"hátha lehetne vívni újból"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 19. (633.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A történelem arcai
Papp Attila Zsolt
„Én szabad vagyok” - Beszégetés a 75 éves Szilágyi Istvánnal
Ferenczes István
Hollóidőben
Szakolczay Lajos
Szabadságváltozatok
Király László
Legényes
Fekete Vince
Szilágyi a magasban
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 20. - Nemes versengés
Hajós János
Bagatellianus űrutazása
SZABÓ IMOLA JULIANNA
Liszka hintája
Horváth Előd Benjámin
Versei
ANDRÉ FERENC
„533 És ezt is megírod?”
Czakó Gábor
Egyén, nemzet és nyelv
Szőcs István
A székelykapu – és másféle kapuk I
Varga Melinda
Versei
Borsos J. Gyöngyi
Az a bizonyos fokhagymacikk
FLEISZ KATALIN – LAKATOS ARTUR
Korunk hősei? Kisembersorsok a közelmúlt magyar filmjeiben
Lászlóffy Zsolt
A zenei szépség keresése – Angi István 80
Hírek
 
Czakó Gábor
Egyén, nemzet és nyelv
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 19. (633.) SZÁM — OKTÓBER 10.

A mai nemzeti romantika a tények ismerete nélkül sző kies, rózsaszín ábrándokat a sámánizmusról, az Arvisura nevű ujjszopadékról, a sosemvolt nemzeti egységről, összetartásról, amit az a csúnya Szent István tönkretett.
Helyes tisztázni a fogalmakat, és megengedni más lehetőségeket ott, ahol a források bizonytalanok.
Ugyan hol lehet mérget venni rájuk? Először jó tudni, hogy a nomadizálás kóborlás helyett legelőváltó gazdálkodás volt, általában egy folyó mentén – ha akadt ilyen a közelben. Nyáron északra, vagy a hegyekbe mentek, télen délre és a lapályra. A nyelvtörténészek szerint több mezőgazdasági szavunk honfoglalás előtti, még szőlész szavak is, tehát földet is műveltek közben. A szőlőről tudjuk, hogy több esztendő kell a termőre fordulásához. Azt is kiderítették a régészek, hogy a szabirok eleit, az ún. andronovói kultúra népét a Kr.e. 19-18. sz. környékén csalták föl délről a Dél-Urál réz- és egyéb fémkibúvásai. Ezek anyagából arzénbronzot készített, továbbá megnyergelte a lovat, földből ún. csud-várakat épített támaszpontoknak, kereskedett a Baltikumtól a Fekete tengerig és még azon is túl – vö. Csud-tó Észtországban, vagy Iordanes: Getica 37. stb. – Tőlük kapta nevét a cseremiszeknél a ’fal, kerítés, palánk’ és világszerte a nagytáj: ’Szibéria’.
A jelek szerint sokáig elboldogultak nagycsaládi keretek között. Ellenség híján ennél magasabb szintű társadalmi szervezetre nem is volt szükség.
Hogy miért nem, ahhoz érdemes látni az arányokat! A hantik és manysik saját hagyományuk szerint 108 fejedelemséggel bírtak, egyenként négy-öt sátornyi alattvalóval. A tőlük származó Aranyfejedelem éneke végén az ugor fejedelemhős az öccsével kettesben legyőzi a szabir fejedelem egész hadát… A régi ugorok számára szabirt legyőzni, vagy szabir nagyival bírni a lehető legnagyobb dolog volt mondáik szerint.
A mongolok titkos történetének elején olvassuk, hogy Dzsingisz a fivéreivel, ha jól emlékszem, öt bátor, meghódít egy „népet”. Gondolható, hogy mekkora nép lehetett. Persze, mindnek az élén naná, hogy „fejedelem”, ottani szóval, „kán” állott. Juliánusz Öreg Magyarországban szívélyes fogadtatásban részesült. „Házról-házra, faluról-falura” vitték, de nem találkozott a magyar királlyal, sőt, ennek lehetősége föl sem merült. Hírét sem hallotta. Pedig a tatár fenyegetés miatt a felség bizonyára érdeklődött volna a nyugati magyarok országáról! Miért nem tette? Tartózkodásának okát egyedül nemlétével magyarázhatjuk. Bíborbanszületett Konstantin írja A Birodalom kormányzásáról c. művében – X. sz. –  őseinkról, hogy „sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi.” A vajda – eredetileg talán a török boylából – hadvezért jelent. Szorosan véve a szó egy kisebb-nagyobb csoport, legföljebb törzs fegyvereseinek vezetőjét jelöli. Azt nem tudhatjuk, hogy az illető hatalma békeidőre is kiterjedt-e, s ilyenkor is irányítója, például bírája volt-e a hadban alája rendelteknek és azok háza népének. 
Lehetett így is és másként is. Az erősen valószínű, hogy a nép többi része nem tartozott alá. Sőt, föltételezhető, hogy az egyes családok a maguk szokásait és családjuk fejének döntéseit követték. A szabir magyarok nyelvét Juliánusztól ismerjük, mondavilágát, népzenéjét is az ugoroknál maradt töredékekből, legendákból meg a permi bronzokból, stb. de életrendjét nem. Szerényen szólva nem zárható ki, hogy hasonlított kortársaik, pl. a rómaiak, vagy a régi mongolok világához, amennyiben a pater familias uralkodott fölöttük, ő rendelkezett leszármazottai és a családjába beházasodottak vagyonával, sőt, még szabadságukkal, vagy akár életükkel is.
