Mintha megfeledkeztünk volna az erdélyi bábszínházakról, vagy legalábbis egy áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátongana a kamaszkort átlépett nézők és alkotók között. E művészeti intézmények mintha nem keresnék elég intenzíven a kapcsolatot a közönséggel, s úgy tűnik, megelégszenek azzal, hogy kiszolgálják az óvodás és kisiskolás generációkat. De rejlik-e több lehetőség bábszínházainkban, mint a megszokott mesék vissza-visszatérő színpadra állítása? Ezek a kérdések vetődtek fel bennem, míg részt vettem a Nagyváradon először megrendezett Erdélyi Magyar Bábszínházak Fesztiválján. A Fux Pál tervező-grafikusról elnevezett öt napos esemény (FUX Feszt) gerincét az a versenyprogram adta, melyben kilenc előadás igyekezett elnyerni a zsűri tetszését. (A meghívott szakemberek között volt Urbán Gyula, író, rendező, Horányi László, színész, Jankó Szép Yvette, fordító, tanár, Kozsik Ildikó, bábszínész, teatrológus és Varga Ibolya, rendező, tanársegéd is.) Noha valamiféle versengésnek kellett volna megtörténnie a szűk egy hét alatt, mindez mégsem érződött, talán pont a meghívott bábszínházak érdektelensége miatt, akik leginkább távol maradtak egymás produkcióinak megtekintésétől. (Egyedül a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház művészei jelentek meg az összes előadáson.) Mondhatnánk, hogy ez önmagában még semmit nem jelent, de úgy gondolom, e jelenség pontos lenyomatát adja annak az attitűdnek, mellyel később – az előadások nagy többségében – is találkoztunk, vagyis az érdektelenséggel és a tétnélküliség kínos jelenlétével.

A fesztivál megnyitójaként a házigazda Lilliput Társulat ősbemutatójának lehettünk szem- és fültanúi. Szigligeti Ede születésének kétszázadik évfordulójára Urbán Gyula írt és rendezett bábjátékot, mely valószínűleg a híres váradi színházcsináló munkássága előtt akart tisztelegni. A fiatal Szigligetit (annak elképzelt gyermekkorát) megmutató előadásról – látatlanban – azt is gondolhatnánk, hogy tovább szándékszik erősíteni azt a személyi kultuszt, mely a drámaíró köré már amúgy is felépült, s látva az egymás után következő jeleneteket, valóban elhisszük, hogy Urbán fejet hajtott a kétszáz éves személyiség előtt. Pont ezért válik tragikussá az előadás, mely jó néhány kínos pillanattal lepi meg nézőit. A kis Szigligeti című opusszal nem az a legnagyobb gond, hogy a dramaturgiai gubancok miatt néhány részlete még a felnőtt nézők számára is követhetetlen (nem beszélve a gyerekekről, akiknek mindez íródott), hanem jóval problematikusabb az a töménytelen manír, ami az Edécske szüleit alakító bábszínészek játékában felfedezhető. Hiszen Szigligeti gyermekként jelenik meg előttünk (Lászlóffy Botond alakításában), aki a nyitóképben egy, a nevével ellátott bilin üldögél, és láthatóan erőlködik. Dolga végeztével feláll, szól dadájának (Balogh Judit), aki rutinosan felemeli a porcelán edényt, belekukkant, majd mindannyiunk döbbenetére, egy liliomot emel ki a biliből, amit minden bizonnyal Edécske ürített ki. Ezzel a kezdőjelenettel fel is vezeti a rendező az előadás központi tematikáját, ami Szigligeti Liliomfi című drámájának csonkított formája, bár a teljességet nem is kérhetjük számon, hiszen egyrészt ötven percben nehezen lehetne élvezhető formában eljátszani a jól ismert történetet, másrészt Edécske ott helyben, szüleit és a vendégségbe érkezett házaspárt is bevonva, rendezi meg saját művét. Történik mindez egy hatalmas Nagyvárad-kép előtt, mely paravánként szolgál, s melyen több ablak és ajtó is nyitható igény szerint. Nézőként azok a momentumok nyújtanak némi felüdülést, mikor a bábszínészek bábot ragadnak, s ezekkel játsszák el Edécske meséjét. Érdekes a különböző bábos technikák ötvözése is, melyben a Lilliput Társulat tagjai lényegesen jobban helytállnak, mint a színészként való színpadi létezésben. Mivel meghatározhatatlan, hogy pontosan milyen korosztályhoz is szól Urbán Gyula rendezése, így sem a bemutatón jelenlévő gyerekeket, sem a felnőtteket nem tudta lekötni a közel egy órás szigligetis szellemidézés. Noha korhű jelmezekből és szépen kidolgozott bábokból nem volt hiány, mégis örülhet tünk annak, hogy A kis Szigligeti nem képezte a versenyprogram részét.

Talán pont a kezdeti nehézségek miatt volt nagy öröm a váradi társulat Kormos képpel mutogat című előadása. Rumi László rendezése három Kormos László meséből építkezik, s ezekből teremt szerethető, könnyed világot. A folyamatos élőzene és a vásári bábjátékokat idéző, szekérre emlékeztető díszlet is az előadás erényei közé sorolható, nem beszélve Daróczi István és Hanyecz Debelka Róbert játékáról, akik ebben az előadásban végre megcsillogtathatták kifinomult bábos tudásukat. A rendező láthatóan ismerte közönségét, és tudta, kikhez kíván szólni, hiszen a mesék színpadra vitele élvezhető és izgalmas órát eredményezett.

Mindig érdekes egy fesztivál során megfigyelni, hogy a házigazdaként jelen lévő intézmény milyen képet tud kialakítani magáról a találkozó során. A váradi Lilliput Társulatnak mindezek fényében vitathatatlanul jót tett a FUX Feszt megszervezése, hiszen egyrészt lehetőségük nyílt egy olyan fórum megteremtésére, ahol a szakma és a tágabb közönség is hallhatott felőlük, másrészt ráirányították a figyelmet egy olyan művészeti formára – a bábszínházra – mely úgy tűnik, nem találja helyét a kortárs erdélyi közegben.

Hiszen ha minden rendben lenne, nem lett volna olyan nagy felüdülés a Cimborák Bábszínház kamaszoknak szóló előadása. Lám-lám megint egy olyan bábszínházi formára bukkantunk, amivel szinte soha nem találkozni az erdélyi prérin: a sepsiszentgyörgyiek produkciója Janikovszky Éva szövegeiből kiindulva beszél a kiskamaszok (10-14 évesek) problémáiról, különösen a szülő-gyermek viszony buktatóiról. Nagy Kopeczky Kálmán rendező kiváló ritmus- és arányérzékkel vitte színpadra egy fiatal fiú történetét, melyben bőven volt helye humornak és játékosságnak is. Az egyetlen bábot (amely maga a kamasz fiú) körbeveszi családja: anyuka, apuka, nagymama és nagypapa próbál választ találni az előadás címét is adó kérdésre, vagyis arra, hogy Kire ütött ez a gyerek? A színészek koncentrált színpadi jelenléte önmagában is élvezetes volt, az előadás szerkezete pedig (a kiváló párbeszédeket felváltó zenei betétekkel) a kicsiket és a nagyokat egyaránt lekötötte. A közel egy óra egyértelművé tette számomra, hogy a bábszínház hatásos eszköz lehet arra, hogy a jelen problémáiról érdemben beszéljen és vitákat generáljon, vagyis túllépjen azon az egysíkú történetmesélésen, melyre tökéletes példa volt a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház produkciója.

A Mirkó királyfi című előadás azt a jól ismert népmesét dolgozza fel, melyben a legkisebb királyfinak hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy felszabadítsa édesapja, a király, legjobb barátját a gonosz boszorkány folyamatos támadásai alól. Tudjuk, hogy létezik a mesemondásnak az a fajtája, mely nem használ túl sok eszközt ahhoz, hogy teremtsen komplex és élvezhető világot – gondoljunk csak Szabó Gyulára, kinek hangja és mesemondó stílusa mára már legendássá vált –, ám ehhez szükség van valamiféle többletre, melynek birtokában az alkotó képes életet lehetni a halott (írott) anyagba. Lengyel Pál rendezése azonban nem tudott megszületni. A hagyományos bábok és a díszlet is élettelen bábszínházi világot idéztek meg azáltal, hogy egyáltalán nem törekedtek kapcsolatot teremteni a nézőkkel. Az események kiszámítható, monoton egymásutánisága unalmassá tette az előadást, s ezen nem segítettek az egyébként szépen kidolgozott bábok és színpadképek sem. Klasszikusnak mondható hibákkal találkozhattunk a vásárhelyiek előadásában, melyekből arra (is) következtethetünk, hogy hiányzik egy teljes generációnyi alkotóréteg, akik friss, fiatalos lendülettel tudnák megtölteni ezt a művészeti területet.

