Mihai Măniuţiu rendezésében láthatta a Kolozsvári Állami Magyar Színház közönsége A földműves és a halál című előadást, amely elsősorban Johannes von Tepl azonos című művére alapozott, a dalok szövegeit Jónás Tamás és Visky András írta. Ám mégsem a szöveg volt itt a legfontosabb, inkább az, hogy e középkori, áthangszerelt „haláltánc-szövegkönyv” miként tud üzeneteket továbbítani a mai nézőnek. Természetesen a szöveg nem mellékes tényező, a produkcióban mégis a látvány uralkodik. Nem a szöveg maga, de annak hangsúlyozása bír jelentőséggel A földműves és a halálban. Miközben az eredeti történet némiképp háttérbe szorul – ez nem haláltánc, hanem a halálról szóló showműsor, tévéstúdió a színház stúdiótermében, 21. századi média-látványosság, tömegáru. E tömegáru létrehozásának álságos folyamatába nyújt bepillantást a kolozsvári előadás.
Óriási szenzáció, színpadon a halál mögötti halál. Soha vissza nem térő alkalom, tömegkomunikáció és show-műsor a stúdiószínpadon! Az előadás e kettősségről szól, hogy a nagy és látványos történetek mögött kevésbé látványos emberi sorsok, emberi tragédiák rejlenek.
A történet egyszerű: a férj, az előadásban K Showman (Dimény Áron) elveszti feleségét és pöröl a halállal, amely számtalan alakban jelenik meg: high style kiadásban, bizánci halálként, tréfás, félénk, feslett halálként, elbűvölően, vagy lerongyolódva, stb.
A halál számtalan alakjával néz szembe a showman, a közönség pedig azzal a ténnyel, hogy a Nagy Játék, a médiaeseményként meghirdetett Utolsó Játszma, nagyonis emberi – amit látunk az „csak” előadás. Ami által mégis túlmutat, vagy túlmutathat önmagán, az éppen a látszat függönyének félrehúzása. A nagy Tragédia, a szeretett lény elvesztésének drámája mögött, ami a nagyközönségre tartozik, lezajlik egy másik, magánjellegű dráma is. Az előadás főszereplője ugyanis, túl a felesége elvesztésén és az emiatt érzett fájdalmon, egy másik konfliktussal is kénytelen szembenézni, egy titkolt kapcsolat nyilvánosságra hozatalának lehetetlenségével. A show világa mögött, amit a kamerák mutatnak, ott egy másik, a lencsék által szándékosan be nem mutatott, figyelmen kívül hagyott világ, amely mindhiába követeli jogait, csak néhány pillanatra tud nyilvánosság elé, a felszínre jutni. A Showman és a Beszélő néma halál (Kézdi Imola) közötti, felsejlő szerelmi kapcsolat nem juthat a kamerák elé. A stúdió játékterében azonban létrejöhetnek olyan pillanatok, amikor a show, a látszatok világa, a gépezet mögötti, vagy a gépezet által ledarált esendő embert is megpillanthatjuk.
A szándékoltan giccses felé hajló színkavalkád és stíluskevercs közepette (rockbandákhoz illő öltözékben reppelnek a szereplők) mégiscsak felbukkan az előadásban az, ami az alapszöveg vezérmotívuma is egyben: a halállal szembeni magárahagyottság felmutatása. E magárahagyottságot elsősorban Dimény Áron lenne hivatott érzékeltetni, ez azonban csak részben sikerül. Az alakítás egészéből hiányzik valami, amitől az rendjénvaló lehetne. A hangsúlyok körül van a baj, mert Dimény Áron pont ezt, a gyötrődő és mindeközben önmagát folyamatosan megjátszó showman hangját nem tudja megtalálni. Mert nem biztos, hogy olyan egy igazi showman, médiasztár, ahogy az Dimény megformálásában a színpadon megjelenik, ám kétségtelen, hogy akár ilyen is lehet. A gesztusokkal, az arc rezdüléseivel sincs gond, sőt, akadnak nagyszerű, jólkomponált pillanatok, amikor a fájdalom, a magány, a gyötrődés könnyedén „átjön” Dimény felől a nézők oldalára. Üres tekintet, szürke, dermedt arc, a fájdalom barázdái – mindez rendjén volna, ám a hangból hiányzik valami, amitől az elmondott szöveg is életre kelhetne. Monotónia van – és lehet, hogy szándékosan, a mély depresszió érzékeltetése okán, ám a néző csak a hangsúlyozás monotóniájával marad és a hiányérzettel – miközben...
Miközben az előadás elgondolkodtatva szórakoztató, egyszerre mutattja fel a maga drámaiságában és figurázza ki a halált (jó példa erre Váta Loránd ceremóniamesteri alakítása); a dalbetétekhez kapcsolódó színpadi jelenetek, jól koreografált táncok eredményeként a néző újra és újra a hallállal való szembesülés távolságtartóbb pozíciójába kerül. De a komikus vagy tragikomikus jeleneteket nem ellenpontozza kellő erővel a halállal szembeni magányosság elsősorban Diményre háruló megjelenítése.
A földműves és a halál mégsem sorolható a „futottak még” kategóriába. A középkori világot idéző női portrék, vagy akár az előadás egyik jelenetében felbukkanó múmia, elkeveredve napjaink zűrzavaros világával, mégiscsak működő utalásrendszert hoz létre – a halál high style alakmásai egyértelműen a görög mitológia hármas Hekatéjára utalnak –, és a gépezet, a showműsor és a színházi előadás működőképes egészt alkot. A csoportos jelenetek mindegyikében van idő arra, hogy a többi szereplő is felvillantsa színészi kvalitásait – azonban a csoda, az egyértelmű vég, a katarzis, vagy valami, ami ahhoz hasonló, mégsem történik meg a színpadon és a néző számára sem.
A showman, aki arra készül, hogy a tévénézők szeme láttára kövessen el öngyilkosságot, mégsem süti el a fegyvert, mert végül szembesül a csodával: az előtte heverő könyvet (talán a Bibliát) lapozni kezdi egy láthatatlan kéz. Jól ellenpontozhatná e jelenet az előadás egészét, értékeljük is a megfelelő pillanatra hagyott záróakkordot: képileg tökéletes. Ám a katarzishoz a tragikum erősebb hangsúlyozására lett volna szükség a korábbi jelenetekben.
A tömeg, a médiavilág felszínességével és annak veszélyeivel szembesít ez az előadás, de a haláltánc mai időkre hangszerelt látványos jelenetei ellenére is elmarad az a belső, a nézőben lezajló örvénylés, amelyből taps közben felbukkanhatunk.
Kolozsvári Állami Magyar Színház. Johannes von Tepl: A földműves és a halál. Színpadra alkalmazta: Mihai Măniuţiu. Fordította: Visky András. Szereplők: Dimény Áron, Váta Loránd, Györgyjakab Enikő, Kató Emőke, Vindis Andrea, Kézdi Imola, Albert Csilla, Farkas Loránd, Sinkó Ferenc, Varga Csilla, Orbán Attila, Csutak Réka, Viola Gábor, Laczó Júlia, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Marosán Csaba, Imre Éva, Balla Szabolcs. Rendező: Mihai Măniuţiu; díszlet- és jelmeztervező: Adrian Damian; koreográfus: Vava Ștefănescu; zeneszerző: Şerban Ursachi; dramaturg: Visky András; kameraman: Nagy Alpár, Kerekes Levente; videó: Buksa Péter; hang: Kerekes Zsolt; fények: Maier Sándor, Soós Alpár.
