Szilveszter Dániel rossz anyagi körülmények között nyomorogva tengődő, ugyanakkor az élet nehézsége által megedzett flekkenfalvi költő és lírikus, valamint kisállat-, egészen pontosan nyúl- és nutriatenyésztő, állatállománya által termelt ürülék eltávolításával volt elfoglalva. Épp egy két léc közé szorult gömbölyded nyúlfekáliát próbált eltávolítani egy nyeletlen csavarhúzó segítségével. A művész a nyúlszar piszkálása közben, mivel ez figyelmét teljes mértékben nem kötötte le, gondolkodott. A jó irodalmi mű az a nép nyelvén szól a népnek és róla, ugyanakkor izgalmas és felettébb tanulságos. A jó író és a jó költő az úgy tud írni, hogy bár az alkotás róla szól, az olvasó a mű olvasása, tanulmányozása közben feltétlenül magára ismer. A fekália közben a léceken teljesen elkenődött, ugyanis a lírikusnak sehogy sem sikerült azt egészben, ahogy előzetesen eltervezte, kihöngörgetni. Írni fogok egy novellát, döntötte el a költő, egy egész rövidet, olyant, hogy minden kritériumnak megfelel, egy gyerekről fog szólni, valahogy így:

A kisfiú végbelének záróizmai megfeszültek és szaladt. Aki már próbált így szaladni, az tudja, hogy az ily módon történő helyváltoztatás során a nyak megmerevedik, a szemek kidüllednek és a végtagok mozgása olybá hat, mintha azokat valaki madzagon rángatná. A kisfiúnak szaladnia kellett, mert érezte, nemsokára odakakál. A társadalom és a közvetlen környezetében élők ítéletétől tartva, emberfeletti erőfeszítésnek téve ki gyönge testét, rohant át az átjárón. Alig ért be a Rózsafa utcába, mikor Görgei Antal nyugdíjazott vasúti bakter, akit szomszédjai csak Bornyúszájú Anti bácsiként emlegetnek, na ennek a pasasnak a kerítése alatt ennek az Anti bácsinak a Cipzár nevű kutyája fejét a lécek közt kidugva, dühösen morgott az előtte elhaladó kisfiúra. A kisfiú bár hallotta a kutya ijesztő morgását, nem vett róla tudomást, ugyanis minden lépést vesszőfutásként érzékelt a serdülőkor hajnalán bimbóit bontogató szervezete. Már az utca vége felé járt, egészen pontosan száz méterre szülőházától, hol édesanyja és édesapja nevelték és tanították őt nagy szeretettel a szépre és a jóra és ahol minden családi ebéd imádsággal kezdődött. Na itt, jó messzire már Bornyúszájú Anti bácsi nyugalmazott bakter lakhelyétől, azaz száz méterre otthonától a rohanó kisfiú hirtelen megtorpant és mint aki fuldoklik, kapott veríték áztatta nyakához, de a ténytől, hogy a piros fonálra kötött házkulcs még mindig a nyakában lóg, megnyugodva, már amennyire itt egyáltalán beszélhetünk nyugodtságról, szaporán folytatta útját. A lépcsőházba érve hősünk szeme előtt kék és zöld karikák táncoltak a homlokáról pupillájába csepegő csípős és sós verítéktől. Remegő térdekkel állt szerető szülei ajtaja előtt és próbálta a nyakában lógó kulcsot a zárba helyezni. Vesszőfutása nem akart véget érni ugyanis kezének remegése újra és újra megakadályozta abban, hogy a kulcsot a zárba illessze. A kisfiút ekkor, mint derült égből villámcsapás, a mártírok nyugalma szállta meg, végbelének záróizmait ellazította, sóhajtott, mély levegőt vett, majd újra sóhajtott, és miután ezt háromszor, négyszer megismételte, a kulcsot biztos kézzel csúsztatva a zárba és azt kétszer balra fordítva lépett a szerető szülei által számára biztosított otthonba.

Ez így jó lesz, gondolta a költő, van benne történés, feszültség, bonyodalom, katarzis és feloldás, valamint tanulság is, hogy a sok lótás-futás nem mindig vezet jóra. A művész ekkor a locsolócsövet a kerti csapra erősítette és a sikerélmény nyújtotta pozitív érzések hatására nem csak a nutriák lecementezett kifutóját kezdte megtisztítani, de magukat szegény állatokat is. A tenyészállatok nemtetszésüknek prüszköléssel és torkukban nyávogó hang képzésével adtak hangot.