Arra, hogy min múlik a gyermekek komolyan vétele, nem lehetne egyértelmű választ adni. Az azonban biztos, hogy a bábszínházi alkotóknak pontosan tudniuk kellene, kikhez szólnak, s a közönséget – hiába 3-4 vagy 5-10 évesek – tisztelniük kellene, egyenrangú félként kezelve őket. Ha ez nem csak a kritikus részéről megfogalmazott vágyakozás, hanem valóság lenne, úgy nem történhetett volna meg mindaz, ami a szatmári Brighella Bábszínház Majolenka, hercegkisasszony című előadásában megtörtént. Ekkor ugyanis az udvari szakácsokat alakító színészek és az udvar népeit mozgató bábszínészek két gyereket választottak ki a nézők közül, akiket felvittek a színpadra, majd kinevezték őket királyi testőrségnek. Ebből adódóan az előadás teljes ideje alatt a színpadon rekedt a két gyerkőc, akiket aztán a király megpróbált néha-néha megfenyíteni, s akiket a később feltűnő boszorkány és varázsló is átváltoztatott különböző állatokká. Akár vicces is lehetett volna mindez, ha tényleges funkciója lett volna a kényszeredett interakciónak, esetünkben azonban a két gyerek csak „bio-díszletként” funkcionált a színpadon, s bár nevettek a kialakult helyzeten, mégis kissé megalázó volt (nézőként is) részt venni mindebben.

A váradi fesztivál Magyarországról érkező előadásai szellemi menedékként működtek sokunk számára. Egyfajta minőségbeli küszöbött jelentett a debreceni Vojtina Bábszínház vagy épp a pécsi MárkusZínház előadása, akik nem csak mesterien ötvözték a különböző színházi technikákat (vetítések, szerephalmozások stb.), de játékukkal példát adtak a bábos mesterségből is. Mindezek ellenére téves lenne azt mondani, hogy az erdélyi bábszínházi szféráról végleg le kell mondanunk. Sőt, az öt nap abban erősítette meg a résztvevőket, hogy számtalan feladat áll még a tenni akaró művészek előtt, melytől nem megrettenni kell, hanem életképes válaszokat lenne időszerű találni a mindeddig fel nem tett (szakmai) kérdésekre.

Az jól látszott a FUX Feszt első kiadásából is, hogy felületesen bábszínházat (sem) érdemes csinálni. Minimum problematikus, amikor az alkotók csak a szórakoztatásra építenek, abban reménykedve, hogy a jól ismert mesék majd megmentik az előadás egészét. Talán az erdélyi előadások hiányosságai miatt érezhettük azt a fesztivál utolsó napján, hogy sokkal nagyobb szükség lenne még egy hét tényleges beszélgetésre és szakmai eszmecserére, mint követhetetlen szempontok szerint megítélt díjak átadására. Erre világított rá Nagy Kopeczky Kálmán utolsó napi felszólalása is, aki megköszönte ugyan a sepsiszentgyörgyi társulatnak adományozott különdíjat, de azt nem vette át, hiszen véleménye szerint is, az erdélyi bábszínházi közeg még nem érett meg a díjátadókra, sokkal inkább a vitáknak és őszinte diskurzusnak van itt az ideje.

Merre tovább erdélyi bábszínházak? – tehetnénk fel végezetül a kérdést. Annyival már minden bizonnyal előrébb vagyunk, hogy a Lilliput Társulat megszervezte az első olyan nagy volumenű fesztivált, melyben ott rejlenek a kiaknázatlan lehetőségek. (Joggal remélhetjük például, hogy a következő években még több off-programmal találkozhatunk, és lehetőség lesz arra is, hogy az idén még inkább csak szakmai előadásoknak nevezhető esti összejövetelek szakmai beszélgetésekké alakulnak át.) Egy ilyen rangos esemény arra is alkalmas lehet, hogy a fiatal alkotók, akik eddig csak a színház után érdeklődtek, most a bábszínházi közeg felé forduljanak, felfedezve a gyerekeknek és kamaszoknak szóló színházban rejlő lehetőségeket. Mögöttünk van tehát öt olyan nap, mely úgy érzem, valós keresztmetszetét adta az erdélyi bábjátszásnak, s ha csak rövid időre is, de felhívta figyelmünket egy méltatlanul elfeledett, régi ismerősünkre: gyermekkorunk bábszínházára.

A zsűri különdíja: Kire ütött ez a gyerek? (Cimborák Bábszínház – Sepsiszentgyörgy, rendező: Nagy Kopeczky Kálmán)

A legjobb bábos (az Erdélyi Riport díja): György László (Puck Bábszínház – Kolozsvár)

A legbábosabb produkció: Mirkó királyfi (Ariel Bábszínház – Marosvásárhely)

A legjobb látvány: Kormos képpel mutogat (Szigligeti Színház, Lilliput Társulat – Nagyvárad)

A legjobb bábos produkció: Vagabondó (Csíki Gergely Állami Magyar Színház – Temesvár)