Csirke
Tapogatnak a körbe-
nyaldosó lángnyelvek,
sziszegve érdeklődnek:
Megpuhulok? Megégek?
Izgatom őket.
Azt mondják, élvezetes
lesz forogni nyárson.
Amúgy sincs több dobásom,
minden csirkét felfalnak egyszer,
s én kéretem magam?
Örülni kell, ha étvágya van
a csirkefogó nagyfogúaknak.
Reccs – a szárnya.
Reccs – a lába.
Fejét kutyák elé,
a többi leves lesz,
csirkelé,
tocsogó lucsok,
félig nedű, félig mocsok,
öblös küblibe locsogó
jóságos leveske,
mint melengető öl este,
remegő
zsírpacnis, aranyosan kotyogó,
mint egy hájas kotlós,
mint egy nyájas lotyó –
a csirke egyetlen esélye
átlényegülni vérkeringésbe,
ha nyársra húzzák, rántják,
töltik, szürcsölik –
ha megölik, megölik, megölik.
Múmia-monológ
Lakásom zárható, igen,
ide nem lép be idegen.
Kamrámban aszalt füge, száraz lepény,
rajtuk évezredek zamatát ízlelném,
ha volna még agyam:
az agy idebent hasztalan.
Munkámat elvégzi fajansz
szolgahad. Átadom magam
földöntúli gyönyöröknek:
táncosnők, fuvola, sör, ének,
hús-hal: tobzódás minden este
tarka festékkel kamrám falára festve.
A dorbézolás nekem bajt nem okoz:
oldalamnál áll a díszes fadoboz,
benne a májam, vesém, lépem
kanópusz edények őrzik szépen.
Létem tartós öröm.
Szívemet külön
edényben tárolom, így praktikus.
Balzsamok, kencék, fáslik alatt
testem átlényegül: papirusz-
nádból font ladikban halott
folyókon evezve átvisz
isteni létbe Ozirisz.
Tervezek
Tervezek egy tervet, ez a tervem,
mentőkötelem és életelvem,
gondolkodásom ezen az egy síkon
mozog, de ha majd megvalósítom,
kisiklik elmém a zárt pályáról,
ezért észvesztő kockázat járul
minden befejezéshez, így inkább
ténykedésem egyre lassabb, ritkább,
mint, ha kutya a holdat ugatja,
tudattalanom úgy halogatja
a célba érést, mint kicsiny halált,
mely mindig készületlenül talált,
s taszított új életfejezetbe,
s nem volt jelzőfény, ami vezetne
sötét lépcsőkön vagy jeges járdán,
kapaszkodó és társ híján, árván
csoszogtam, megcsúszva, esetlenül,
reménykedtem, hogy majd csak sikerül
végre világos, szilárd terepre
lépni, méltó lenni a szerepre,
kiérdemelni egy saját helyet,
saját hangot, egy saját életet.
Talán semerre, soha nem vezet,
de mindig készül újabb tervezet.
Vadasparkban
Gyerekek, farkasok szemében egy
azon ősi rosszindulat:
a csorda vad, személytelen
tekintete. Nyúlprém,
nyúlláb, kitépett belek
hevernek a fűben. Tisztán virít,
mint fehér szirom,
mint vattacukor:
puhán, pihésen rezeg.
Nincs szeretet, csak édesség,
a medvék
nyelvére csorranó méz.
Alázatot szór a magas feszültség,
a sokkterápia szelídít.
Vonítás rázza a rácsot, az etetésnek vége.
A szelídek boldogok: pelyheikkel
tétován babrál a béke.
