A poézis megszállottjai tudják, nem kerülnek mindig versközelbe, ha verset olvasnak. Sőt még a nagy színművészek előadásai is elrepülnek néha fejünk fölött, s az élmény, ami keletkezett, lassan halványul, kialszik. Ritka szerencse az olyan találkozás, amely által a líra lerakódik, mint a nemesfémek a mélyrétegekben. Nagy Gábor „tündéri realizmusa” (ezt a jelzős szerkezetet Gelléri Andor Endrének osztotta ki Kosztolányi Dezső) megajándékoz minket ezzel az élménnyel. Nemcsak versközelbe kerülünk, hanem sejtjeink lesznek a szövegtestek.
Nehéz szakszerűen bizonyítani ezt a kijelentést. Nehéz logikai úton nyomon követni, hogyan csinálja. Azért nehéz, mert kísértenek a sztereotípiák, az irodalommagyarázatok közhelyei. Ha csak a száraz statisztika mérlegére tesszük új kötetét, a Héthatárt, elvegyülhetne a kiadványok rengetegében. Csinos, vékony könyv, hetvenhárom verssel. Tű a szénakazalban, akkora a dömping, de szerencsére van benne valamilyen többlet, kisugárzás, metafizikai áthallás.
Ez utóbbi tünet igazán jellemző. Az áthallás. Nagy Gábor lírai realizmusa a nagy idealisták által megteremtett világ közvetlen közelében, szomszédságában helyezkedik el, a szélső sávok fedik egymást. Ez nyelvileg úgy valósul meg, hogy a szép, a kulturált beszédet egy kicsit megemeli. Úgy emelkedik föl ez a nyelvi anyag, ahogyan a légpárnás, gyorsjáratú hajók emelkednek a víz fölé a nagy száguldásban.
Itt van mindjárt a kezdővers, a Gyöngybagoly. Biológus szakíró is írhatta volna a kezdősorokat, mégis lírai tető lesz belőle a végén:
„Gyöngybagolynak hittem először, ahogy a barna
tetőcserepeken guggolt, mint egy elhagyott hókupac.
Hamar bele kellett törődnöm, hogy csak egy közönséges
balkáni gerle.”
Nem átváltozások következnek be a továbbiakban, hanem áttűnések. Addig variálja Nagy Gábor az áttűnések lehetőségeit, szivárványszíneit, amíg – mintha csak úgy ráfutna a tolla – az angyal is jelenvalósággá válik, ezáltal bámulatos lélekvándorlás következik be, a madarak a lélek (angyal) szállásadóivá válnak. Így lesz a tündéri realizmus színtere a novemberi ködben a koszos házfödél. (2011-ben adta ki a Magyar Napló az Angyalaid mind repülni tudnak című kötetét.)
Érdemes időzni Nagy Gábor versnyitó sorainál, szószerkezeteinél. Legalább annyira fontos számára a hely- vagy tárgymeghatározás, mint amennyire József Attila számára volt. Ezek szándékoltan és kimunkáltan prózaiak, hogy onnan aztán a líra magasságába emelkedjen a vers. Néhány példa: „Tél múltával permetezni, metszegetni fogom / beteg gyümölcsfáimat…” (Tél múltával); „Ugyanabban a cipőben járok / lassan két éve…” (Körkörös); „Pálinka, hatvanöt fokos, / tótágast állt a konyha…” (Banális történet)
Szép kaland olvasóként, kritikusként nyomon követni a folyamatot, ami ezután bekövetkezik. Hasonlatos a zeneművek első hangütésének búvópatakszerű játékához: fölcsapódik, elvegyül, eltűnik, újból felbukkan, keveredik, végül szétterjed, dominál. Nem ok nélkül van annyi allúzió, utalás korábbi köteteiben is a zenére. Legizgalmasabb az emelkedés, az absztrahálás, a „líraisodás” folyamatában az a lelki tusa, amely a tényleges vershelyzetet megteremti. Vívódásai vagy amiatt keletkeznek, mert önmagával elégedetlen, vagy amiatt, mert a világ miazmái pusztítják az egyént, korlátozzák a lélek szabadságát. Pontosabban az egyén (és a költő) identitását zavarják össze, csorbítják, árnyékolják be. Ez Nagy Gábor legnagyobb gondja, baja. Ez számára a (szabadság)harcos kihívás. Az identitás verseit írja, úgy is, mint költő, úgy is, mint férfi, és úgy is, mint boldog vagy boldogtalan szerető.
Igen, mint szerető, erről szól a Héthatár kötet szinte minden verse. A szerelmes ember színeváltozásáról hoz híreket. (Remek miniatűr esszét írt erről a fülszövegben Jánosi Zoltán.) Milyenek vagyunk szerelembe burkolózva? Nem az alanyiság, nem a tárgyiasság, hanem az állapot költészetét teremti meg, azért érezzük azt olyan közel magunkhoz. De ezért keményen kell küzdenie. Pokoljárása amiatt különösen nehéz, mert már rég felismerte, olyan zegzugosak, olyan mélyek és magasak a lélek tartományai, hogy azt a szó fénycsóvája csak részben tudja bevilágítani. Kétségtelenül ez minden nagy költő legnagyobb kínja, keserve, gyötrelme. (A mérték elvesztése című, korábbi versében írja: „S hogyan lehetne szónak bármi foganatja, / ha lelkem tájaihoz mérve képtelen?”)
A líránkban – legalábbis Arany János óta – jelenlévő „örök kétely” itt, a Héthatárban is jelentkezik:
„Ez csak egy közhelyes panaszdal,
de túlteng benne az ambíció,
hogy dalban siránkozni jó,
hogy minden ócska rím vigasztal.”
(Terápia)
Mintha csak Dsida Jenőt igazolná. Őt írná újra. Mintha saját maga ellen fordulna, mintha mérőónt engedne le vagy az alkotás zsinórmértékét húzná ki. Tudja, amit Dsida után minden magyar költő tud: a „negédes poétai lárma” önmagában éppen olyan veszedelmes tévút, mint a harsogás, mint a száraz logika vagy a lélektelen tárgyiasság. Éppen ezért olyan természetességgel vállalja összes nagy költőelődjét, mint ahogyan nehéz, földig érő subáját magára ölti a számadó juhász. Szabó Lőrinc leghíresebb sorát és verscímét illeszti – nemcsak mintának! – versszövetébe: „Semmiért egészen” (Sörkerti elégia). Gyermeki ártatlansággal álmodozik egy garzonról, akárcsak József Attila a kegyelmesékről, akik egész fazékkal esznek (Lesz egy szobám). És hitelesen hozza Juhász Gyula bánatát, az „eltévesztett köszönést”, örök Annáját (Szerenád hegedűre, Annának, A név). Az olvasón legalább egy század magyar lírája borzong végig. S mindezt azért teszi, mert azt tanulta meg a klasszikusoktól, hogy nemcsak a magunk boldogságáért vagyunk felelősek, hanem a „nagyobb rész” igazáért is. És természetesen mindenki felelős az egyén boldogságáért. Ebben a közhelynek tűnő filozófiai és pszichológiai tételben benne van egész költői világa.
Szerencsére Nagy Gábor nem naiv művész. Zsigereiben ott mocorog, zsibong a kétféle igazság. A testvérét földaraboló, gyermekeit elpusztító Médeia szerelemittas őrülete éppen annyira jellemző fajunkra, mint a Salamon-féle bibliai történetben szereplő édesanya, aki a krétakörbe állított gyerekének elengedi a karját. Paradoxon? Igen, paradoxon. Az erdélyi Szilágyi Domokos önpusztító lobogását boncolja az irodalomtudós Nagy Gábor egyik tanulmányában (l. Az értelmezésig és tovább, 2009), ott fejti ki, hogy a líra az élet legnagyobb abszurditásain is túlléphet, s idézi Jean Cohent: „a költészet az intenzitást keresi, azt az intenzitást, amit a nyelv a semleges terminust kiiktatva az általa jelölt dolgok sarkításával megteremt.”
Bizonyára emiatt leggyakoribb gesztusa a szerelemféltés. Nem a kedvesére féltékeny, hanem a szerelem állapotára. Tudja, annyira törékeny, bizonytalan és ritka az az állapot, amitől boldogságunk függ, hogy alig merünk szembenézni ezzel a könnyen eliramló tüneménnyel. De erre született a költő, az ő bátorsága nélkül az emberi létezés lényegét nem érthetjük meg. És ő is csak folytonos párbeszéd révén jut el az igazsághoz. Hol önmagával, hol partnerével folyik ez végtelen párbeszéd. Így, ezáltal keletkezik a vers. S nem is akármilyen színtéren, hanem a „héthatáron”.
De hol van az a „héthatár”?
Népmeséink kedves szófordulata szerint olyan daliás volt a legkisebb királyfi vagy a szegénylegény, hogy héthatárban nem találni párját. Milyen jó eljátszadozni a szóval! A legkülönb, a győzni tudó fogalma társul hozzá. És még sok minden. Többek között a boldogságkeresés végtelen mezeje. Ezen bolyong Nagy Gábor. Nem hármasút előtt töpreng, hanem a kiismerhetetlen, a rejtélyes, a végtelenbe vezető labirintus kezdőpontjánál. Ez az az ő tere, ez a – Csokonai szavával – a „széles poétai mező”.
A kötet utolsó fejezetében – Topográfia – újból a tündéri áttűnések példái sorakoznak. Itt férkőzhet be igazán – parabolák, allúziók, példálózások nélkül – az olvasó Nagy Gábor „tündérinek” nevezett realizmusába.
Földrajzi terei első pillantásra nagyon is konkrétak: Király utca, Teréz körút, Jászai Mari tér, Margitsziget. Az a városrész, ahol Krúdy igen termékeny alkotási korszakában élt. És Kolozsvár, az ottani Mikó utca, a strada Clinicilor, a Mátyás-szobor környéke.
A már említett elvonatkoztatás, lírai absztrahálás itt karnyújtásnyi közelségbe kerül, az átlagolvasó is útitársa lehet Nagy Gábornak, s megfigyelheti, hogyan lesz – Madáchcsal szólva – az „arasznyi létből” a „végtelenség érzete”. A József Attila-i verssor parafrázisából keletkezett, már idézett kötetcím – Az értelmezésig és tovább – gondolati mélysége van jelen ebben a lírai termésben, lényege az, hogy nincs vég és kezdet, nincs állandóság, nincs a világnak, értelmünknek, biológiai és szellemi valónknak megállapodott, leülepedett, megnyugodott szférája, minden az átalakulás, a változás katlanában fortyog. A sokak által oly gyakran idézett Hegel-tézis jellemzi fiatal költőnket leginkább: „…ami az egyik világérzékelésben édes, a másikban savanyú, ami amabban fekete, ebben fehér. Ami az egyiknél mágneses északi sark, az a másiknál déli sark.”
Nagy Gábor: Héthatár. Tipp Cult Kft. Budapest, 2012.
