"a vándorok élni tanulnak"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 20. (634.) SZÁM — OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Vallasek Júlia
Az életről, egyszerűen
Varga Melinda
Slam, a szabadság költészete - Beszélgetés Csider István Zoltánnal, Pion Istvánnal és Simon Mártonnal
Tóth Mária
A csont
ZUDOR JÁNOS
Versei
MEZŐSI MIKLÓS
Századeleji emlék
Panegyrikusz-péntek
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 20. - Nemes versengés
GYŐRFI KATA
Versei
Muszka Sándor
A novella
FAZAKAS GÉZA
Versei
Batári Gábor
Rövidprózái
Gálla Edit
Versei
Szőcs István
A székelykapu – és másféle kapuk II.
GEORGE SZIRTES
Találkozás Walt-tal, 1959
BRENDAN KENNELLY
Versei
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Versközelben
LOVASSY CSEH TAMÁS
Hogy állunk a bábokkal? Az Erdélyi Magyar Bábszínházak Fesztiváljáról
FERENCZI SZILÁRD
Beszámoló a 13. Filmtettfesztről - Drakula a sárga csikóját ugratja
László Noémi
Feljegyzések egy könyvvásárról
Novemberi évfordulók
 
Szőcs István
A székelykapu – és másféle kapuk II.
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 20. (634.) SZÁM — OKTÓBER 25.

(Folytatása előző számunkból)

Legtöbb vitára az elemek közül a körív adott alkalmat. Azt állítják sokan, hogy a körív fában nem anyagszerű, legalábbis nem természetes. Ez a várkapu-eredet híveinek egyik erős érve. Az bizonyos, hogy nagyon erős hagyomány őrzi, mert éppen a szénásszekerek miatt indokoltabb lett volna, a lemondás róla, hiszen akadályozhatta a behajtást. Mégsem tették meg. Viszont (szemben saját korábbi álláspontommal is) erőltetettnek tűnik az a vélemény, hogy ,,a körív nem indokolt”. A kalotaszegi toronysüvegek homorú hajlásához az ottani ácsok gyakran használnak természettől görbe fákat! A távol-keleti, pl. japán faépítészet példája is azt mutatja, hogy nagyon természetesen és sokféleképpen szerkeszthető fából is „boltív”. Az ilyen faboltozatok ívének közepén a japánoknál is gyakori az a jellegzetes egybeszerkesztési elem, amelyet a székelykapunál csigának neveztünk s amely nem a záradékkő utánzása, hanem a két gyöngén S alakban hajlított farész egybetámaszkodása!
Visszamehetünk azonban még messzebbre. Ünnepélyes felvonulásokon, fogadások, körmenetek alkalmából ma is gyakoriak a meghajlított zöld ágakból rögtönzött virágfüzéres kapuk, ,,diadalívek”, ez az ősidőkben is így lehetett. Erről vall a gyermekdal: „Bújj-bújj zöld ág... nyitva van az aranykapu” vagy „Nyisd ki, Isten, kiskapudat, / Hadd lássam meg szép napodat...” stb.
Mindez sugallja a gondolatot, hogy a székelykapu legrégibb őse ilyen ágakból hajlított, virágfüzérekkel ékes, ünnepi kapu lehetett. Ez pedig a ,,napkapu-elmélet” malmára hajtja a vizet. A rozetta félreérthetetlenül nap-jelkép. (Kapufaragók, mint láttuk, gyakran visszakódolják naiv napábrázolásra!) Az életfa, a pálma, a szőlő, mind erősen kapcsolódik a napkultuszhoz. A madár a népi hagyományban gyakran „tűzlehozó” lény, különösen a búbos banka (upupa épops) „napmadár”, a tollkoronája miatt. A banka rokonai, a szalakóta-alakúak ragyogó tollazatuk miatt más égtájakon is a „tűzmadarak” közé számítanak. (Nálunk többek közt a méhészmadár.) A galambtartás kultikus vonatkozásai közismertek, a gazdaságiak mellett (üzenet-továbbítás, élelemforrás). 
Arra a kérdésre, hogy miként kerülhetett egy ilyen kultikus kapu „magánházak” elé, azt felelhetjük: ahogyan később a kereszt vagy szentkép! A régi népszokások házról-házra járó regöseit, kolindásait gyakran a kapuban fogadják ma is! A kapu sokszor „házhoz vitt szertartás-előadások” színhelye.
A napkapu-eredet nehéz mozzanata, hogy feltétlenül déli, mindenképpen mediterrán, szubtrópusi éghajlat kellett hozzá. Délre mutat a pálma és a szőlő is. (E kérdésekbe a kutató nem szívesen merül el nyilvánosság előtt, mert a lehetséges következtetések ellentmondanak ma igen elterjedt tudományos álláspontoknak, s az ember könnyen magára vonja a „képzelgő”, „délibábos”, „lázálmokat kergető” megbélyegzéseket.) Aki a görögelőtti ókor középtengeri vidékeinek néprajzában, kultuszaiban, földrajzában valamennyire járatos, tapasztalhatja, hogy a szőlő, arany, pálma, kapu, galambkultusz és egyes etnikai jelölések milyen csökönyösen vezetnek mindegyre egymáshoz, szóanyagban és tárgyakban egyaránt! Mindennek a kifejtésére itt azonban nincs tér.1
A virágmotívumok, virágos díszítmények késői adatolásából nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Túlzás ennek elterjedését csak a XVII–XVIII. századra tenni, egy korábbi, „mértanias díszítőmotívumú” korszak után, s kizárólag a kései reneszánsz hatásának magyarázni. Hiszen már a XVI. század elején a szerelmes népdalokat virágénekeknek nevezik, s az is ismert, hogy népdalaink motívumkincse milyen szerves összefüggést mutat a díszítőművészet ornamenseivel.
Nem fogadható el az az állítás sem, hogy a székelyek szőlődíszítése a barokk művészet népies átfogalmazása; a gyökerei ennek is sokkal mélyebbre nyúlnak. Elvitathatatlan a nagy európai stílusirányok hatása a magyar népművészetre is, ámde kimutatható, hogy hatás mindig csak ott érvényesült, ahol valami korábban már meglevő hasonló elem behatolási rést nyitott; ahol tehát a népi művész a ,,magasból” jött mintát ismerősnek találta, s úgy vélte, hogy „az az igazi”. Többnyire ,,hamis analógián” át érvényesültek ezek a hatások, s könnyűszerrel felismerhető, mi volt eredetileg alattuk.
Ami végül a harmadik „romantikus” felfogást illeti, az előre hozott ajtóőrző „bálványokról”, ezt is látszik igazolni nem egy ajtóra, kapura, küszöbre, ajtófélfára vonatkozó babona vagy tréfás mondás.
Minden tetszetősségükkel együtt a magam részéről még egyik romantikus felfogás mellett sem mernék véglegesen dönteni, s ennek nemcsak az az oka, hogy sok állítást megfelelő nemzetközi összehasonlító anyag hiányában nem áll módomban ellenőrizni, hanem oka inkább egy meggyőzőnek ható esztétikai gyökerű elmélet. Eszerint, miután a magyar ház valamennyi fontosabb típusa főhomlokzattal, azaz főbejárattal az udvar felé nézett, a ház homlokzatának „képviseletében” egy díszes kaput fordítottak a telek bejárata felé. E nézet rokon az „előrehozott ajtóbálvány” elmélettel, de kultikus vonatkozások nélkül.
Van-e valami támpont arra, hogy a portaadó bevezetése előtt a székelykapu jellegzetességei máshol is el lettek volna terjedve? Ha közvetettek is, de kerülnek ilyen támpontok. Például az, hogy a ma-gyar népművészetben az alakzatok, „képletek”, a formakincs, a motívumok eléggé egységesen és általánosan elterjedtek, ahol a gazdasági-anyagi viszonyok ezt megengedték. (Jellemző erre többek közt a népdalkincs azonossága az egész magyar nyelvterületen, egy-egy időszakban.)
Érdekes adaléknak tarthatjuk számon Dürer fantázia-címerét, amit a művész 1527-ben családja számára tervezett. Ez szembeszökően „magyaros” akar lenni. Ezt igazolja a sisakdísz gyanánt rajzolt férfi-mellkép. A bajuszos, krumpliorrú „alföldies” alak felgyűrt szélű hegyes süveget, pitykés hajtókájú ruhadarabot, fülbevalót visel; egyszóval olyan kunos-tatáros külsejű, ahogyan régente Európa-szerte a jellegzetes magyar típust elképzelték. (Más vélekedések szerint néger típussal állnánk szemben, ez esetben a kapcsolódás áttételesebb, gyaníthatólag nyelvi síkon jelentkezik.) A címerkép alatt hármashalom látható. (Ezt H. Baldung Grien, Dürer tanítványa is átvette saját címerébe!) A címerkép maga egy fedeles kétszárnyú faajtó, a család nevének megfelelően, amelybe aprólékos pontossággal be van rajzolva a fa félkörív beácsolásának jellegzetes módja, a szakállas-kötés is. Úgy tűnik, hogy a Dürer-család emlékezete ezt az ajtót részleteiben is mint etnikai meghatározót őrizte.
Talán ha a kapu-vonatkozásokra összpontosított figyelemmel böngészné át valaki a XVII. század előtti okmányokat és esetleges ábrázolásokat, még több adatot találna.
Azonban bármilyen feltevéssel magyarázzuk eredetét, kétségtelen, hogy a székelykapu a maga összetettségében mintegy kodifikálta a magyar népművészet sok nagyon régi hagyományát.

A kapuhoz annyira hasonlító kapocs szó is olyasmit jelent, ami összeköt, és nem szétválaszt!
A „kapu” azonban itt még nem zárható be, sem le… A Werötze vitathatósága is jelzi: ahogy a botnak két vége van, a kapu is kétfele nyílik…
A török „kapu” a bezárás (vagy „kizárás”) eszméjét hordozza, a magyar viszont a kinyílást valahova, valamerre, valamire való kijutást (vagy belépést!), az átjárást! Az „ajtó” is felfele volt nyitható, mint az ajak! (Ellentéte: ejtő). És a csapóajtó sohasem volt verőajtó! Magyarul, ami a továbbhatolást, a terjedést megakadályozza, az a gát! Ami a tág-nak pontosan az ellentéte! A kapu az átjárás eszméjét jelzi: az átlépést egyik területről a másikra, vagy: egyik erkölcsi erőmezőből a másikra. Például a telek kapuja a közösből, a nyitottból a sajátba, a „különböző”-be nyílik!

(Folytatása a következő számunkban)

1Erre vonatkozólag érdemes elolvasni Fáy Elek elképzeléseit, A magyarok őshona című könyvében, 1908.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében