Ha a kolozsvári filmfogyasztó 2013 október harmadika és hatodika között nem volt a Győzelem moziban, előtt vagy körül, állandóan azt érezhette valahol a látóidegek szomszédságában, hogy menthetetlenül lemarad valami fontosról. De nem csupán a Győzelem mozi szolgált helyszínnel az idei Filmtettfesztnek, az egy alkalomra „leporolt” Művész jubileumi vetítést látott vendégül, a Bulgakov kávézó rövidfilm-maratonokat, az Insomnia verbálmozit és a Sapientia egyetem Óváry terme a fránya elméletet. A szervezők ugyanakkor hat másik erdélyi város közönségét is részesévé tették a pár éve még kolozsvári zsebfesztiválként számon tartott filmünnepélynek. 

Szóval, hogy ne hiányozzak, nap mint nap befurakodtam én is a mozi – hátizsákkal kisebb akadályversenynek bizonyuló – szűk bejáratán. Több ízben is. Legelőször a nyitógálára, amely egyben az egy esztendővel korábban avatott Sárga Csikó Díj átadási ünnepségét is magába foglalta. Tavaly elsőként Durst György producer vette át az egyetlen erdélyi magyar trófeának számító lendületes kicsiny plexilovacskát, mondanom sem kell, a még csikókorú erdélyi magyar kortárs filmgyártásban nyújtott pótolhatatlan támaszáért. A kitüntetett figyelem ezúttal Buglya Sándor rendező-tanárt illette meg, aki a Kolozsváron képzett gyakorló filmalkotók első lépéseit igazgatta az elmúlt évtizedben, osztotta meg velük tudását és gazdagította eszköztárukat, a szó művészi és tárgyias értelmében egyaránt. Ahogyan Zágoni Balázs méltatásában elmondta, valahányszor a tanár úr Budapestről Kolozsvárra érkezett, mindig újabb kamerával, vágó- és hangos felszereléssel bővült a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fotó-, film- és médiaszakos laborja. És ha elég figyelmesek voltak, azt is eltanulhatták tőle a diákok, hogyan kell a rengeteg, párhuzamosan futó tennivaló közül mindig a közvetlenül előttük álló feladatra öszpontosítani, maximális odaadással. Buglya Sándort ez a díj (is) kissé elszomorítja – vallotta, hiszen az idő múlását jelzi, de az ember addig fiatal marad, amíg fiatalok filmjeiben segédkezik. Köszönete mellé egykori diákjának, Juhász Ágotának Nászidő című rövidfilmjét csatolta, egy megrendítő hatású etűdöt a párzási időszakban összefogdosott és konyhai ollóval derékban kettévágott békákról, valamint az egymásra szottyanó, nyúzott békacombokról, amelyek ínyenc holokauszt-hullahegyként érzékeltették az embernek az apró mocsári élőlényekkel szembeni kegyetlenségét, nehezen felejthető képsorokban. A vízbe visszadobott petefürtök viszont a békáknak új jövőt, amellett azonban újabb következő évi tömegmészárlás ígéretét hordozzák.

Így indított hát a 2013-as Filmtettfeszt, s ahogyan Horváth Anna kolozsvári alpolgármester asszony üzenete is megfogalmazta, ezért szeretjük ezt a fesztivált, mert egyszerre progresszív és nosztalgikus. Önnön hagyománya mellett korábbi korok hagyományaiból is merít, miközben a legfiatalabb erdélyi filmes nemzedék és a határokon átnyúló kortárs magyar filmgyártás kiválóságait gyűjti egy tető alá. 

Az első nap a többnyelvűség és a gyermeki ártatlanság megszűnte jegyében telt.

A Boldogságpasztilla Felméri Cecília mesteris vizsgafilmje, amely egy romániai sajátosság lehetséges utópiáját meséli rengeteg humorral román nyelven, azt, ahogyan a kisemberek hétköznapi egymásnak feszülését egy tévécsatorna véres elégtételű abszurd végkifejlettel játszatja újra. Mindhiába édes azonban a bosszú gyógyszere, ha a humánus együttérzés keserű poharát kell hozzá kiüríteni.  Szőcs Petra Kivégzés címmel családi melodrámát forgatott Kolozsváron. A kilencvenes évek elején egy széteső házasság két gyermekének kedvenc időtöltése újra meg újra eljátszani a Ceauşescu-házaspár bírósági tárgyalását és kivégzését. A halálkomoly felnőttügyek egy albinó kislány szemszögéből nézve elég nagy ostobaságnak tűnnek, és mi tagadás, azok is. Cristina Groşan két rövidfilmje a családi viszonyok rendkívül összetett világát villantja fel, az Együtt kimondottan sokkoló felismeréssel zárja ránézésre banálisnak tűnő cselekményét. És végül az első nap rövidfilmes összeállításának bohókás színfoltjaként az Amélie csodálatos élete és a kusturicás mozgóképi élmény erdélyi ötvözetét nyújtotta Bálint Ibolya gyerekközpontú kisjátékfilmje, A csoda. 

