„Már régen nem próbált utánajárni megmagyarázhatatlan dolgoknak, inkább – ha alkalma nyílt rá – élvezte azokat. Ott van mindjárt a fokhagyma esete. Észrevette-e például valaki, hogy minden fej fokhagymában van egy cikk, amelyik jobban csíp a többinél? Erre eddig csak a legnagyobb tudósok, a legzseniálisabb koponyák figyeltek fel, de még ők sem tudtak magyarázatot találni a dologra. A bolíviai akadémia elnöke emiatt akasztotta fel magát a hózentrágerére. Zakariás viszont, amikor fokhagymát evett, mindig azt a bizonyos cikket kereste, s örvendezett, ha megtalálta. Szerette a csípős ízeket.”
(Molnár Vilmos: Bereczki Paula esete a marslakókkal)
Fölösleges titkolni, úgyis kiderülne a továbbiakban: odavagyok Molnár Vilmosért. Régről való s szűnni nem akaró szívdobogás ez. Egy hajdani kollégium zajos-zűrös magányában lett a fejem elcsavarva, játszi gyorsasággal. Elbolondított incselkedése a komolykodó irodalommal, valósággal, olvasóval. Cinkos együttérzéssel kuncogtam magamban, háhá, úgy kell neked, pózokba görnyedt literatúra, valóság, olvasó. Társasága felszabadító volt, friss levegő, robbanócukor bizsergető íze, csobogó-zúgó szöveg, szivárványosan csillantak meg benne a felvetődő, ficánka ötletek – s közben észrevétlenül rendezett át bennem egyet s mást. Egyszóval, szerelem volt első olvasásra. Rajongásom az évek múltával se hagyott alább, annak ellenére, hogy meglehetősen ritkán örvendeztette meg híveit egy-egy újabb kötettel – mely tényt, meg kell mondanom, türelmetlen természetű olvasóként csöppet nehezményezem. Viszont így kellőképpen kiéhezve, felfokozott várakozással kémlelhettük, mikor fordul már be az új mű a sarkon. És ímé, megjelent: Az ördög – végre – megint Csíkban.
Sokféle ördög létezik. Vannak rosszfélék, olyan igazi kártékonyak, na, őket nem szeretjük, szó se essék róluk, falrafestés elkerülése végett. De vannak jobbfélék, kiknek előző szakmányukból, az angyalkodásból akaratuk ellenére is több maradt raktáron, s ez nagyban meghatározza munkásságukat. Úgy hiszem, sok írónak, köztük Molnár Vilmosnak is efféle ördöge lehet kiutalva házimanói pozícióban, aki őt birizgálja, idegesíti, keveri mindenféle lehetetlen helyzetbe, vagy egyszerűen csak magától értetődően és ugyanakkor meghökkentően: van. Ott lógázza lábát a kopott, zöld hokedli szélén, ősállat képében grimaszol a falvédőről, kibicel a kártyaparti mellett, fityeg a száradó hagymakoszorún. Felemelinti a mindenség pendelyét, a csücsök alól kivillan ez-az, a csücsök alatt belátni, jujj. Hadd lássuk, mit kezd vele, gondolja, hozzuk csak egy kicsit zavarba az írót.
Ám az író nem jön zavarba, nem olyan fából faragták. Ahogy korábban, most sem hagyta veszendőbe menni az ilyesféle kiváltságos bosszantásokat. Fogta, s olyan történeteket rittyentett belőlük, hogy az ördögöcskének ketté áll a füle tőle. (Szám szerint tizenhármat, innen is tudni lehet, hogy a kis famulus patája is benne van a dologban.) Többükkel már találkoztunk nyomtatásban folyóiratok hasábjain – attól még ugyanúgy örülünk neki, mint első alkalommal –, most a kötetben három ciklusba rendeződnek. Vannak közöttük hétköznapi (?) esetek marslakókkal, Bélákkal, mamlasz olvasói szem elől félig elsuvasztott hozzávalókkal. Vannak titkos tudást, egyéb arra érdemesnek talált tárgyat híresztelő mesék: figurázások konvenciókkal, példázatok, mítoszok vigyori unokái. Központi helyet foglalnak el a magánmitológiák: képek a családi legendáriumból, történelmi idők varázslattal megszelídített momentumai, mágikus helyek, elcsípett emlékek a gyerekkorból, amikor a dolgok fényesen szárnyra keltek, s még ismertük igazi arcukat. Harci erejét hizlalta magában – egyik gerezdjében különösen – mindenek gyógyírja, a fokhagyma, a póré idegen nyelveken szólt, mocorgott a zöld hokedli, hunyorgott a falvédőn a kissé félresikerült őzike. Közönséges felnőttek számára mindez már láthatatlan. Nem úgy az írónak. Ő képes rá, hogy egy-egy pillanat erejéig visszalopja a tárgyak valahavolt lelkét. Képes észrevenni és lélekvidámítóan láttatni a hétköznapiban lapuló titokzatosságot, képes olyasmi iránt kíváncsiskodni, amit untig tapasztalt. Valami különleges, saját kukkere lehet az ilyen dolgokhoz, vagy csak a szeme áll másképp vagy nindenesetre máshonnan néz, az biztos: valahogy fordítva, kicsit oldalról, esetleg fentről, sokkal magasabbról. Az ismerős neki néha teljesen új arcát mutatja. Furcsaságok ütik fel fejüket hirtelen, kiderül, hogy a valóság mögött van egy másik – avagy ki tudja, hány, egymásra simulnak rejtőzködve, mint a hagyma rétegei. Az olvasó iránti cimboraságból még az is elárultatik, miért is állnak így a dolgok: mert a világ közepe, mint valamikori viszonyítási pont, betömetett, azon többet senki se fel, se le. Minden relatív lett hát, érzékek káprázata, értelmezés és látószög függvénye, mely éppen ezért meghatározó fontosságra tett szert: más távlatból minden másként fest, kontemplatív alapállásból mindig van érdekes megfigyelnivaló, legyen az ember homo sapiens vagy gondolatolvasó koalamackó. Mindezt tekinthetjük kulcsnak, baráti útmutatásnak. A többi rajtunk múlik.
Nem könnyű kimozdítani eddigi szemléletmódunkat. De az író s példája is váltig arra buzdít, érdemes próbálkozni. Bizakodásra adhat okot, hogy ez a különös, „felnőttietlen” viselkedés valamelyest tanulható. Készüljünk fel a kiszámíthatatlanra, arra, hogy bármikor előadhatja magát valami, amire nem vagyunk felkészülve. Ha előadja magát valami, még mindig sok múlik a hozzáállásunkon. Ne rémüldözzünk, ne ijesszük el és főleg, ne akarjuk rögtön megérteni: gondoljunk a bolíviai akadémia elnökére. Élvezzük kicsit a helyzetet. Ámuljunk-bámuljunk. Csodálkozzunk, elvégre, ahogy azt olvasni fogjuk, valaki odafent mindent elkövet, hogy csodálkozásra bírjon. Ne rontsuk el hát a meglepetést – lepődjünk meg szívből, igazán. Fent nevezett attitűd igen jótékony hatást gyakorol az ember egészségére – majdhogynem, mint a hagyma. Segít megszabadulni bizonyos nyavalyáktól, derűre váltani a borút, jóleső izgalommal borzongani a megszokottól, nyitottnak lenni minden lehetőségre és nézőpontra. Irodalomban és életben is. Egy kicsit más emberré válni.
Undok, esős idő volt, amikor felütöttem a könyvet. Kisvártatva azon kaptam magam, hogy nap süt, eltakarodtak az égi homályok, felszáradtak a barátságtalan pocsolyák, vihihi, trallala és hejehuja – pedig odakinn továbbra is esett. De belül egészen más idő járta. Ha olvasom, újra a Küküllő partján ülök, vidor a lelkem, kibomló hagymahéj-világai ugyanúgy beszippantanak, mint egykor, játékossága és humora legömbölyíti a világ sarkait, és megint jobbít rajtam. Hasonló élmények reményében szívből ajánlom mindenkinek, különösen annak, akinél gyakran esik, akinél morc felhők takarják a kilátást, akinek szigorúan és reménytelenül végleges elképzelései vannak az egész miskulanciáról. Nekik receptre kéne felírni Molnár Vilmos csiklandozó történeteit. Mert ha ezek a történetek nem lennének, ki kéne őket találni. Ha Molnár Vilmos nem lenne, őt is ki kéne találni, akárcsak a jóféle ördögöt, mindenek sugalmazóját. Szerencsénkre az ördögöcske kitalálta Molnár Vilmost, aki kitalálta az ördögöcskét, s most már végzetesen egymás nyakán maradtak. Mi, olvasók, legalábbis ebben reménykedünk. Pláne azok, akik szereti a fokhagymát, benne is azt a titkos, erősebben csípő gerezdet.
Molnár Vilmos: Az ördög megint Csíkban. Bookart, Csíkszereda, 2013.