– Szinte kerestem magamban ezt az érzést, de – remélem, ezzel nem ábrándítok ki senkit – nem hiányzik. Egyrészt azért, mert valójában csak attól a gondtól váltam meg, amit a főszerkesztés jelentett – mindazokkal, akikkel együtt dolgoztam, a viszonyom mit sem változott. Ráadásul a szerkesztőség néhány háztömbnyire van csak a lakásomtól, nemigen megyek el úgy előtte, hogy be ne köszönnék. Meg elég is volt. Kolozsváron az első szépirodalmi folyóiratot, az Erdélyi Múzeumot közel 200 éve alapította Döbrentei Gábor (biztatom is Demeter Zsuzsát, írja meg, milyen volt akkoriban a kolozsvári folyóirat-kultúra); én pedig közel 50 évet töltöttem el az éppen soros kolozsvári irodalmi lap – az Utunk, majd a Helikon – szerkesztőségében. Vagyis ennek a kétszáz évnek az egynegyedét. A folyóiratszerkesztés reflexe viszont annyira bennem van, hogy jó ideig még biztos nem tudok szabadulni tőle. 

– Igen, mindenre. Érdekes, hogy a főszerkesztés nem is annyira az időigényessége révén kötött magához, hanem a vele járó nehézségek, problémák miatt. 

– Szinte fizikait. Mert lelkileg megmaradt a kötődés a folyóirathoz és szerkesztőihez. Kicsit a létért, a fennmaradás anyagi feltételeinek biztosításáért folyó küzdelembe fáradtam bele, ettől szabadulni kitűnő érzés volt. Arra is gondoltam, nem érhet-e az a vád, hogy a Helikon túlságosan is kötődik az én személyemhez. A mostani szerkesztőgárdában pedig garanciát láttam nemcsak a Helikon, hanem a hozzá köthető értékvilág és szellemiség továbbvitelére, a kolozsvári magyar irodalmi folyóirat-kultúra folytonosságának megőrzésére.

 

– Én eljutottam a golyóstollig, a 20. század egyik nagy vívmányáig. Mostanában kezdek rájönni, hogy valójában egy ókonzervatív lélek vagyok: 50 esztendőn át ugyanaz a munkahely, ugyanaz a házasság, sőt ugyanaz a lakás, amelynek az ablakán kitekintve a Szamosra és a Sétatérre látok. Sok mindent mérlegeltem, és az is megfordult a fejemben, hogy egyáltalán miért maradtam ebben az országban, hiszen ráadásul engem soha nem jellemzett ez a nagy erdélyi magyar  helytállásmítosz – lehet, hogy tényleg a változástól való belső félelem, iszonyodás tartott helyben. Ezek a mítoszok talán azért sem voltak soha rokonszenvesek, mert túlságosan is benne voltam, láttam, hogy mivel jár ez a bizonyos helytállás, és vállalnom kellett a következményeit.  

– A tényleges alkotásban – és nem csak az eszközöket tekintve – rendkívül földhözragadt vagyok: évtizedeken át ragaszkodtam ahhoz, hogy ugyanazon ütött-kopott íróasztal mögött ülhessek, ott tudok leginkább dolgozni. Az természetesen előfordult, hogy ha több ideig maradtam kint a kalotaszentkirályi kis nyári lakban, akkor elvittem magammal majdnem kész fejezeteket, szövegrészeket, hogy elvégezzem rajtuk az utolsó simításokat. De különben semmit – otthon szeretek írni, a kolozsvári lakásom dolgozószobájában. És fogózz meg: feljegyzéseket, vázlatokat, kisebb szövegeket leginkább vonaton szoktam papírra vetni, mert bár vezetek gépkocsit, szívesebben utazom vonattal.

 

– Novellákkal kezdted a pályád, mint a prózaírók többsége. Saját bevallásod szerint azonban sosem voltál túl közeli viszonyban a rövid formával, a novelláid zömét is inkább regénykezdeménynek, kivonatnak tekinted.  

– Igen, olyanok, mintha apró regénytorzók lennének – három-négy, jobban lekerekített, többnyire a távoli múltban játszódó történettől eltekintve. Pedig mindig is szerettem volna olyan jól lekerekíthető, klasszikus novellát írni, mint mondjuk Maupassant. A verset viszont túlságosan becsültem, tiszteltem és féltem tőle, hogysem művelni mertem volna.

– Egyetlenegyet írtam, amikor az elsőszülöttünk a világra jött. Képzelheted, 24 éves voltam, meglátogattam a fiamat a szülészeten, azok nem voltak egészen józan pillanatok, napok. Akkor olyan sorokat róttam egymás után, amelyek verssé álltak össze, az volt a címe, hogy Egyetlen vers minden fiamhoz. Pechemre az akkori Utunk közölte is – nem bántam volna, ha nem teszi, mert akkor elmondhattam volna utólag, hogy én soha egyetlen verset sem írtam. Amúgy is szörnyű kín volt mindig számomra az írás, például úgy érettségiztem, hogy nem volt füzetem, nagyobbacska koromban a lányok füzeteiből tanultam meg a leckét és másoltam le a megoldott feladatokat. Rendkívül jó volt a memóriám, épp csak írni nem szerettem.

– Tudom, és az is, hogy én sokáig mozdonyvezető szerettem volna lenni. Gépipari középiskolába jártam, majd vasúti fűtőházban dolgoztam Szatmáron, ahol olyan öreg mozdonyokkal bajlódtam, amelyek még hadizsákmányként maradtak Romániában az első és a második világháború után. A mozdonyvezetés rendkívül vonzott, bár rettenetesen nehéz meg mocskos, olajos munka. Nemcsak azért ültem volna mozdonyra, mert szerettem, hanem mert akkoriban egy huszonéves mozdonyvezetőnek majdnem akkora fizetése volt, mint egy gyárigazgatónak, és nyilván ez sem volt közömbös számomra. Azért nem lettem  mozdonyvezető, mert az orvosi vizsgálaton kiderült, hogy enyhén rövidlátó vagyok, ami ebben a munkakörben nem elhanyagolható körülmény. Ez volt életem egyik nagy csapása. Úgyhogy végül jogra iratkoztam... 

– Tudtommal a családom sosem találkozott semmilyen törvényszéki üggyel, leszámítva egy nagybátyámat, akit bezártak az ötvenes években, mert nem volt hajlandó abbahagyni a tímárkodást. Tehát az igazságszolgáltatásról nem sokat tudtam, viszont a korabeli, kicsit érzelgős filmek hatására, amelyekben a fiatal ügyvéd mindig a szegények pártjára állt és védte őket, felvételiztem a jogra. Utólag egyébként örvendek annak, hogy jogot végeztem, hogysem valamely bölcsészfakultáson botorkáltam volna végig 4-5 esztendőt. Ez sokkal inspirálóbb volt, az igazságtevés témája később is sokat foglalkoztatott: a Kő hull apadó kútba című regényemnek ez volt az egyik vezérmotívuma – és valószínűleg visszaköszön még ezutáni könyvoldalakon is. Folyton perlekedtem a kezembe kerülő szövegekkel, ha úgy tetszik, a Miatyánktól kezdődően. Mert mi az, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”? Két világháború közvetlenül érintette a családomat, doni hadiárva lévén talán joggal kérdeztem rá a megbocsátás mibenlétére. Mit jelent a megbocsátás, amikor több ezer esztendeje ítélünk eleveneket és holtakat? A legdemokratikusabb, legkeresztyénibb országokban még a közelmúltban is falhoz állították vagy felakasztották a főbenjáró bűnöst. Akkor hogy állunk a megbocsátással? És még valami: van-e nekünk jogunk megbocsátani? Nem magunknak vindikáljuk ezt a jogot, nem vagyunk mi túl kevesek, kicsik ehhez a nagy gondhoz? Annyira, hogy akár levegyük az Úristen válláról ezt a terhet? 

– Hát főleg az! Tiszteletes, tisztelendő urakkal sokat beszélgettem erről, hiszen a Bibliában is vannak olyan részek, amelyeknek a szövegeivel nem találkozunk minden vasárnap a templomban. 

– Valóban van bennem némi babonásság, de csak abban az értelemben, hogy nem vagyok hajlandó kiadni a szöveget a kezemből mindaddig, amíg nincs teljesen készen. Részleteket sem közlök belőle. Beszélni viszont szívesen beszélek róla, mert ezzel néha még építem is a művet. Több mint három évtizede írtam egy kissé terjedelmes elbeszélést, amelyet kötetbe soha fel nem vettem, csak egy akkori Utunk-évkönyben jelent meg, majd az Alföldben. A hóhér könnyei volt a címe, terveim szerint a belőle készülő regénynek is ez lesz a címe. A 18. század tulajdonképpen legkevésbé érdekes évtizedeiben, az 1720-as, 30-as években játszódik, viszont hallatlanul izgalmassá teszi annak a kornak a közvetlen múltja – a jelentősebb történelmi fejlemények később kezdődnek, a nagyon jelentős történelmi fejlemények pedig alig múltak el, lásd a Rákóczi-szabadságharcot. Az a gondolat foglalkoztatott, hogy törvény teszi-e a bűnt? Mária Terézia azt mondja, hogy elég volt a boszorkányperekből, sőt az ő idejében kezdődik el a boszorkánysággal való rágalmazás büntetése. Addig még előállították a boszorkánysággal vádolt embereket, nőket és férfiakat egyaránt. A bűnök, amiket tegnap még büntettünk, és ma már nem, társadalmi jelenségként léteznek továbbra is, csak a törvény ítéli meg másként. Ha már nem inkriminálunk bizonyos emberi cselekedeteket, akkor azok megszűntek bűnnek minősülni? Ugyanúgy foglalkoztat engem ez a kérdés, mint a háború bizonyos vonatkozásai.

– Édesanyám 90 évet élt, s amikor kérdezgették tőle, hogy tudott ilyen szép kort megérni, azt válaszolta: lettél volna, fiam, első világháborús hadiárva és második világháborús hadiözvegy. A háború és a bűn viszonyáról annyit: ha elmész háborúzni, onnantól az számít bűnnek, ha nem gyilkolsz. Ha megtagadod a parancsot, halálra ítélnek. A háború ugyanis teljesen más viszonyítási rendszerben létezik. Régen, ha elloptál egy libát, a nyakadba kötötték és végigvezettek a városon, hogy megszégyenítsenek, ha lovat loptál, a szokások szerint felakasztottak, az anyaverésért levághatták a kezedet, a kikapós menyecskét pedig kutyakorbáccsal verték meg. Rendes, törvényes ítélet alapján. A katonaságnál meg dobálod a kézigránátot, porig bombázod Európa kultúrfészkeit, és ez rendben van. A leggyalázatosabb háború kezdeményezői is meg tudják magyarázni, miért kell a másikat legyilkolni – ezt nevezik igazságos háborúnak. Attól tartok, hogy a háború szinte szükséglete az emberiségnek, nem elég akasztani, korbácsolni, büntetést fizettetni...

– Valószínűleg a tárgy volt előbb – vagyis az igazságszolgáltatás problémája –, a konkrét történetek pedig helyet kerestek maguknak az időben, az emberi létezésben. A Hollóidő meséi a 16. század derekán érezték jól magukat, Szendy Ilka története a huszadik század hajnalán, az újabb, boszorkányos téma pedig a kuruc kor után.

– Nem. 

– Ehhez a döntésemhez az is hozzájárult, hogy az elmúlt 20-25 esztendőben megnéztem vagy kétszáz magyar filmet. És azt is láttam, mivel jár a filmkészítés folyamata: a hajszát a pénzért. A filmiparban tehát annyira közvetlenül pénzfüggő minden, hogy a jóindulatú, jól képzett, nagyon tehetséges filmes sem szabad. Én szabad vagyok. Ebbe a szabadságba ne rondítson bele senki. Nekem szabad meg nem jelenni, szabad be nem fejezni egy könyvet, félrerakni a regényt, ha úgy tetszik. Mert egyrészt borzasztó rabság megírni egy könyvet, másrészt a sorsa a te kezedben van. Egyetlen esetben tettem kivételt: amikor a Kő hull apadó kútba című regényemet meg akarta filmesíteni Fábri Zoltán. Kisinas voltam hozzá képest, harmincegynéhány éves, de olyan nagy lélek volt, amilyen csak az igazán nagy tehetség lehet. Ő keresett meg engem, és azt mondta: azért jöttem, hogy egyrészt készítsünk egy filmet a könyvedből, másrészt arra kérlek, hogy végig velem légy, és segíts nekem megközelíteni ezzel a műfajjal a regény világát. A terv végül a pénzen bukott el – az infláció túlságosan felduzzasztotta a film költségvetését, én pedig akkoriban még elég ismeretlen szerző voltam Magyarországon –, de ma is őrzöm magamban annak a szakmai alázatnak az emlékét, amellyel Fábri az irodalmi alapanyaghoz közelített. Ez a fajta alázat – későbbi tapasztalataim alapján – kiveszni látszik a filmesekből. 

– Tréfásan szoktam mondogatni néha, hogy én Trianonnak köszönhetem a feleségemet. Az én felmenőim, a tímársegédek nem Kolozsvárra, hanem Debrecenbe mentek remekelni, arrafelé tájékozódtak. Aztán Trianon „iderekesztett”: Zilah, Szatmár, Nagyvárad egy közös térbe került Kolozsvárral vagy akár a Székelyfölddel. Kolozsvárt, Erdély fővárosaként, ezután fedeztük fel. A zilahi iparoslegényeknek valósággal külön negyede lett itt Kolozsváron, a szüleim a 30-as évek fordulóján így kerültek a kincses városba. Én ’38-ban már itt születtem, de a bécsi döntés után apámék visszamentek Zilahra. Ott cseperedtem, tanultam meg beszélni, így lettem zilahi – a szüleim viszont „őshonosak” voltak ott. Később egyre jobban érdekelt Kolozsvár, anyám is sokat emlegette, úgyhogy az első adandó alkalommal itt kötöttem ki. Először ingáztam a két város között, aztán végleg itt állapodtam meg. Azért tartom egyébként jó „íróiskolának” Kolozsvárt, mert  nem hatódik  meg a tehetségtől, a teljesítménytől. Ha valaki itt kapaszkodik meg, itt számít írónak, az sokkal jobban inspirálja az embert, mintha ő lenne egy kisebb város legnagyobb írója. Azt szoktam mondani, hogy Kolozsvár azért jó hely irodalmi szempontból, mert nincs legnagyobb írója már vagy másfél évszázada – túl sok jelentős író él itt ehhez. Érdekes módon, az utóbbi években leginkább talán Csíkszereda közelítette meg ezt a státuszt, kiváló írótársaság gyűlt ott össze. 

– Volt mintegy tíz esztendő az életemben, amikor jóformán azt sem tudom, mi történt velem: a 70-es, 80-as években úgy ment el majdnem egy évtized, hogy kitépett bennünket a kortárs magyar irodalmi élet körforgásából. Közben Magyarországon egy roppant rátermett, nagyerejű írócsapat indult: Esterházy Péter és nemzedéktársai. Mivel engem nyolc-kilenc évig ki sem engedtek az országból, én Csoóri Sanyinál és kortársainál maradtam el, s amikor a rendszerváltás után újra leszálltam a vonatról Budapesten, akkor már az említettek jelentették „az” irodalmat. Velük külön meg kellett ismerkednem, de akkor már Pista bácsi voltam számukra. Abban a mostoha évtizedben azonban valami kárbaveszett, sok keserves dolog történt – hogy mennyire keserves, az később derült ki, a különböző érintettségek kapcsán. 

– Nem maradt meg, vagy ha igen, nagy kérdőjelekkel. Erről a témáról csak úgy érdemes írni, ha az ember túl tud emelkedni a konkrétumokon, a sárba ragadt tényeken – és úgy érzem, ennek nem nagyon lenne üzenetértéke a későbbi nemzedékek számára. Néha eszembe jut, hogy minden pénteken vagy száz cigarettát szívtam el, mert sosem lehetett biztosan tudni, hogy mehet-e nyomdába a lap – de ez kit érdekel ma már? Ez a mi bajunk volt, a mi történetünk, ami elmúlt, hála Istennek. Torz világ volt, de most hogy csúfoljam ki ezt a szerencsétlen múltat, hisz benne éltem, benne telt el az életem java.