Felső-tó, Michigan, Huron, Erie, Ontario… A kanadai Nagy-tavak nevét annak idején nem a földrajzkönyvből tanultam, hanem Cooper regényeiből. Alice Munro írásaiban szülőföldje, Délnyugat-Ontario, Huron tartománya jelenik meg: bővizű folyók szabdalta lapos, végtelen szántóföldek, egyforma kisvárosok, központjukban az elmaradhatatlan vöröstéglás városházával, különféle felekezetek templomaival, postával és kórházzal. Kisvárosok, ahol „az emberek élete unalmas, egyszerű, csodálatos és mérhetetlen – konyhai linóleummal bélelt mély szakadék” (Asszonyok, lányok élete).

Alice Munro a hatvanas évek elején kezdett publikálni, első novelláskötete (Dance of the Happy Shades) harminchét éves korában, 1968-ban jelent meg. Ezután párévente megjelentetett egy-egy újabb novelláskötetet (legutóbb 2012-ben a Dear Life címűt), és egyetlen (szerkezetében ugyancsak laza novellafüzérre emlékeztető) regényt. Munkásságát számos díjjal értékelték, mégis a minduntalan felfedezésre ítélt írók körébe tartozott (Kanadán kívül legalábbis), akire rácsodálkoznak a kritikusok. Talán mert novellista, és hajlamosak vagyunk egyenlőségjelet tenni a mű hossza és fontossága közé. 

Mesterházi Mónika szerint, aki Munro öt magyar nyelven megjelent munkájából négyet fordított, az első kanadai Nobel-díjas író jellemzője a „higgadt komolyság, amivel bele mer vágni fontos témákba (…) nem didaktikusan, hanem egyszerűen, vagy magától értődően.”

Alice Munro elbeszélései csaknem mind a ’30-as évektől a ’80-as évek végéig játszódnak, de témái, szerelem, barátság, árulás, betegség, megbocsátás, vagyis mindaz, amit legegyszerűbben életnek lehetne nevezni, valahogy kiemelik az időből ezeket a történeteket. Vagy csak ilyen időtlen az idő Ontariónak e tartományában, amely Alice Munronál valami afféle lett, mint Faulkner Yoknapatawpha Countyja, a föld, ahol az ember minduntalan belebotlik a végzetébe. Ez a végzet nem ritkán erotikus vonzalom formájában jelentkezik. A kisváros, amelyben a titkolózás, a hallgatás norma, ezért az emberek mindig mindent „tudnak” egymásról, tele van érzéki feszültséggel. Kemény, sokszor kegyetlen történetek, a lehető leghétköznapibb hangon elbeszélve.

Munro skót presbiteriánus gyökerekkel rendelkezik. A protestáns szellemi háttér találkozása a kisváros zárt, sokszor klausztrofób világával szinte kínálja, hogy a szereplők számára mindennapos feladat az önelemzés, hogy soha nem szűnnek meg mérlegre tenni tetteiket, érzelmeiket, vágyaikat és gondolataikat, és mindig könnyűnek találtatnak. Nem történnek világrengető dolgok, itt mégis mindig kéznél van a szégyen, a büntetés, a megvetés, és nehéz, sokszor lehetetlen a megbocsátás. Ugyancsak a protestáns szellemiség jegyében, ha megbocsátás nem is, a megnyugvás kegyelme mégis sokszor megadatik, méghozzá érdemektől és iparkodástól függetlenül, akkor, amikor az ember nem is számít rá. Szavakba lehet önteni egy életen át elnyomott érzéseket, falkemény előítéletek meginognak, sok rosszindulatból valami jó születik, egy autóbaleset váratlanságával megváltozhatnak dolgok, és élhetővé lesz az, ami elviselhetetlen volt.