A mennyben lakók néha évtizedekig vagy évszázadokig tartó semmittevése egyre nagyobb gondot okozott a Mennyek Urának, ki kellett találnia valamit, hogy a testre várakozók értelmes elfoglaltsággal töltsék el az időt. Jézussal tanácskozott ebben az ügyben is, s abban állapodtak meg, hogy valamilyen szellemi versenyt kellene meghirdessenek a mennyek lakói számára. Az érdekeltek mindegyike szívesen fogadta az ötletet. Sokat nyomott az is a latban, hogy Isten jutalmat ígért három díjazott számára. A versenyzők mindegyike tudatában volt annak, hogy a lelkeknek nagyobb kilátásuk van a verseny megnyerésére, ugyanis ők magában az emberi testben voltak jelen, követhették az illető szellemi fejlődésének menetét, sőt, el is sajátíthatták az agyban felraktározott információk tömegét, az őrangyaloknak viszont másfajta szerepet szánt a Fennvaló, vigyázniuk kellett a testet öltött élőlény életére, egészségére, hogy a lehető legtöbb hasznot nyújtson embertársai számára, ezzel köszönve meg Istennek, hogy élnie adatott. 

És megkezdődött a verseny. A rajthoz állók foglalkozásonként egy-egy lelket jelöltek ki, akik a leggyakoribb földi szakmákat képviselték, így jelent meg Isten és Jézus előtt mindössze nyolc versenyző. Az őrangyalok belátták, hogy nincs semmilyen esélyük, így hát lemondtak a versengésről. 

Az író azzal kezdte, hogy olyan információról akar beszámolni, amelyről Istenen kívül senki sem szerezhetett tudomást, s elmondta, hogy Dosztojevszkijt tizenhárom világhírű író tartotta rokonának, mesterének, ihletőjének, nevezetesen Nietzsche, Kafka, Gide, Francois Mauriac, Malraux, Huxley, Hesse, Stefan Zweig, Thomas Mann, Miller, Camus és Faulkner. 

A pap arról számolt be, hogy van egy passzus Péter közönséges II. levelében, amelyet nem nagyon idéznek a papok, a hívek sem ismerik, miszerint: „Ti,... zeretteim, őrizkedjetek,  hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek, hanem növekedjetek kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Néki legyen dicsőség, mind most, mind örökkön-örökké. Ámen.

– Szép volt, fiam – mondta az Úr –, halljuk a következőt. 

– Elnézést, de ezeknél sokkal jelentősebbnek érzem azt az információt – szólt a történész –, hogy az elmúlt évszázadokban a földi történészek  nem beszélnek arról eleget, hogy Rettegett Iván korában, 1570-ben, Novgorod lakosait állatokként terelték a város tereire, a házakat felgyújtották, a férfiakat, a nőket és a gyermekeket ezerszám öldösték le, kibelezték, megfojtották vagy elevenen megfőzték őket A földi történetírás úgy tartja, hogy ez a cár kiszámíthatatlan gyilkos természetével és kegyetlen könyörtelenségével félelmetes  hatást gyakorolt a környezetére, de ennek ellenére mégis ő volt az, aki megszabta a modern Oroszország  sorsának útját.

– Érdekes, nagyon érdekes – vélte az Úr –, ki a következő?

– Én, Atyám – jelentkezett a politikus. – Az én emberem egy életen át azt az elvet vallotta, hogy egy földi ember életében két tényező számít igazán, mindkettő isteni akaratból fakad, s ez a születés és a halál.  Élete utolsó szakaszában viszont rájött arra, hogy tévedett, a harmadik tényező, amelyet az előbbi kettővel egyenrangúnak lehet tekinteni, hiszen meghatározta, meghatározza és ezután is meg fogja határozni a földi ember életét, sőt, hathatósan befolyásolhatja népek, nemzetek sorsának alakulását, az egész emberiség történelmébe is meghatározó jelleggel beleszól, s ezt úgy nevezik, hogy politika. S ezt az ember találta ki, gyakorolja, és rendszerint tönkreteszi vele embertársai életét. 

– Minden elképzelhető – mondta Isten. – Érdekes teória.

– Az én versenyszámom egyáltalán nem hasonlít az eddig hallhatókhoz – mondta a filozófus –, mindössze Nietzsche egy aforizmáját szeretném felidézni, valószínűnek tartom, hogy ezt nagyra fogod értékelni, Atyám, és ez ekképpen hangzik: „Maga az Isten sem létezhet bölcs ember nélkül – mondta Luther, és jogosan; de: Isten még kevésbé létezhet balga emberek nélkül – ezt már nem mondta a derék Luther!”

– Nietzschével ebben sem értek egyet, de mégis érdekesnek tartom e mondását, mert ebben legalább nem tagadja meg a létezésemet, amellyel kapcsolatban többféle megfogalmazása is napvilágot látott, s ezekkel képes volt befolyásolni az értelmiségiek egy jó részének a hozzám való viszonyulását.