Hajdani diákjaként most nem a jóságos-szigorú, felkészült, mindig elegáns és kiváló humorú, hallgatóságát impozáns tudásával elbűvölő, köztiszteletnek örvendő tanár úr, hanem a huszonegyedik századelő filozófiát és vallást, kultúrát és művészetet, modernséget és posztmodern esztétikát összegző erdélyi gondolkodójának jelentősége foglalkoztat, A zenei szépség modelljei című Angi-kötet visszaköszönő fülszövegének szellemében: „Angi István Arisztotelésztől Lukács Györgyig, Hegeltől Adornóig [és Szent Ágostontól Umberto Ecoig, tennénk hozzá!] minden jelentős elméletet ismer és felhasznál. De nem él vissza műveltségével – csak akkor hivatkozik rá, amikor teljes mértékben indokolt. A gregorián, Bartók zenéje vagy a kórusművészet valóban tárgya s nem pusztán ürügye a tanulmányoknak.”1

A Zene és esztétika (1975) és Az esztétikum zeneisége (2001) után megjelenő, sorrendben a harmadik Angi-kötet tehát mindenekelőtt egy olyan szintézis eredménye, amely elképzelhetetlen az előzetes elmélyülés időszaka, az elemző-lebontó és természetesen az osztályozó aktus nélkül. Amint azt egykori méltatója, Bretter György írta róla 1975-ben: „Angi óriási küzdelmet vív azért, hogy általános és ezért óhatatlanul normatívvá változó mondatainak valamilyen konkrét jelentést biztosítson. Nyelvének és tárgyának inadekvátságát megérezve, gyakran lelép a spekuláció látszólagosan biztonságos állványáról, az építkezés analitikusabb tereire, és ilyenkor a mondatai már konkrétabbak, hiszen a szerkezetre és nem valamilyen megragadhatatlanra irányulnak. Ez a »lelépés«, illetve az az óhaj, hogy a tárgynélküli mondatok adott társadalmi talaja ellenére lemondjon az állványzatok normativitásáról, Angi munkáit rendkívül tanulságossá teszi.”2

A közel négy évtizeddel ezelőtt papírra vetett bretteri jellemzés mindenesetre eléggé fregoli természetűnek mutatkozik, hiszen az az állítás, miszerint Angi István „az általános esztétika talaján kívánja megalapozni felfogását”3, vagy még inkább: „noha szűkebb szakterülete a zene, Angi feltűnően szkeptikusnak bizonyul egy lehetséges zeneesztétikával szemben”4, ma már egyáltalán nem tűnik valósnak, vagy csak részben volna vállalható. Élő cáfolatként felhozhatnók e kötet szinte valamennyi írását, amelyekben a konkrét esztétikai vizsgálódást a grammatikai szabályokkal igen, de szókinccsel nem rendelkező (Jakobson) zenei nyelv végletes boncolása egészíti ki. Zeneesztétika a javából az áhítat perspektívájából szemlélt gregorián ének műfaj- és stílustörténeti tanulmányozása (Legszentebb zenék) éppúgy, mint az allegóriát sejtető Ritmus, dallam, lélek című fejezet gazdag tematikájú darabjai – két „Bach-dolgozat”: a Megtisztulás-élmény a barokk zenében és A csúcspontok esztétikuma J.S. Bach passióiban. Ez utóbbi – teológiai megalapozottságú – komparatív munka a hasonlóság különbözőségében ragadja meg a három szinoptikus evangélium (Márk, Lukács és Máté evangéliuma) valamint János evangéliuma belső szerkezeti sarokpontjait, a viszonyrendek közösségének a bachi dramaturgiában való sajátos meglétét. A Bolyaiak zeneesztétikája a tudományág történeti előzményeire reflektál, olymódon, hogy az ógörög kanonikosz–harmonikosz ellentét újkori megkettőződéseként, zenei érvekkel támasztja alá az apa és fiú szembenállásának sorsszerűségét. A soron következő mindkét tanulmány erdélyi vonatkozású: egy-egy erdélyi muzsikus könyv alakban megjelent munkájának voltaképpeni méltatása – az első a Szombathelyen elhunyt marosvásárhelyi zeneszerző és -kutató, Szabó Csaba háromkötetes gyűjteménye, az Erdélyi magyar harmóniás énekek a XVIII. századból; a második a nemrég elhunyt kolozsvári muzikológus, László Ferenc zeneszociológiai és művészettörténeti jelentőségű dolgozata, a Klavír és koboz.

A kórusművészet esztétikája című esszé, amely egyszersmind a kötet legkorábbi írása (nem valószínű, hogy Bretter György ne ismerte volna, hiszen fent idézett recenziója mintegy három évvel későbbi), az eredetileg könyvcímnek is tervezett, Zenei anyanyelvünknek szentelt fejezet élén áll – szerkesztői szempontból is egyértelművé téve a kórusművészetnek a zenei anyanyelv ápolásában betöltött elsődleges szerepét. E fejezet második tanulmánya (Líra, dráma, epika az énekkar művészetében) a múzsai művészetek kodályi értelmezését világítja meg, amint azt a zeneszerző énekkarra írott kompozícióiban érhetjük tetten.

A legizgalmasabb olvasmánynak azonban A szerző mesterjegyeinek felfedezése a zenében címet viselő nagylélegzetű tanulmány ígérkezik, legalábbis a hermeneutikai vizsgálódások világához szokott befogadó számára. Erre rímel a talányos Tovább című fejezet5 – és egyben a teljes kötet – legutolsó darabja: a Terényi Edével négyszemközt a zenéről című írás, amely a zeneszerző-festőművész multimédiás kiállítását követő, platóni hangvételű beszélgetés során a harmadik évezred művészetének régi-új kihívásaira reflektál.

A Palestrináról és a 20. század Palestrinájáról, Kodály Zoltánról, valamint a Bartók Béláról szóló írások részletezése mindenképpen túlnőne e bemutató keretein. Ugyanakkor, a Kodály-tanulmány kapcsán nem hagyható figyelmen kívül az arisztotelészi mimézis-fogalom jelenkori értelmezése. Mint ahogy a hermeneutikai elemzés során más esetekben is, az Angi-szöveg is a mimézis-fogalom többrétűségében alkalmazza jelentéstartalmát, nevezetesen a cselekvő ember utánzása mellett végig ott érezzük a mimézisnek az alkotás művészi folyamatában játszott szerepkörét és megismerő funkcióját egyaránt. Íme egy rövid részlet:

„Kodály, akit méltán nevezhetünk a magyar Palestrinának, a mimézis-elvet éppen ezen a ponton ragadja meg: visszakeresi a tovatűnt viszonyokat dallam és szöveg, költészet és zene, tánc és zene között, ám nem egyszerűen többletismeretekkel szolgál, hanem a legigazibb heurisztikus élmény jegyében tüntet ki bennünket csodálatos kórusműveivel, kamaradarabjaival, szimfonikus alkotásaival.

Kórusműveit hallgatva, bennük nemcsak az idézett, a tűnt korok felé érzünk vágyódást. A Jézus és a kufárokban a bibliai események valósága felett időzve, a Balassa Bálint elfelejtett énekében a költő és a dalnok hazafias egységére érezve rá, avagy a Psalmus Hungaricusban a kora reneszánsz zsoltáréneklését hallgatva vissza, mindezeken túl ízig-vérig mai élményben van részünk, mai ítéleteket hallunk, mai távlatokat látunk, önmagunkat vizsgálhatjuk felül újra meg újra.”6

A fenti gondolat hatása alatt hisszük, hogy Angi István könyve méltán válhat útmutatóvá mindazok számára, akik a zenei szépség kereséséről semmilyen körülmények között nem hajlandók lemondani.

Jegyzetek

1Angi I.: A zenei szépség modelljei. Polis, Kolozsvár, 2003.

2 Bretter Gy.: A mindenesek kálváriája. In: Uő: Itt és mást. Kriterion, Bukarest 1979. 459.

3 Uo. 463.

4 Uo.

5 E fejezetben található Szegő Péter stílusának, formateremtő elveinek átfogó bemutatása, valamint a tudós–pályatárs, László Ferenc, adornói hitelű, finom rajzolatú portréja is.

6 Angi I.: A mimézis mint alkotóelv Kodály Zoltán műveiben. In: Uő: i. m. 150–151.