1.

Két láb mélyre. Azt hitte, hogy pont elég lesz. Még az eső sem tompította a mozdulatait. Csak az arcát kente a földnek. Elmosható éjszaka. Nagyanya és Liszka az ablakból nézték, ahogy a kerítés átkarolja az árnyékokat és hálószerű börtönbe zárja a körvonaluk. Nagyanya keményre feszített combokkal dőlt a széknek. Liszka csak szipogott. Hallgatni kellett. Nagyapa elejtette az ásót. Csak a nyom maradt. Negyven napon át esett a kénes égből. Vizes árkok, lassan sodródó medrek. Liszka tó helyett tengert kent a szalvéta szélére. Nagyapa még ki sem nevette. Hiába állt el a szürkés szutyok, Nagyapa zakója alatt még zuhogott. Liszka éjszaka megálmodta a fát, ahogy fáradt gallyakat növeszt és rézbarna almáin kukacok alszanak. Látta a vizes leveleken az égig fúrt lyukakat és a vékony héjú húst, ahogy rothadni kezd. Hullani kezdenek a gyümölcsök, és a nap megüti a testük. Foltos szélük belesüllyed a zuhanásba. Nagyapa fája volt. Akkor éjszaka ültette. Egy év se kellett és teremni kezdett. Bánatot és félelmet. Csikarást és keservet. És ette, csak ette belőle az időt. A könnyű reményt. Addig nőtt, míg átnyúltak a gyomrán, amíg átszúrtak a tüdőn az ágai. Addig, amíg elfogyott belőle a levegő. Mint a macskából, aki hatodszorra ellett, és senki sem akarta tovább etetni. 

2.

Nagyanya pont három méterrel volt messzibb, mint a hegyek. A duzzadt és rugalmatlan buckák, amiket lehetetlen volt télen megmászni. Liszka félt a hótól. A fehér tenyértől, ami precízen temette maga alá a tájat. Mint egy tárgyat. Álmában az ő fejét nyomta a mélybe. Levegőtlenségig takargatta a párkás súly. Ahogy régen Nagyanya tekerte a vizes fejére a törülközőt. A fullasztó kígyózást a levendula friss illata sem csillapította. Aki Nagyanya kezei közé szorult, annak fájt tisztának lenni. Szépnek. A tükör lassan rajzolta fel az arcát. Csupa összevont bőr és csont, bekeretezve. Nézte. Nagyanya közben kicsomagolta a haját és tépni kezdte. Ahogy a gallyakat a csipkedős szél. Liszka nyüszörgött. Csomósnak érezte az időt, a szobát és még az égboltot is. Minden egy hatalmas gubanccá gyűlt. Üvöltenie kellett. De a két ujja a fogai közé szorult és eltompította a hangot. Nagyanya rámordult. Utálta, ahogy Liszka cafatosra harapdálgatja a bőrkéket, a kicsi és fehérkés darabkákat, amik nem tudják eldönteni, hogy maradjanak vagy leessenek-e a körömágyról. Liszka most nem akart nekik segíteni. Most csak megnyugtatta a saját teste. A közelség, amivel mérhető volt az idő és a távolság is. 

A tükör foltos fénye tátott szájjal szívta, szőröstül-bőröstül nyelte magába. Nem sírt. Akkor Nagyanya még kiabált is volna. A kislányok a szekrényből bújnak elő, szerinte. Vasalt és tiszta ruhában, fésülten és illatosan. Mint a zsebkendők, amiket vékonyka tűvel hímeztek mintásra. Nagyapa ilyenekkel törölte az izzadságot és a taknyot. A csücskénél húzta ki a faros zsebéből, majd gyűrve dugta az orrához, a keménykés homlokához. Az anyag, mint Nagyanya tenyere, lelkesen törölgette a párolgást. Estére összeragadva feküdtek el a zsebkendők a matt fürdőszobakövön. Akár az öreg testek a kórházban. Elhasználtan és szomorúan. Nagyanya összepöccintett hüvelyk-mutatóujjal dobálta őket a mosdóig. Hogy utána kivasalja, beparfümözze, összehajtsa, egymásra fektesse, és eltemesse őket a fiókba. Koszos dolog az élet, morogta, amikor beleállt a hátába az él. Sokszor ficánkolt és szúrt benne a bőr alá tuszkolt keserv. Alig láthatóan, de benne élt, és néha bökött egyet. 

Liszka félig behunyt szemmel nézte, ahogy csipegeti a hajszálait. Ahogy a gesztenyebarna kócba meríti a fésűt és rezzenéstelen kegyetlenséggel húz rajta egyet. Tűrte. Repkedtek a vékonyabbak, törtek a gyengébbek. Tűrt. Nagyanya ilyenkor volt boldog. Törődhetett. Ahogy régen a lányával, most az unokájával. De már nem volt benne puhaság. Már dörzzsé keményedett a selyem. Bánattá a türelem. Egyszerre akarta szeretni és bántani. Megtanítani neki, amit a lányának nem tudott. Kulcsot adni a titokhoz, amibe be akarta zárni. Hogy el akarjon majd szökni. De majd ne menjen közel a kúthoz, vagy ne keressen férjet. Merjen nem szeretni. Nem hinni, és nem jónak lenni.

Nagyanya cirka tíz éve nem tudta, hogy akarta-e, akarja-e, hogy isten meghagyja őt neki. Ha már a lányát elvitte. Ezt a kisebb és távoli testet miért hagyta meg? Ezt a foncsorszerűen vázolt hasonlóságot miért tartja az arca elé? Csak annyit mondott mindig, ha faggatták: Szeretem, mint a két ujjamat. Hiányozna, de három ujjal is kéz a kéz. 

3.

A lábujjig ért a dunyha. Hatalmas tollpihék tömték dagadtra a hasát. Nagyanya kirázta reggelente. Az ablakba fektette, majd paskolta. Máskor a tésztát gyúrta így. Liszka utálta a mázsás és pöffeteg takarót. A fülledt ölelést, ami maga alá temeti. Izzadnia kellett. Vergődni és fulladni. Mint negyven fokban az erkélyen. Levegőtlen csendben, a langyos műanyag peremben áztatva a bőrét. Eltakarta ilyenkor a szemét. A tenyere vékony vonalakban engedte át az égető fényt. Titkos zugként fedte el az eget. Ha nem látott senkit, talán őt sem látta senki. Nagyanya csak rázta. A por fellibbent, elszökött. Pöttyökben bújt a távol sárgás kabátjába. Markolta volna. De nem engedte a zsibbadás a kezét. Elképzelte, ahogy Nagyanya elejti a dunyhát és az lezuhan. Kiszakad belőle az idő és a lúdtollak összeölelik a napsugarak szőtte rést. Szabadok lesznek. Akár Nagyanya ősz haja vagy az ártatlan szél. De a paplan csak feküdt. Foltokkal és törött gombokkal. Büdös és csomós hassal. Rengeteg nyárral és testtel a mélyén. Liszka nem akarta feltépni. Nem akarta kiszakítani. Csak a titkot akarta. És egy másik dunyhát, másik éggel, egy másik ágyban. Megvárta, míg Nagyanya kimegy a huzatért. Liszka beletúrta a kezét a sűrű és vaskos pocakba. Fehér volt. Könnyű és bársonyos. Mintha egy felhőt boncolt volna szét. Hullani kezdett az eső. Nem kopogott az ablakon, csak finoman libbent az üvegnek és a földnek. Azt hitte, hogy majd tovább tart. Hogy majd minden más lesz tőle. De csak a félelmetes és nehéz másodpercek maradtak. A vajsárga tollak összeposhadt, magányos dúca. A zuhanások. Ahogy betakarják a mellkasát, mint egy váratlan veszteség, amit nem lehet leemelni. Csak ha elviszi egyszer egy idegen szél. 

4.

Liszka enni kért. Nagyanya meg sem fordult. A rezsóhoz tapadt a hasa. Ilyenkor bemásztak a halott gyerekei a fülén, és nem engedték beszélni. Velük játszott, nekik kavarta a rántást. Odaégett. Liszka finoman húzta a szoknyáját, hátha. De Nagyanya fekete fal lett. Kemény és dohos. Bevehetetlen. Nagyapa ilyenkor magának terített. Csak Liszka kért volna grízt. Szerette, ahogy a kanál belemerül és kiemeli a tányér közepét. Ahogy a kakaós várból szöknek a tejkatonák és minden sebet betemet az édeskés géz. Csak Nagyanya nem csinálta hígra. Csak ő kavarta addig, amíg pont falfehérkés lett. Nem forró és nem hideg. De Nagyanya nem szólt. Belül gyerekek sikítoztak és viháncoltak, majd kifutottak az arcára és széthúzták a száját. Mosolygott. Nekik varrta feljebb a szája szélét. Nagyapa tudta, addig kell kimenni a kertbe, amíg elhalkulnak, de még nem tűnnek el teljesen. Hiába az övéi is. Zárva volt, kívül és belül is. Liszka felkucorodott a székre. Várt. Ismerte a pillanatot, amikor kifutnak az árnyak és eltűnnek, akár a gőz. Ismerte, amikor Nagyanya keze lecsúszik a kinyúlt mellkasán, odakap a hasához, és nyög egyet. Kitátja a száját, mint egy ajtót. Azok meg futnak, egészen a szürkésre kent égig. Ott nincs se hideg, se meleg. Mondogatta Nagyanya, ha félt rájuk gondolni. Majd belemarkolt a kezével a hasába. Tépte. A renyhe bőrt, a nyomokat és az éveket. Az ürességet. Liszka csak ült. Belebújt a jövő vékony kabátjába. Nem fázott. Még nem volt miért.