Méhes Györgytől tudjuk, hogy mindenkinek nehezebb, mint másnak. Ez az individuális axióma Prikler Mátyás Köszönöm, jól!/Ďakujem, dobre! című, valamivel több mint kétórás szlovák-magyar drámájában lépten-nyomon beigazolódik. Attól függ, kit követ éppen a kamera. Mikor a szlovák üzletember, mikor a magyar özvegy vagy boldogtalan fia a három egymásba font történetszál valamelyikének főszereplője, s egyenként mindenik különféle intenzitású és jellegű fájdalmak okozója és elszenvedője. Lassú sodrású, mély önvizsgálatra késztető film, és némi szégyenérzetet is ébreszt a nézőben, hiszen saját emberi önzésünk néhány ismeretlenül is ismerős gesztusával szembesít. Aznap utolsóként Aglaja címmel Deák Krisztina cirkuszeposza mesélt egy másfajta felnőtté válásról, néha botladozva, néha felpörögve, pompás kompozíciójú képek révén és remekbeszabott színészi alakításokkal. 

A fesztivál két díszmeghívottja október 4-én, a markánsan nosztalgikus napon állt színpadra. Előbb a kidei születésű Kovács András vendégül látott három filmje közül vetítették az 1966-ban forgatott és Karlovy Varyban megosztott fődíjat nyert Hideg napokat, a második világháborús magyar hadsereg és csendőrség tevékenységének kíméletlenül kegyetlen tükrét. 1942-ben a német fasiszta hadvezetés parancsait gondolkodás nélkül teljesítő magyar honvédek a folyamőr-alakulatok segítségével Dél-Bácskában kivégeztek és a jeges Dunába löktek 3300 szerbet, zsidót és más nemzetiségűt, s e hidegvérrel véghezvitt tisztogatásra emlékezik vissza pár évre rá egy közös cellában négy különféle rangú katona. A személyitől a csoportos felelősség vállalásáig (és vissza) csendben elvezető film főhősei a körülmények szerencsétlen alakulásával magyarázzák saját szerepüket, miközben a világtörténelem újra és újra ismétlődő sorscsapásai tudatában a néző önkéntelenül is felteszi magának a kérdést: alakulhat-e úgy az élet, hogy ilyen méretű borzalomban részt vegyek? A válasz elől mindenki menekül. Ahogyan a vetítés után a ma 88 esztendős Kovács András vallotta, a reális nemzeti önismeret szükségszerűsége vezérelte kameráját, amikor Cseres Tibor regényét filmre vitte. 

A huszadik század elejének egyik gyógyíthatatlan betegsége volt a vérbaj, és visszaszorítása érdekében a román állam is vetíthető propagandaanyagot rendelt Kolozsváron. Orvosprofesszorok és dramaturgok segítségével, Janovics Jenő (feltételezett) rendezésében játékfilm készült a szifiliszről, Világrém címmel, amely a korban ritka mikroszkópikus felvételekkel és néhány eltorzult beteg portréjával sokkolta a korabeli nézőt, miközben a nyál útján is terjedő betegség veszélyére egy kerek történettel figyelmeztetett. A Szép András zongorakíséretével vetített film után Kötő József dramaturg a produkció színháztörténeti kulisszáiba kalauzolt, Bokor Zsuzsa társadalomtörténész pedig a szifilisz és általában a két világháború között turnézó közegészségügyi propagandafilmek szociográfiai hatását ismertette a kereken századik évfordulóját ünneplő Művész moziban. 

Koltai Róbert a huszadik évét betöltő filmsikere, a könnyeden szomorkás Sose halunk meg után ragadta magához a mikrofont este, és csak mesélt és viccelődött és még énekelt is a szerényen nevetgélő kolozsvári közönségnek. Az élet kissé rácáfolt a film címbeli üzenetére, hiszen, mint ahogy Koltai bevallotta, immár 26 halottja van a Sose halunk meg stábjának. Elsőként Csákányi „Deutsch bácsi” László színész távozott mindössze két héttel a forgatások után, viszont a sosem vénülő és soha meg nem komolyodó, valaha Oscar-esélyes film örökkön klasszikus Nagy utazás című betétdala Dés Lászlónak, Bereményi Gézának, illetve Presser Gábornak köszönhetően mindig is ott fog búgni a nosztalgiázni vágyó magyar filmbolond emlékeiben.

Október 5-ike a dokumentumfilmek és filmes dokumentáció napja volt a Filmtettfeszten. A Sapientia egyetem Óváry termében délelőtt a Magyar Nemzeti Filmalap munkatársai, négy forgatókönyv-fejlesztő, név szerint Divinyi Réka, Benkő Orsolya, Hegedűs Bálint és Maruszki Balázs kecsegtették izgalmas beszélgetéssel a résztvevőket arról, hogy milyen forgatókönyvekből, milyen elvek szerint milyen filmet forgatnak milyen erőforrásokból. Lényegében a Hatos Lottó évi állami adóját hivatottak filmekre költeni, amely valamivel kevesebb, mint 5 milliárd forint, és amelyet céljuk évi 8-9 potenciálisan közönségkedvenc, illetve fesztiválnyertes filmre fordítani – úgy, hogy amikor a forgatókönyv-fejlesztők valamely producer által felterjesztett vagy némely korábban sikeres író forgatókönyvét kézbe veszik, a szerzővel együtt, csapatmunkában, dramaturgok, netán – vígjáték esetében – humoristák segítségével filmre írják azt át. Hiszen a forgatókönyv alkalmazott, társas körben születő alkotás, nem magányos műfaj. Ezek után a rövidesen bemutatásra kerülő magyar filmalapi alkotások ízelítőiből nyújtottak összeállítást, majd műhely keretében a filmötleteket, -terveket, forgatókönyv-szikrákat tették ötletelés tárgyává. Délután pedig ugyanott Vincze Teréz Szerző a tükörben című könyvét méltatta Pethő Ágnes tanárnő. Mint kiderült, ez talán a legfontosabb magyar nyelven írt filmelméleti szakkönyv a Kovács András Bálint jegyezte A modern film irányzatai mellett, annak alapvetően kiegészítése és folytatása. Vincze Teréz egyetemi segédanyagként is kiválóan lapozható könyvében azt kutatja, hogy önreflexió terén mi van a modernizmuson túl, illetve hogyan kapcsolódik össze elválaszthatatlanul a szerzőiség és az önreflexió a kortárs filmművészetben, különösen az iráni alkotásokban és Michael Haneke filmjeiben. A kérdésfelvetés Haneke Rejtély című filmje kapcsán tolult a szerző látókörébe egyszer csak, a villamoson, ahol ötleteinek javarésze születik, de a kérdés foglalkoztatta már a Nagyítás, a Persona és a 8 ½ kapcsán is. 

Mindeközben a Győzelem moziban tovább folytatódott a Kovács András-retrospektív (Falak, 1967 és Szeretők, 1983), majd az ismeretterjesztő blokk következett. Előbb Felméri Cecília majd’ egyórás Eladó remények című filmjét vetítették, amely kissé újragondolja a „beszélő fejek” dokumentumfilmes alműfaját, majd Oláh Kata és Csukás Sándor remekül szerkesztett és tananyagként is használható három részes tévéfilmje következett Bánffy Miklósról, Kós Károlyról és Kemény Jánosról. Estefelé ismét egy tévétrilógiát vetítettek, amely Márton Áron római katolikus püspök boldoggá avatási perét tematizálja, amelyben rengeteg egyéb információ mellett az is kiderült, hogy a román kommunista rendszer legvaskosabb megfigyelési és peranyagi dossziéja a Márton Ároné. A történelemtől és filmelmélettől terhes napot a szinte említésre sem méltó, de megfelelően légies Nejem, nőm, csajom romantikus vígjáték lazította Szajki Péter rendezésében.

A zárónap születésnapi tortára kihegyezett eseményei gyerekvetítéssel rajtoltak (Vuk, Tüskevár), utánuk befutott a részben Kolozsváron forgatott magyar filmdráma, az 1942-es Férfihűség, majd az esti két játékfilm nagyon is aktuális társadalmi problémákkal, a cigánygyilkosságok ügyével és a magyar kommunista államot kiszolgáló, leleplezett besúgók kérdésének erkölcsi dilemmájával szembesített. Fliegauf Bencének a tavalyi Berlinálé nagydíját elnyert alkotása, a Csak a szél, egy késleltetett, lassan és apró részletekből kibontakozó, gyönyörű és alig megszólaló drámája istenesen nagyot tudott ütni a végén. A Cserhalmi Sára rendezte Drága besúgott barátaim kissé szájbarágósan igyekszik ugyan emberközelibbé tenni a besúgók és besúgottak kétélű viszonyát, viszont többé-kevésbé sikerül neki a jelent a múltból és a múltat a jelenből újraértékelni, a barátság és árulás örök emberi gyengeségei révén, amikor a jó és rossz tengelyének két vége néha összeér, s a csattanásból mértéktelen zavar és csalódás fakad.

Kocsmában zárta kapuit stílusosan az idei fesztivál. Szántai János ötletétől vezérelve ő maga, Pál Emőke, Karácsonyi Zsolt és Jakab-Benke Nándor olvasta fel dumaszínházi stílusban az elveszett/bezúzott/megsemmisült magyar Drakula-film alapjául szolgáló „fantasztikus filmregényt”, amelyet vélhetően egy évvel Friedrich W. Murnau Nosferatuja előtt írt és rendezett a marosvásárhelyi születésű Lajthay Károly – így tehát a filmtörténet első Drakula-filmjének számít. A Drakula halála című szöveget bugyborékoló kacagás közepette felolvasók többször is figyelmeztették a közönséget – és meg is győződhettünk róla –, hogy ez itt nem szépirodalmi remekmű, sokkal inkább egy romantikusan naiv stílusú transzilván novella. 

Joggal kijelenthető, hogy a Filmtettfeszt kinőtte hátulgombolós nadrágját, teljes körű és minden generációt bevonzó ingyenes fesztivállá izmosodott, hiszen még e bőkezű felület is szűknek bizonyul összes eseményéről beszámolni.