"hátha lehetne vívni újból"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 19. (633.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A történelem arcai
Papp Attila Zsolt
„Én szabad vagyok” - Beszégetés a 75 éves Szilágyi Istvánnal
Ferenczes István
Hollóidőben
Szakolczay Lajos
Szabadságváltozatok
Király László
Legényes
Fekete Vince
Szilágyi a magasban
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 20. - Nemes versengés
Hajós János
Bagatellianus űrutazása
SZABÓ IMOLA JULIANNA
Liszka hintája
Horváth Előd Benjámin
Versei
ANDRÉ FERENC
„533 És ezt is megírod?”
Czakó Gábor
Egyén, nemzet és nyelv
Szőcs István
A székelykapu – és másféle kapuk I
Varga Melinda
Versei
Borsos J. Gyöngyi
Az a bizonyos fokhagymacikk
FLEISZ KATALIN – LAKATOS ARTUR
Korunk hősei? Kisembersorsok a közelmúlt magyar filmjeiben
Lászlóffy Zsolt
A zenei szépség keresése – Angi István 80
Hírek
 
Király László
Legényes
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 19. (633.) SZÁM — OKTÓBER 10.

Régi szokás, rögzült rossz, hogy amikor valaki ünnepeltről szeretnénk szólni ilyen-olyan évforduló, esemény okán – saját magunkról kezdünk beszélni. A Jeles Személyhez fűződő kapcsolatunkról, közös kalandjainkról, emlékezetre méltó cselekedeteinkről, sokatmondó(nak hitt) titkokról.
Meg kell vallani: nehéz elkerülni a csábító személyes hangot s miért is tennénk?! Engem például egy igen barátságtalan korban Szilágyi István „csempészett” be szerkesztőnek az Utunkhoz – ma sem tudom pontosan, hogyan –, ahol aztán több mint harminc nem akármilyen esztendőn át „tevékenykedtünk” együtt, s ha nem csal az emlékezetem: anélkül, hogy bár egyszer is komolyabban tengelyt akasztottunk volna irodalmi vagy morális dolgokban. Ez nem kis teljesítmény, mivel – alkatilag, földrajzi honnan-származásunkat tekintve, eltérő társadalmi szokáscsomagunkat cipelve, vagy csak a közösségi tevékenységekhez való viszonyulásunkat vizsgálva is – meglehetősen különböző helyekről, más-más hangulatú népségből származunk. Továbbá: a költő, jelesül e sorok írója – ha mindent egy lapra tett föl –, bizony gyakorta szószátyár, amikor nincs papír előtte; néha fölöslegesen tárulkozó. Ennek meg – a saját költészetén kívül – semmi és senki hasznát nem látja. Tán csak az olvasók s az irodalomtudósok. 
A prózaíró azonban nem – mert nem lehet – ilyen.
Szilágyi István pedig prózaíró; megdönthetetlenül és irgalmatlanul.
(Az ehhez hasonló, valójában fölösleges, ám ilyenkor kikerülhetetlen „felfedezéseket”, kérem, nézze el nekem!)
Társunk-bajtársunk írott életműve (is) bizonyítja: aki ekkora vállalkozásra adja a fejét mint ő, ekkora utat szándékszik megtenni – s nem akárhogy, de eredményesen, és ne szerénykedjünk: dicsőségesen –, annak bizony kemény szigorral kell beosztani tapasztalatot, élményt, tudást, kikívánkozó gondolatokat. Még az érzelmeket is! Enélkül aligha épülhet olyan mű, mely alatt „leszakad az asztal”. A prózát más mértékkel mérik, mint a többi műfajt.
Sokat kell hallgatni egy regényírónak ahhoz, hogy a hősei jól beszéljenek. Valamit sejthettek erről a néhai belügyi dolgozók is, mert valahányszor próbálták szóra bírni e sorok íróját, nem felejtették el „csak úgy mellesleg” megkérdezni: – Na és mit csinál Szilágyi István? Válaszom mindig s kitartón ugyanaz volt: – Ír és hallgat.
Ma is ugyanezt mondanám, mégha e kurta s kitérő mondat nem is mindig s nem is épp így igaz. Hiszen láttam én e „nehéz”, azazhogy súlyos szavú írót elérzékenyülve is, igaz: nem akárhol s nem akármikor, hanem épp Sóváradon, s épp amikor gyanútlan belépett a rég „kirabolt”, de ma is monumentálisnak ható istállónk ajtaján, s megérezte hirtelen egy tönkretett világ eltörölhetetlen hangulatát. Afféle férfias, szemérmes elérzékenyülés volt ez, alig észrevehető, de ami nélkül nincs, nem lehet bejárhatása írónak a történelembe. Szilágyi pedig a történelemben jár-kél, lakik, búsong, rikoltoz s hadakozik. Legtöbbünk lelkéhez épp ezért oly közeli. Rokon.
Láttam tehát ezt az urat… – még lemondani is, mégpedig olyan irgalmatlan szenvedélyről, mint a dohányzás, amit vallásosan komolyan vett egy időben –, s ezek után bármi effélét el tudok képzelni róla. A vörösborát azonban nem szeretném, ha elhagyná. Jól illik hozzá asztala fehér abroszán a palack.
Elég a személyeskedésből! Elbeszélve a néhány szükséges emez-amaz e remek alkotóról, saját-világ teremtőről, és igyekeztem nem ismételni, amit más hasonló alkalommal már az olvasó elé tárhattam. Most meg azon töprengek latinos szófűzéssel, ünnepélyesen: mit nem láttam én még cselekedni az ünnepeltet?
Tudom!
Táncolni.
Hallottam Őt énekelni, ismerem a nótáját. Gyanítom: néha egy-egy káromkodás is megszületett benne, ha csak gondolatban is. Láttam állni élők s halottak mellett – sokan s egyedül –, de táncolni nem!
Hol táncolt, táncol hát Szilágyi István? És hogyan? Egyedül? Titokban? Otthon? Van valahol egy csakis erre a célra szolgáló rejtett zug, sziklapart?
És melyik a kedvenc, a saját tánca? Legényest jár legszívesebben? Csikóst? Netán csűrdöngölőt? Hajdútánc? 
Bármelyik illenék Hozzá. De lehet, hogy a menyecskés a kedvence. Ki tudhatná?!
Ezen lesz a legjobb eltöprengeni barátnak s olvasónak az eljövendő idők folyamán – mert fontos és emberi.
A többi jön magától. Könyv könyv után.
Betű betűt követ. Mint az égig érő…
Mindörökké. Előre!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében