Szerda, szirmok Panninak
Ezen az udvaron a meggyfák
évek óta hullatják szirmukat.
Másnap van és szerda,
s a szerdák száma életemben
megegyezik a hetek számával.
Még bent alszol ágyamon,
néma démon, fáradt angyal.
Sokat ültem itt a másnapokkal.
Kellenek ezek a helyek,
ahol majdnem ugyanúgy van
minden mint volt akkor,
pont egy éve és kettő, három
és még hány akkor volt
és jön és lesz majd ez is.
Hányat magunk mögött hagytunk,
szívem, csak mi ketten.
Mind véges ahogy végtelen
– didergek itt szerelmesen.
Pont egy éve írtam neked
azt a lelkes vallomást, jövök rá
és visszalapozom. Előtte,
mint annyiszor, próbáltam
megírni végre valami nagyot,
hogy nyíljon meg az ég
és keljen fel az összes halott,
vagy mit tudom én. Nem ment.
Így múltak oldalak, napok.
Míg eljött egy hűvös hajnal,
kiültem ide mint most is,
ránéztem az üres oldalra
és felírtam egyetlen mondatot:
Szirmok hullanak a kávémba
ezen az udvaron. – nyitó kép,
mielőtt elkezdtem azt a vallomást,
mottó, prológus, kulisszatitok
vagy mit tudom én, ki vagyok.
Tudom, hogy néha nem vagyok,
csak pánik, kényszerállapot,
halántékomon démon dühe pattog,
hogy beszarik tőle az angyalom is.
Nehéz velem – nálam jobban tudod.
De van egy belső udvarom,
hol szél szórja szét a szirmaim,
vonást cserél az arcomon
kávé és pulzáló ütem,
a reggel amiből mindig megéltem,
leleplezőm, zeném a némafilmben.
A démonok között oda igyekszem.
Ott vannak fáim, ott vagy.
Te másnap, szerda, hajnal.
Te akkor ami most van.
Csak gyűjti a szél a szirmokat
és titkokat, közös utat,
ahol majd veszítünk mert találunk
és találunk mert veszítünk
házat, bort és ablakot,
kenyeret és harcokat
és áldjuk, átkozzuk sokat,
ahogy köztünk vihar szorong,
kirobban, aztán összehoz,
ahogy a mondatmagány egy oldalon
ráébred másik mondatára.
Meggyfát havaztat a hála.
A reggel általában műhely,
helyet keres a szív vagy helyet képzel
s a szerda elkezdődik lassan.
A kulisszák mögött tavasz van.
2011. április 27.
Kelenföld
(Omázs á Brodszkij)
A cseréptető nyugodtan ül a fák közt,
nincs semmi különös a tájban,
csak a halál ahogy meditál
mint egy feszült diák,
érné már el végre a nirvánát.
Kitörni kész. De csendben vár a vulkán,
a háttérben lassan jön és távozik
a vonat, sípja mint az űrhajók jelzései,
egy világon túli világból
behatol ide, a leghátsó szobába:
Minden rendben, Houston.
Az űr mint a kávé, szemcsés, fekete.
Visszanézni a földre olyan
mint megszületni újra. Mint a fán
az alma. Ahogy Simeon
várt Krisztusra. De ezt te
úgysem érted, Houston. Nincs probléma.
Itt élek már hosszú idő óta.
Aztán rád gondolok. Valahová sietsz,
alig kapod fel harisnyád és mi lesz,
ha el kell mennünk innen is,
majd megváltozik minden,
tűzforró szél jön, felhők gyűlnek,
kopog a halál a cserepek hátán.
A májusi viharok hasonlítanak rám,
ahogy minden kitörik és megtelik
és változik, ledobja súlyos ruháját,
aztán egyszerre könnyű,
minden megy tovább,
elmúlik minden, elmegyünk innen,
találunk lakást, nyelvet és dohányt,
erkély, cseréptető, körötte
tölgyfa vagy fenyő, űrhajók, nirvánák.
Miénk lesz a legszebb kilátás.
Come as you are. Még állok az erkélyen
kicsit, amíg csendesedik, aztán megyek,
előkotrom a marihuánám.
Hallasz engem, Houston?
Az űrhajót már nem tudom
megjavítani. Két hold van, váltják
egymást, az egyik fényesebb
és tisztább. Szinte biztos már,
hogy élnek itt mások is, az élelmem
fogytán. Igazán eljöhetnél értem.
De tudom, neked folytatnod kell
a részletes munkatervet
és fontosabb egy polgárnál
az anyaország. A hegyeket nézem,
olvasom a Koránt. Vajon a bolygók
meghallják-e a hit hívó szavát?
Talán majd egyszer elindítom őket
és megérkezek hozzád,
mint a zuhanó Phaeton, Houston.
2011. május
Könnyű másnap
Megint egy ismerős vasárnap.
Augusztus lassú, kérdőre von,
hány éve ülsz itt. Körülményesen
teszi fel kérdéseit, tűz
a nap, még várnod kellene.
Alattad a város ébredezik.
A hajnali derengésben
távoli zúgást hallasz.
Hosszú folyamat ez is,
ahogy az volt mindegyik,
és soha meg nem adsz egy választ.
– Nem tudom. – mondod mosolyogva,
majd gyorsan hozzáteszed:
– És ne is tudja senki.
Nyár volt és lassan ősz,
egy harapás a vállamon,
két szó Istennek a kapuban,
belépés előtt, bűnös malőr.
Még mindig nem vagyok otthon,
pedig otthon ülök, egy udvaron,
egy utcán, egy konyhában,
egyben a szent konyhák közül,
ahol nevetés van és bor,
vízből bor, borból kávé,
éjszakai folyamat, szimpozion,
örök béke (itt lehet dohányozni).
Vad mozgolódás, konyhaforradalom.
Mindenki, aki körben ül, érzi,
minden más helyszín idegen,
csak mi vagyunk e szűkös égitesten.
De már jóval korábban kezdtem
tájékozódni tiltott ösvényeken.
Napozó testek, nők, karnyújtásnyira,
hogy dobogott a taknyos kicsi szívem
és hogy féltem, riadt vadállat,
hogy kitudódik amit tettem.
Mindig az a farkas a szememben,
a torkomban, az ölemben.
Benjámin voltam, az elsőszülött,
mind közül a legkisebb,
akit ajándéknak neveznek.
Hogy csaknem belehalt,
amikor megszült. Két karom van,
két szemem, két szívem
és egyik fél a másiktól,
mert a másik nem beszámítható.
A bűn zsoldja a halál,
mondták, a halál, a halál.
És egyik megöli a másikat,
de az feltámad, aztán megint halál.
Még mindig nem vagyok otthon,
mert az egyik szívnek a másik
mindig idegen, csak a morgás,
csak az érvek mindenfelől,
csak néha-néha csendesül
egy-egy felszentelt menhelyen,
egy konyhában, egy tábortűznél
(mert a tábortüzeknél nincsen félelem),
egy másnapos vasárnapi kertben.
Úgy épül fel, hogy folyton összedől.
Nem mondom el és ne is tudja senki,
milyen egy ilyen didergő téli éjszaka,
egy félidegen külvárosban,
ahol mindenki ott van még,
mindenki él és éljenek,
éljenek túl még legalább
három telet, hogy aztán
három télen át mondogassam:
a bűn zsoldja a halál.
Mások halála az én bűneimért,
mert meg akartam tartani őket
magamnak, késő volt már,
késő, sötét február, Kolozsvár,
késő hóvihar márciusban,
késő májusi szerelem
és késve mosta ki a testem
egy távoli partra a nyár.
Későn kérdezel róla engem,
augusztus, dicstelen győzelem.
Budapest. Nagyvárad. Péntek
tizenhárom, vén kurva, Kolozsvár.
Benji, nem a te hibád.
Mondja valamelyik szívem,
mutatja valamelyik karom,
könnyezi valamelyik szemem,
de nem érdekes, ne tudja senki,
mert még semmi nincs kész,
mert ősz volt és lassan tél,
átváltozásommá lettél,
kísérőm a sötétségben,
tanúm a démonok között,
ha voltak is jó pillanatok.
Elcsábított az, aki lehettem volna.
Megijesztettelek és akartál,
de mégsem hagytál el,
hogy végül én űzzelek el téged.
Hogy megbánjam és könyörögjek.
Egész életemben két szív között
minden ígérettel visszaéltem.
Spuri, fű és rengeteg alkohol
tartotta életben két felem,
így utaztam lefelé menet,
emlék, amire nem emlékszem.
Ahova merültem, végül csönd lett.
Elhagytam és elűztem mindent,
hogy újra megtalálhassam őket.
A Szabadság-hídon át
először úgy tűnt, kezemben tartom
mindkét partomat, én döntöm el,
folyóm mikor apad vagy dagad.
Aztán évekkel később,
átkelve rajta újra,
az egészből csak a megázás maradt.
Vihar, amit magamra hoztam,
de ennyi volt kezem a rendezésben.
Hogy végül ázzak, meglepődjek csendesen.
Mert ez a teljes út, a kedves,
gyanútlan állomások, a tűz,
a szorongás, a reggelek,
az elkárhozás megkörnyékezése,
a merülés, az őrökkel való
cselezgetés, a lebukás,
történetem egyre táguló körei,
a szakadék mélyén a hirtelen csönd,
az elkeseredett kapaszkodás,
a mindennapi ideálhalál,
a kierőszakolt feltámadás,
Jákob harca az angyallal,
Benjámin harca Jákobbal,
a farkas harca Benjáminnal,
az angyal harca a farkassal,
így tovább, égszakadás-földindulás,
ez az egész félőrült bagázs,
minden város, domb és kert és part
mostmár feltérképezhetetlen,
könyvbe nem fogható,
legfeljebb egy szóba,
amit nem ismerek. Ennyi,
mert válaszom nincs
és nem is tudja senki.
Mégis úgy akarta valaki,
hogy megint egy ismerős vsasárnap,
megint ez a könnyű másnap,
ahol minden ami történt:
idegen, és így lehet régen ismerős,
így lehetsz mindenhol otthon.
Ez ad alkalmat a fegyverszünetre.
Pár szál cigi, sűrű, fekete kávé.
Hogy aztán megint izzadj a nap alatt
és megint üvölts a holdnak
és megint kiérj egy hegyoldalra,
alattad a város ébredezik.
Mert én csak a végén hálás szeretnék lenni.
A hajnali derengésben
távoli zúgást hallasz.
– Könnyen felismerlek, tenger.
– mondod mosolyogva,
és elindulsz arra,
ahol feltételezésed szerint
húzódhat a partvonal.
2012. augusztus
Való világ
Pár könnyű szó, ez volt ítéletem.
Ezúttal nem mondhatom azt, hogy nincsen.
Mert itt vagyok és látható:
nem szó a szem, nem tárgy a test, szívem.
Hadd forduljon meg, bármily szomorú.
Ablakban macska, kávé, szélcsend, reggel.
Most cigizek, ez nem a szerelem.
Nem megbocsáthatatlan semmi sem.
A macska néz. A másnap mozdulatlan.
Nem köt ború. Nem köt szerencse,
csak ülök és vigyorgok itt a fordulatban.
Nem szükségszerű, uram, ez a háború.
Egy bablevest főzök neked, hideg valóság.
Nem hagyok minden sorban invokációt,
elég egy festett kép, fotel, bársonykabát,
hogy körbenézz: minden tárgy ismeri helyét.
Minden nő meg fog csalni egyszer
és minden férfi sírni fog mint a gyerek,
minden férfi figyelmetlen seggfej
és minden nő ugyanolyan beteg.
A boldog az, ki ért az alkalmazkodáshoz
és megtanulja, hogy minden egyre megy,
mert minden nő, de minden férfi is kurva,
és boldogtalan, ki kényszerből fizet.
De a reggelekben nincsen semmi oldal,
csak a történet, mi éppen nyugszik bent,
pár könnyű szó, hogy lassan helyet foglal,
egy üres tér, mit be kell népesítened.
*
A macska idejön, hogy simogassam.
Mindegy, ki alszik ágyamon míg fő a kávé
– örülni fog neki. A macska megunja és elmegy,
majd valaki más, kit hajt a láz, keresheti.
2013. január
