogva ezek a szövegek nem is lehetnek novellák. Aztán a sokadik lapozgatás közben azt játszom, hogy a tartalomjegyzéket egységes szövegként tételezem, sigmondi abszurdoid kerekedik belőle, a címadás mindig is erőssége volt a szerzőnek. 
Szóval játszadozom: A Halál nyomában/Én vagyok, madame/Megint, Uram, megint?... A koldus emlékeiben élek tovább/A vonat nem dadogna/Öröklét nyuszikkal és hiénákkal – teszem-veszem a vesszőket, pontokat, kérdőjeleket, ahogy a sigmondi „narrátor” is, próbálok rájönni a kötet nyitjára, közelebb férkőzni a kis molekuladarabokhoz. Nehezen megy, nem tudom azt a Novellák szót feledni, fogódzókat keresek. Aztán észreveszem azt, ami mindvégig ott volt, amit rögtön látnom kellett volna: hogy a kötetnek csak egyharmadára vonatkozik a Novellák megjelölés, a tartalomjegyzékből világosan kiderül, hogy a Molekulák I–II. nem cím, hanem műfajmegjelölő funkcióval bír, ezért van elkülönítve – időrendi sorrendben is – a kötet első négy írásától.
Az olvasói balgaságnak eme fentebbi beismerése több szempontból is indokolt. Egyrészt mert bár a Sigmond-irodalmat ismerőknek eddig sem volt kérdéses, hogy a szerző a Helikon hasábjain először sorozatként megjelenő Molekulákkal új, sajátos műfajt alkotott, mégis kötetbe szervezésük, a tagolás mikéntje elsősorban az amúgy talán nem elhanyagolandó sorozatjelleget erősítette meg bennem, elfeledtetve a műfajiságot. Másrészt, mert úgy vélem, a műfajiság kérdése az ezredfordulótól számítva egyre hangsúlyosabb probléma lesz Sigmond szövegeiben.
Talán nem elhamarkodott az a kijelentés, hogy Sigmond két utóbbi regénye, a Varjúszerenád, s még inkább az Angyalfalva nyelvi, narratológiai megoldásai is jelzik ennek a műfajváltásnak az irányát, sőt szükségszerűségét, s amely – ha a sigmondi életpálya egészét nézzük – csírájában talán mindig is jellemző volt az íróra, s ezekben az igen tömör, axiomatikus rövidprózai írásokban nyerte el végső formáját. 
A Molekulákban ugyanis Sigmond fenntartja korábbi műveinek abszurd és ugyanakkor groteszk világszemléletét, de kiiktat minden, a klasszikus narrációra jellemző elemet. Ilyen értelemben az Isten is gyónni szeretne valakinek című kötet két markáns részre tagolódik, az első négy írás még szervesen beilleszthető Sigmond korábbi novellisztikájába. A kötet második-harmadik ciklusát tematikus szálon lehet egybefűzni a novellákkal és a korábbi Sigmond-szövegekkel – minden kapcsolódás ellenére azonban úgy gondolom, a Molekulák külön kötetben való megjelenése erősebbé és feszesebbé tette volna a kötetet. Főként azért, mert olyan prózapoétikai váltásról van szó, amely önmagában is teljes egész, s amely a sigmondi prózavilágnak egy újabb mérföldköve lehet.
Sigmond műfaji, prózapoétikai váltása már korábbi műveiben is tetten érhető, gondoljunk csak az Angyalfalva belső monológjaira, arra a belső, apokaliptikus világra, amelyben egyre nagyobb szerepet kap a nyelv; vagy a kimondható és kimondhatatlan határainak elmosódására, ahol épp a nyelv elégtelensége fogja felszámolni a klasszikus narráció szabályait. A nyelvnek mint világteremtő eszköznek ez a felszámolása ugyanakkor nem veszélytelen – egyrészt szükségszerűvé teszi a műfajváltást, egy olyan műfajnak a megteremtését/továbbírását, amelyben sűrítve lehet felvillantani a szerzőt foglalkoztató kérdéseket, s amely így lerázhatja magáról a regény vagy novella narratív szabályszerűségeit. Másrészt ez a fajta prózatechnikai eljárás, a regény közegében, igen nagy terhet ró az olvasóra, épp azt számolja fel ugyanis, mi lényege: az értelmezhetőség határait. Erre utal Papp Ágnes Klára is az egyik kritikájában: „Az értelmező – legyen az laikus vagy hivatásos, már ha egyáltalán létezik ilyen csodabogár – ezen a ponton kénytelen belátni saját végességét (kudarcát?). A kérdés itt inkább az, hogy baj-e, ha egy műre nem tudunk ráhúzni hátul csinos masnira köthető, szorosra zárt kényszerértelmezéseket. Nem éppen érdeme-e egy műnek, ha nem megnyugtatóan lezárja, megválaszolja a kérdéseket, hanem nyugtalanítóan nyitva hagyja őket. Az-e az abszurd, ha a műben alkotódik meg az értelmetlen és az értelmesnek látszó paradoxona, vagy ha szembesülünk a koherens értelmezés lehetetlenségével.1
A Papp Ágnes Klára által „lehetetlen poétikának” titulált eljárás azonban a Molekulák „műfajában” lehetségessé, értelmezhetővé válik. Kijelölhetőek ugyanis olyan, a lineáris olvasást nem szükségszerűsítő, tematikus pontok, amelyek mentén ezek az írások megragadhatóak, s amelyek épp nyelvi síkon jelentenek elmozdulást a korábbi prózavilágtól.
A probléma számomra ezen írások kapcsán ugyanakkor inkább az, hogy melyek azok a fontosabb kérdések, amelyek feltételéhez, megválaszolásához a szerzőnek szüksége volt egy új forma megalkotására, amelyek csak így, ebben a formában kerülhettek az írói boncasztalra, s hogy miként lehet olvasni, értelmezni ezeket a rövid írásokat. Fogódzót elsősorban a cím nyújthat, egy olyan ernyőt tartva ezáltal a teljes szövegháló felé, amely által tematikusan körülhatárolhatóak a Molekulák főbb kérdései. Hiszen ezek az írások is zárt világot jelenítenek meg, a Sigmondra oly jellemző abszurd jegyekkel, csak az eddigieknél sokkal tömörebb és komorabb felütéssel. Egy olyan monodráma vagy netán vallomás hangjai ezek, amelyben az emberi lét értelmetlensége, abszurditása, az ember kiszolgáltatottsága, romlottsága, az istenhittel/hitetlenséggel való számadás, leszámolás, a lét-nemlét, élet és halál, a Minden kérdései egyfajta apokaliptikus vízióvá kerekednek, groteszk figurák panteonjává tágítva ezáltal ennek a világnak a határait, amelyben Isten is ugyanúgy számadásra kényszerül a teremtés sikertelensége miatt, mint megtört teremtményei.
A tömörítés, a mindennapi lét pillanatszerűen felvillantott esendősége, az emiatt érzett harag és düh, de nem egyszer az ezekre való ráébredésből származó keserédes eszmélet, illetve az ember magára hagyottságára, Isten-nélküliségére rádöbbenő, hátborzongató félelem jól elfér egymás mellett. Emiatt azt is mondhatnánk, hogy Sigmond, korábbi írásaihoz hasonlóan, épp őszinteségével hozza kényelmetlen helyzetbe olvasóit, csak itt mintha kizárólag azzal lenne elfoglalva, hogy írásról írásra szembesítsen bennünket saját létezésünk abszurditásával, s hogy minket is számadásra, imára késztessen.
Teszi mindezt úgy, hogy felszámolja azokat a kérdőjeleket, amelyek korábbi írásaiban épp a választott műfaj miatt tételeződtek az olvasóban: hisz minek van nagyobb súlya egy gyónásban, mint a csendnek, a szavaknélküliségnek, ahol a szó a legnagyobb árulás, ahol „hexameterben meghalni tilos”. Folyamatos, kitágított, víziószerű jelenben halljuk ennek a hol átkot szóró, hol megtörő gyónásnak, vallomásnak a hangjait, ahol az „Idő megmarad, nem méri, csak számon tartja a mindenkori jelent, mindenkori önmagát”. A jelen ugyanakkor nem mindenkinek adatik meg, még az egyetlen percnyi jelen sem, amikor felemelhetnénk a kezünket a magasba. Így nem marad más hátra, mint hogy együtt könyörögjünk saját kis jelenünkért vagy épp az örökkévalóságért, szívesen lennénk mi is „elfelejtett kötőszavak a Miatyánk szövegében”, vallatnánk, a szerzővel egyetemben, a betűt.
S csak remélni merjük, hogy a betű számunkra nem hallgat, s a „szótlan, lilába öltözött lovak” szeméből kiolvasható titkok megfejtésével újabb értelmet kaphat a sigmondi világ.

Sigmond István: Isten is gyónni szeretne valakinek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2012.

1Papp Ágnes Klára: A lehetetlen poétikája. Helikon, 2009/4., február 25.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében