"hátha lehetne vívni újból"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 19. (633.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A történelem arcai
Papp Attila Zsolt
„Én szabad vagyok” - Beszégetés a 75 éves Szilágyi Istvánnal
Ferenczes István
Hollóidőben
Szakolczay Lajos
Szabadságváltozatok
Király László
Legényes
Fekete Vince
Szilágyi a magasban
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 20. - Nemes versengés
Hajós János
Bagatellianus űrutazása
SZABÓ IMOLA JULIANNA
Liszka hintája
Horváth Előd Benjámin
Versei
ANDRÉ FERENC
„533 És ezt is megírod?”
Czakó Gábor
Egyén, nemzet és nyelv
Szőcs István
A székelykapu – és másféle kapuk I
Varga Melinda
Versei
Borsos J. Gyöngyi
Az a bizonyos fokhagymacikk
FLEISZ KATALIN – LAKATOS ARTUR
Korunk hősei? Kisembersorsok a közelmúlt magyar filmjeiben
Lászlóffy Zsolt
A zenei szépség keresése – Angi István 80
Hírek
 
Szakolczay Lajos
Szabadságváltozatok
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 19. (633.) SZÁM — OKTÓBER 10.

Aki csak három egymásba kapcsolódó, mi több, esztétikai értékben egymást teljesen fedő kört lát Szilágyi István írásművészetében (az erdélyi-szilágysági mértan tovább is bővíthető), az a teljesség – van-e teljebb? legteljebb? – közelébe érhet. Mert a Kő hull apadó kútba, az Agancsbozót és a Hollóidő három olyan opusz – ne fukarkodjunk értékítéletünkkel, hiszen Fodorúr, vagyis Fodor Sándor is remekműnek nevezte az Agancsbozótot –, amely sokáig a posztmodern (vendégszöveg szerepeltetése, történet nélküli történet) imádatában tengő magyar prózának az elszürkülésből kiutat mutatott.
Azzal is, leginkább azzal, hogy az író bátran mert az így-úgy kitüntetett irányzatokkal szembemenni. Vagyis a regények révén látszólag meghökkentő – fölháborító? – álláspontot sugallt. Nem csupán az a „modern” próza, amely elveszejti, az író érdeklődési köréből kiiktatja a mesét, hanem az is, amelyben a hagyományhoz való egyfajta ragaszkodás mellett (történelem, hős, környezet, összeütközés stb.) szerepet kap mindazon elem (szociográfia, lélektan, mítosz), amelyek nélkül korszerűségről szinte nem is lehet beszélni.
Szilágyi István az a ráérősen mesélő – nyelvet teremtő, s szinte minden sorával (archaikus szépség) gyönyörködtető – író, aki kétszer történelmi háttérrel, egyszer az időtlen (örökérvényű?) mát faggatva rajzolta meg a személyéhez, gondolkodásmódjához legközelebb álló világmodellt. E három regény, mert mindenikben a szabadság változatairól tűnődik, modern korunk jelképe is lehetne. Annak ellenére, hogy közülük kettőben múltfaggató ösztönösséggel – nagyon is megtervezett ez az „ösztönösség” – tárja elénk hőseinek vesszőfutását, illetve az életmámorban való megdicsőülését.
Itt is, ott is a balladai homályt oldva, ám csak annyira, hogy átlássunk a szitán: Jajdon és a Hódoltság körülményei közt is napos otthonunkká emelkedő tündérsziget nemcsak a velünk élő múlt, de egy kissé kazamata-jelenünk – amelyben nagyon is dívik a bűnös bűntelenség – szimbóluma is.

(DOSZTOJEVSZKIJ LELKE A MA-GASBAN) És méghozzá milyen magasban! Mert a Kő hull apadó kútba, ne röstelljük leírni, csak hozzá mérhető. A bűn megásott kútja is, és a hősök létükben kegyelemért, irgalomért – szabadságért – esedező őrültsége is. A gőgös, osztálya, családi kötődése miatt valahol megrekedt Szendy Ilkára – akit a varrógép zümmögése sem segített eme kelepcéből kijutni – ráégett a magány. Számára az ebből való kitörés, valaminek – bárminek, környezete férfitagjainak, az erőszakos „szerelemmel” keresztfára feszített Gönczi Dénesnek, az így hoppon maradt tenyeres-talpas Marinak, kiterjesztve: a levegőnek, amely körül fogta – birtoklása jelentette volna a szabadságot vagy annak illúzióját.
Álomvilágban, a könyörtelen valóságot megszépítő könyörtelen álomvilágban élt hősnőnk, és megannyi „tartozéka”. A maga kisiklott sorsával Béla úr is, és a polgárkisasszony végzetét beteljesítő Faggyas is. Korábban mindőjüknek megvolt a szabadság-aprópénze, ám az élet-lugas meghittebb pillanataiba belecsapó jajdoni villám elorozta eme kicsiny, de némelykor fénylő javakat. 
Amikor Szendy Ilka a ház kútjába beledobja megölt „kedvesét” – a huzamosan hordott békasókő tonnái jelentik a fokozatosan rásötétedő, igazságtevő alkonyt –, a vágyott szabadság helyett a tiltott „szabadság” útjára lép. Minthogy a tímár-büszkeség sosem koszorúzta – kasztok és nemek egymás ellen – a női sorsot (a szőlőhátra fölfutó idő is szívesebben foglalt helyet a vagyonos férfiak ölében), a szabályozatlan, ám könyörtelen rend ellen föllépő magányos vénlány napjai meg voltak számlálva.
Az ötvenéves írót köszöntő G. Kiss Valéria (Lélek és történelem), hogy a zseniális regény bonyodalmát is értsük, imígyen ír: „A motívumok ritmusát a bűntudat szabja meg, ezért különösen jelentésessé válnak a bibliai elemek, a húsvéti képzetkör alapideje és a pogány mitológia átokrituáléja. Végül a motívumok mitikus erőtérbe rendeződnek, amely tárgyi elemekből (kő, kút, disznó, szekér), bibliai és mitológiai összetevőkből (csipkebokor, húsvét, olló, kőhordás, boszorkány), romantikusan értelmezett történelmi modellből (fejedelem), hiedelem- és folklorisztikus mozzanatokból (böjt, liliom, tükör, táltos), pszichopatológiai szimptómákból (álmok, látomások, automatizált cselekvések, spontán rejtekezés) és a szín- és névszimbolika változataiból építkezik. A motívumok centruma pedig a társadalmi és gondolati tartalmakat szimbolizáló kút.”
A regény súlyát pedig a kitűnő esztéta, Baránszky-Jób László határozta meg a legfrappánsabban: „A Kő hull apadó kútba nem tézisszerűen, de annál megrázóbb erővel világítja át a bűn és a bűntudat struktúráját. Érzékeltetve mindazon erőket, amelyek ebben a komplexumban közrejátszanak. Dosztojevszkiji témát tolsztoji lélekrajzzal és látásmóddal. Művében az izgalmas nem az, hogy pálcát tör-e a bűnös asszony felett – a pálcatörés mindenkor is idegen volt a művészi szemléletmódtól –, hanem hogy katartikusan végig tudja-e vezetni az olvasót a bűn és bűnhődés pokolkörein, épp az emberábrázolás beleélést parancsoló művészi eszközeivel.”

(KOMMUNISTA BÖRTÖNRÁCSOK) Az Agancsbozótban a korábban artisztikusan archaikus, a tájszót is természeti ékességként fölmutató nyelv egy kissé megzavarodik. Mintha eme különös világ – barlang a meredélyen mint kiszidolozott „kis Gulág” – színét és fonákját egyszerre akarná mutatni. A normális beszédben és hadovában (visszakérdezések, szószátyár túlmagyarázások s beszólások, reflexiók, gúnyos megjegyzések) megbúvó fényt és alkonyt. Az időtlen idő leng a sziklahámor fölött, amelyben három valódi kovács, a mítoszi gyökerű-nevű Héfa, Vulkán, Ilmár, és a rejtélyes módon (KGB-s tudatmódosító álomcselekvéssel) idekerült (égből pottyant) Deres, az író alteregója kardot kovácsol.
Történelmi alakzatokat-formákat fölidéző kardot, és mindezek összegzéseként egy olyan vágószerszámot, amellyel jól menő, ám furcsa sorsuk kötelét akarják – akár a másik élete árán – elvágni. Szabadnak szabadok ugyan, ám szabadságuk komikuma kimerül abban, hogy akarva-akaratlan, mert ebből a pokolból nincs menekvés, azt a kommunista börtönrácsot fényesítik, amely sorsuk kettétörőjeként, vagyis hóhérukként funkcionál.
Egzisztencialista regény? A külső hatalomnak kitett, sorsukba beleszólni nem tudó, mézes börtönléttel „megajándékozott” ember(ek) iszonytató kálváriája? Az idegen erők hatalmában lévő és saját zsarnokaiktól szenvedő, a szocializmust építő kommunista rendszerek szimbóluma. Az „agybajos” kérések kiszolgálása, mindent tűrő engedelmességgel, a behódolás csiganyálára emlékeztet. Amelyen, hiába a „Velünk Rendelkező Szándék” parancsa, a Rómánál nagyobb hatalmak is el szoktak csúszni. Ha fölhangzik is az önmarcangoló, a kiszolgáltatottság keservét és szégyenét nyílt lázadássá emelő „hol a határ, hol a határ?” – Deres így próbálja a rabszolga-létbe belealvó, azt elfogadó társait megleckéztetni –, amíg a Hivatal, a Kastély, a hatalmi mámorban fogant Eszme acélváza le nem döntetik, szét nem töretik, addig a rablét rablét marad. A Gulág pedig (az embert megnyomorító „Recskeknek” és „Duna-deltáknak” nincsen földrajza) Gulág. Az évről évre megölt szarvas, mítoszi erősítéssel, pedig nem más, mint szabadságunk fölzabálása.
„»Verne és Kafka (kezdeni egymással mit sem képes) társszerzőségében«, azaz széttartó erőkből, egymást csupán monumentális paradoxonként elviselni képes elemekből írt regényt Szilágyi István. Magányosat és társtalant ismét, fel nem címkézhetőt, skatulyába bele nem gyömöszölhetőt. Enigmatikus parabolát eposzi terjedelemben: mitikus szakácsművészeti robinzonádot és vasipari Cantata profanát; naiv mesét és hipertudatos regényt; mindent tudni vélő és mindenről beszélni kész esszéfolyamot; s – közben – tiszta és költői beszédet az emberről” (Takács Ferenc: A história és a mítosz).

(IZZÓ ÉLET) Bár a Hódoltság zavarodott, történelem szülte földrész és kényszerállapot, parancsuralmi rejtélyek tárháza, a Hollóidő „szabados” szabadságkívánalommal megnyitja az organikus lét fintoraként, ugyanakkor a mítosszal s mágiával erezett tudás – az élni szerető folytonosság – képében tetszelgő kalitkát. Melyben – történelmi regény az idő futára? – a XVI. századi Erdély, a hitviták és minden háborúskodás ellenére a bagzó élet (valaminő megnevezhetetlen erejű élni akarás), s megannyi hús-vér hős valóságos és álombéli gondolata és cselekedete áll a fókuszban.
A reveki kilátótoronyból – Terebi Lukács tiszteletes, Fortuna Illés, a titokzatos, ezerarcú magánzó, Tentás, a tiszteletes úr apródja, krónikás (véghetlen idejű történetet lejegyző s kicsinosító énekmondó) és az őket kiszolgáló hölgykoszorú, összes cselekedetével ezt a magaslatot építette – láthatni-e ama későbbi, levágott fejekből, koponyákból épített piramist, s nemkülönben az új nemzedék honfoglalását? S a „világmértanba”, melyet akkor is Európa enciklopédikus fölénye szimbolizált, beletartozik-e eme kicsiny, gyakorta átokkal vert földrész „emberségmértana”? 
Szilágyi két részre osztott regénye (Lovat és papot egy krónikáért; Csontkorsók) – időbolyongásával, s a hétköznapi és egyszerre mágikus-mitologikus lét személyről személyre történő felparcellázásával – újra csak azt a szinte megfogalmazhatatlan világmodellt állítja elénk, vérbő nyelvével, archaizáló tájkép-mosolyával, amely pályája kezdetétől fogva izgatta-izgatja. Benne a kiszámíthatatlanul cselekvő idő izzik, minden történésében ott leledzik valaminő organikus – mindenkor költőivé duzzasztott – létmagyarázat.
„A Hollóidő megfejthetetlen titka marad – írja Márkus Béla a Titkok pányváján kerengeni című tanulmányában –, ahogy a régmúlt idők, a »török világ Magyarországon« történelmi, társadalmi valóságának és a látomások, álmok, jóslatok, csodák természetfeletti képességek elképzelt világának az összjátékát megteremti. Szilágyi István regénye most és mindörökké (jelöletlen, ám nem titkos vendégszöveggel): a képzelet kivirágzása kánoni kopárság ellen.”




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében