Az asszony járogatott a temetőbe, s ez olyan valami volt, mint amikor vizitálta a nagymamát, a mamát, s minden alkalommal vele tartott a gyerek is. Ő ültette be tavasszal a sírokat, nyaranta ő locsolta, ami lényeges volt, mert a gaz burjánzott, a sírok között is nőtt, növögetett gyorsan. Az asszony meg a gyereke azokat ügyesen kihúzogatta. Az asszony életét jelentésnélküliség jellemezte. Élete letelt idejében a hónapok, az évek surranása, „poétikai háttért” nélkülözött, vízjelekhez hasonló valami volt.
Az asszony férje román férfi volt s a Radu névre hallgatott. Egyik estefelé, mire ők, ketten hazatértek a temetőből, a Radu névre keresztelt férfi nekiszegezte a kérdést:
– Mirefel hurcolod feszt a gyerekeket a temetőbe?
Az asszony hangja a konyhából:
– Hogy tanulja meg a halált… – és kötényt kötött maga elé, hogy meleg vacsorát főzzön a családjának. S az asszony, babrálgatva a félhomályos konyhában, arra gondolt: tehát a gyerekének meg kell tanulnia valamit, amit ő negyvenéves korára tanult meg.
Az asszonynak voltak jobb és rosszabb periódusai a temető felkeresésében. Halottak napja előtt biblikus lelkiállapotba került. Voltak idők az életben, amikor abban is kételkedett, hogy van-e földöntúli élet, s ez olyan valami volt, mintha maga előtt is szégyenkezne istentelen gondolatai miatt. Most gyakorolja azt: add, Uram, hogy higgyek, és ne lássak! Jó lett volna tudnia, hogy Isten előbb szerette őt, mint ő az Istent. Az asszony lelki élete legmélyén a szeretetről nem volt szó, csak valamiféle elfogadásról. Csak Isten tudhatja, mi a jó, mi a rossz nekünk, mi legfennebb találgatjuk. Az őt körülvevő életnek volt azért teológiai értelmezése is. Minden évben, nagyhéten, elment a katolikus kultúrházba, ahol egy öreg, szakállas próféta-jelenség arról mesélt, miképpen helyezhetjük belé a vallást a hétköznapjainkba. A teremben rengetegen voltak, a fal mellett is álltak, s amit az asszony észrevett: nem hiányoztak a fiatalok sem. Az úgynevezett forradalom után az egyháznak már mindent szabad volt. S az asszony érzelmi fertőzésen esett át, a forradalom nem mese volt, hanem bennünket lebíró jelenség. S ezekben a hónapokban az asszony úgy emlékezett halottaira, ahogyan csak Isten emlékezhet rájuk. Észrevette, hogy az ő gyermekének bátorsága volt az élethez (nem, nem vakmerősége), s neki ezt időben védelmeznie, alakítania kell. Pour les connaisseurs.
A temető, úgy halottak napja előtt, valami finom szomorúsággal telik meg, ott vibrál a levegőben, a sírokat gyomláló, szépítgető asszonyok alakja körül megkörnyékezi őket, körbe fonja, mintha láthatatlan lelkek suhannának el mellettük és egymás mellett is, anélkül, hogy pillantást vetnének egymásra, vagy az ott matató nőalakokra. Az asszony fohászkodik magában: Uram, te nem csak a hívők, hanem a hitetlenek Istene is vagy. S ez egyhúron pendül a pszichológiai fáradtsággal.
A nagyanyjától, az anyjától látta, hogy összesodort kis papírt nyomkodnak bele a földbe. Megkérdezte, mik ezek? A válasz: levél nekik, ők majd elolvassák, s emígyen fennmarad a kapcsolat közöttünk. Tanúja és kísérője volt családtagjai lábon való haldoklásának, ez amolyan kis tartalék-idő volt számukra, bizonytalan, hogy meddig tarthat. Az asszony nőrokonai nem imádkoztak a holtakhoz, a holtakért, mintha nem bíznának benne, hogy egyszer, majd égi úton, csillag-úton össze fognak futni. A levél fizikai valóság, híd két lélek között, akik kommunikálni akarnak egymással. Az asszony nőrokonai lábon haldokoltak, és testükből a fájdalmak, a múló napokkal, kiharaptak valamit. Irtózott tenyerük érintésétől, nedves és jéghideg volt, úgy tűnt föl neki, hogy ott folyik el belőlük maga az élet. Látszatra még lábon jártak, de az ereik vonulata a térdtől a bokáig csúnyán kidudorodott, mintha bizony ér-pálcikákon lépkednének. És áradt belőlük hónaljbűz, mosta, mosdatta őket, szagtalanítót is használt, mindhiába. Félt és undorodott a szagoktól, ez látható; érezhető a testből, egyedül a csont marad láthatatlan és maradandó. Az asszony idővel felfogta, hogy az embernek mindenre szüksége van az életből, egyedül önmagára nincs.
Egyik nap takarított, porszívózott a gyerek szobájában, s az íróasztal alatt, törölközőbe becsavarva egy emberi lábszárcsontot talált. Amit a csont puszta látása váltott ki belőle, az provokáló és egyben magával ragadó volt. Nem szól Radunak a felfedezésről, mert akkor kiadná neki a gyerekét. Ha a gyerek berámolta a hátizsákjába az ortodox temetőben kiásott lábszárcsontot, akkor az is lehetséges, hogy ez a fiú nem egészen normális… Látszott, hogy a gyerek a csontot alaposan lemoshatta. A gyerek esténként elővehette a csontot, szemlélhette, talán szólt is hozzá. Az asszonyt hányinger környékezte. Ők tehát, itt, ebben a lakásban egy holttal éltek együtt. Atyaisten! Az asszony a csontot visszacsavarta a törölközőbe, és a helyére rakta. Álmatlan éjszaka borult rá, amiből aztán délig képtelen volt kikászmálodni.
Az asszony egyetlen szót se szólt Radunak, ők lelkileg külön szigeten éltek, közel és távol egymástól. A gyereket se vonta kérdőre. Radu, a férje elhozta a házasságukba mindazt, ami a szerelmen túl maradt. Az asszony magyar, s ez nem is lenne túl nagy baj, de az első összeütközésük vallási eredetű volt. Bizáncból származó ortodoxia, ez a neve. Szigorú, majdhogynem kegyetlenkedő egy vallás, évente közel kétszáz böjtös napot koplalnak végig, ők, a románok úgy mondják erre: fekete böjtöt tartanak, mert se olaj, se tejtermék, se bor, se tojás, hanem ízetlen löttyöket raknak az asztalra. És Radu szigorúan, komiszul böjtölt. Külön konyhát vitt neki. Aztán ott adatik nekik a halottkultuszuk. A románok szerint etetni kell a holtakat. Miként megy ez végbe? A házi tűzhelyen főtt ételből a lélek szépen fölszippantja magának a párát, s ettől jóllakik, aztán a meleg ételt sürgősen túl kell adni test-vér embereknek. A lépcsőház ablakpárkányain, tányérokon palacsinták, aki meglátja, elviheti, ez a pomána. Hét év után a temetőben nagy cécó megy végbe. Kiássák a holtat, hogy újratemessék. A csontokat fehér borban tisztára mossák, vászonzacskóba helyezik és egy ládikóban újra elássák. Az asszony csak egyszer ment el Raduval egy ilyen újratemetésre. Ami a temetés után ott marad (haj, fogak, ruhadarabok), azt elhordják a szemetesek, az már idegen számukra, rá se pipálnak, minden ott van közszemlén, ami nem vált porrá. Az angolok a temetéseken úgy imádkoznak: hamu, a hamuhoz, por, a porhoz… Föld a földhöz. Igaz, a nagy felhajtásban az is előfordul, hogy néhány csont kimarad a bokrok között. Attól ők eltávolodnak. Az asszony gyereke egy ilyen csontra bukkanhatott. A csont maradandó, száz évig, ezer évig rikító, csupasz fehérség. A múló napokkal az asszonyt a gyereke, „megtanította” a csontokra, s az is világossá vált, hogy kicsoda neki ez a gyerek. Már nem félt se magától, se a gyerekétől. A temetőben a sírhantok kis kupacai a fájdalom fenntartásának jelei.
Az asszony felhívta telefonon kedvenc tanárát, Gnandt Jánost, ezt a Szatmár környéki sváb embert, akibe beleszorulhatott valami a németek bölcsességéből, ez az ember majd eligazítja őt. És az öreg Gnandt János jött, jődögélt komótosan.
Az asszony minden kertelés, bevezető nélkül előadta a magánszövegét a fiáról, s hogy a gyerek hazahozott a temetőből egy csontot. A gyerek félig román, de a csont mindenestül valah. Szerencséjükre a 12 éves gyerek éppen hazatért az iskolából, rutinos, szokványos köszöngetés, és Gnandt János kérdése:
– Na, és mi leszel, fiacskám?
A gyerek nem magyar, törökösen sötét bőrű, a haja szinte rikítón fekete.
– Világos, hogy mi leszek, a régészetre felvételizem…
Az asszony ült, s úgy ültében elámult; ilyesmiről sose beszélt a gyermekével.
Az egykori földrajztanár lelkesedése kulminált:
– Jaj, fiacskám, az egy nagyon szép mesterség, régi várakat, városokat kihámozni a földből, és újra felrakni; aztán dolgozhatsz múzeumban is…
A gyerek felnevetett, de ennek a nevetésnek már semmi köze nem volt a kiskorúak szívéből fakadó, gyöngyöző kacagásához.
– Engemet az épületek romjai egyáltalán nem érdekelnek, hidegen hagynak, engemet egyedül a csontok hoznak lázba, annyi marad meg az emberből…
S akkor színre lépett az asszony, úgy is, mint anya:
– Kisfiam, amikor takarítottam, felfedeztem azt a csontot…
A fiú nem volt se zavart, se meglepett:
– Ja, azt én a temetőből hoztam haza, alaposan megmostam és törölközőbe göngyöltem…
Az asszony szavaiban jajgatás bujkált:
– Csak nem fogsz ezután csontokat hazahozni?
A gyerek nyugodt volt. Megvonta a vállát.
– Világos, hogy még hozok máskor is, csontszakértő leszek. Ebben látok én izgalmat és fantáziát…
Ezzel a jelenetnek vége is szakadt. A kihűlőben lévő szavak ott kóvályogtak az asszony fájdalmasan rángó ajka körül. Arra gondolt: Isten a sejthető valóság, csakis ő olthatta bele a gyerekbe a csontok iránti érzékenységet. A mondatoknak van ideje, ami idő az időben. Az asszony arra emlékezett, hogy a kis, zsúfolt, gyertyafüstös, ortodox templomokban két lábon jár az áhítat, ahogyan az emberek Istenhez közelednek.
És az asszony ettől a naptól kezdve rendszeresen vitte magával gyerekét a temetőbe. A gyerek ott ácsorgott az anyja előtt, és megkérdezte: hát akkor megyünk már? S az asszony nem titkolta a gyermeke előtt, hogy ő sebtében, a konyhaasztalon lekapirgált leveleket rejt el a porhanyós földbe, erről felvilágosította a fiát: levélkék ezek az elmenteknek. A föld, a por biztonságos volt, mindent befogott. Az asszonynak természetes volt, hogy kiharcolta a mamának, amit a távolságtartó, fél-idegen férje nem értene meg. A közelséget ácsoló szavak már kihunytak közöttük. Mert mi is a halottak napja? Szomorú egy ünnep. A karácsony, a húsvét kellemes napok sora, családias ünnep.
Amíg az asszony üldögélt a temető padján, a gyerek kószált az ortodox temetőben, rajta hátizsák, s amikor egymás kezét fogva hazafelé tartottak, az asszony hallotta, hogy a zsák aljában a csontok egymáshoz koccannak. Vitték haza a temetőt. Otthon a gyerek, a soha nem használt nyárikonyhában rendezte el a csontokat. Az orosz piacról vett magának egy nagyítót, mert a láthatatlant is látni akarta.
Ha az asszony a kertben járkált, érezte a nyári konyhából előszivárgó temetőszagot. Radu rátámadt, és megkérdezte tőle: van fogalmad róla, hogy a drágalátos fiad a nyárikonyhában csontokat tárol magának?
Az asszony rendreutasította az emberét, azt mondta, hogy a ház mindenestül az övé, beleértve a nyárikonyhát is. Ekkor mondta meg Radunak, hogy a fiúból régész lesz, valamifajta csontszakértő.
Radu elzárkózott.
– Nem bánom, te akartad, a te bajod…
Umberto Eco írta le: úgy látszik, képtelenség meglenni ellenség nélkül.
S az asszony idővel megtudta, hogy kicsoda neki ez e gyerek. Ott, a temető ájerében alázat és jámborság költözött a lelkébe, s ahogyan fogta a gyerek száraz-meleg kezét, a jámborság átjárt a felnövőben lévő testbe. Kettőjük jámborult lelkében most már maga az Isten munkálkodott. Húsz év múlva az asszony fia országos hírű csontszakértő lett, akit konzultáltak és tiszteltek.