A Dél-Urál vidékén, meg a Baltikum és az Altáj közötti hatalmas térségben fémműveskedő, lovakat és marhákat tenyésztő, kereskedő szabir magyarság életterében oly ritka vala a népesség, hogy közös műveletekre nem is volt szükség a népvándorlásig. Alítható, hogy katonai-politikai nyomás nélkül nem alakult ki nemzeti együttműködés, ha úgy tetszik közösségi társadalom, vagyis állam.
Az államalkotáshoz vezető útra az a nagy csoport lépett, amely elindult délre, délnyugatra, és megérkezett ide, a Kárpát-medencébe. Ennek az első jogcselekménye Álmos örökletes fejedelemmé választása és a Vérszerződés volt. Betetőzése pedig Szent István Intelmei és törvénykezése, és az ország területi alapon való megszervezése volt. Ne feledjük kereszténység államvallássá tételét, amit a nép széles köre régtől ismert – lásd a honfoglalás-kori keresztény jelképeket ékszereken, tarsolylemezeken, vagy éppen nyelvünk kereszténységre utaló szavainak sokaságát. László Gyula gyakran mondogatta, hogy a Halotti Beszédből kitelne szinte egy bibliafordítás.
István eközben a „szkíta” tudást sem feledte. Hajszálra azonos a taktikával – fölperzselt föld – győzte le 1030-ban II. Konrádot, s fogta el teljes seregét Bécsben, amivel a szkíták verték szét Dareiosz, óperzsául Dárajavaus hadait Kr. előtt 513-ban. I. András és Bajnok Béla, majd Szent László is ugyanígy tanította móresre a támadó német császári erőket.
Ez bizony igen komoly adat múltunkról. Másfél évezredet ível át!
Hérodotosz szerint a görögök minden sztyeppei íjfeszítő, állattenyésztő, fémműves népet szkítának neveztek, az irániak ugyanőket szakának.  
Úgy vélem, hogy a magyarságot nem az állama, hanem a nyelve, azon belül is a gyökrend szerves és eleven óriás-szövevénye tartotta fönn. Ez volt mindenkor a nemzetség fölötti egység, a nép lényege. Ma is ez. Ellenségeink kiváló érzékkel támadják éppen a gyökrendet.
Nyelvünkben és a belőle származó magyar észjárásban rejlik a rengeteg magányos zsenit termelő magyari egyénieskedés, ha úgy tetszik, a „széthúzás” oka is: a nyelvben élő elképesztő, az ellentéteket is egyben láttató összefüggésrendszer – él-hal! – ebből ered a bölcseleti gondolatok tömege, mely saját magyarázatokat kínál minden magyarul gondolkodónak. E személyes magyarázatokat szépen kieszeljük, általuk „vesszük észre, amit mások nem” (Szent-Györgyi Albert). Eredményeinkből saját tornyot rakunk, ki-ki a saját képére hasonlatosat. 
Innen a tragikus magyar különlegesség: csodálatos Szent István, László, Mátyás, Rákóczi, Csontváry, Gulácsy, Hamvas, Krúdy, Weöres, Bartók és mások műve, de vegyük észre: a nagy magyar szinte mind magányos. Alig akadt olyan Árpád-házi uralkodónk, aki ellen valamelyik rokon, gyakorta éppen a trónörökös, föl ne lázadt volna. A csúcstartó tudtommal a megvakított Álmos herceg, a későbbi II. András és V. István. Mátyás ellen tulajdon nagybátyja, Szilágyi Mihály, Nándorfehérvár hős kapitánya, valamint nevelője, Vitéz János esztergomi érsek és bíboros is összeesküdött. 
A művészfélék olykor lehetnek ún. sikeresek is, de a főáramú izmusokból mindig kimaradnak, meg persze a szakírói csürhe látköréből is. Így természetes, hiszen, a sertés sosem a csillagot keresi, hanem a túradékában tekergő zamatos, zsíros férgeket.
A magyarság szellemi képe leginkább az olasz középkor Sangimignano-jára hasonlít, ahol állítólag eredetileg vagy negyven vártorony állt egymástól kőhajításnyira, vagy még közelebb. Ezek lakói gyakorta hadban álltak egymással. A II. világháborúban megtartották a tenyérnyi városka Trianonját: az Észak-Itáliából visszatérő szövetséges bombázók megmaradt terhüket délutánonként itt pottyantották le, ennek következtében ma már csak 13 torony áll…
Omlanak és újulnak tornyaink: Böjte Csaba, Barsi Balázs, Kocsis Zoltán, Freund Tamás, Szemerédi Endre, Egerszegi Krisztina, Liptay Márti, Matuska Márton – nem sorolom tovább, nehogy kimaradjon egy igaz ember…




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében