A könyv haláláról, a Gutenberg galaxis végéről, az olvasók drámai fogyatkozásáról szóló diskurzusok közepette egy csípős göteborgi szeptembervégi reggelen azon csodálkozom, miféle rettenthetetlen fajta a svéd könyvfogyasztó, hogy már hajnali tizenegykor fegyelmezetten várakozik a Svenska Mässan-nak, azaz Svéd Kiállítási és Konferencia-központnak otthont adó három ikertorony, a Gothia Towers egyikének aljában, hogy a Bok&Bibliotek Könyvvásárra bebocsátást nyerjen.  Azt ugyanis láttam már, hogy könyvvásáron tolonganak az emberek, de azt, hogy a belépőért a kolozsvári átkosban edzett szemmel nézve is hosszúnak tűnő sorban állnak, még nem volt alkalmam tapasztalni. Úgyhogy szorosabbra húzom magam körül a kabátot és belépés közben elismeréssel adózom a svéd olvasóközönség áldozatkészségének. Bent apró pavilonokra gazdaságosan felosztott hatalmas tér fogad, melynek valódi méretét csak később, a Kaláka együttes Kányádi-koncertje helyszínének keresése közben érzékelem, miután a könyvvásári labirintusban teljesen elvesztem a továbbra is csípős és zsúfolt nap fonalát. Ez természetesen nem gátol meg abban, hogy a központi helyen a vásár díszvendégének, Romániának szentelt pavilont észre ne vegyem és a svédül olvasható, román nyelven szerzett kötetek számán el ne csodálkozzam. Ennek kapcsán rögtön eszembe jut, hogy „bennünket”, erdélyieket mikor és miért fordítanak bármilyen nyelvre, tekintve, hogy aki románul tud, az hiába nyúl könyveinkért, aki pedig magyarul, az Budapest irányából tájékozódva hozzánk alig-alig ér el. Jó ellenpéldával szolgál az említett pavilonban Kányádi Sándor és svéd fordítója, Ove Berglund főszereplésével  folyó svéd nyelvű beszélgetés, mely később szűkebb körben magyar főnyelvvel is megismétlődik, Lipcsey Andersson Emőke író moderálásával és tolmácsolásával. Mindenki Sándor bácsija elejtett mondatai közül nem hagyhatom ki azt, hogy „Dél-Amerikában most tanulják az Internacionálét és a papok vezénylik a dolgot;” mint ahogyan ezt sem: „Én el tudok képzelni egy analfabéta magas-kultúrát, amely egyszerre képi és hangos és a költészet ebből hasznot húzna: visszajutna homéroszi jogaiba.” Hát ehhez lázasan és lelkesen drukkolok, miután megtudom, hogy a Svéd Írószövetségnek 3000 tagja van és az országban nyilván ez az egyedüli ilyen jellegű szervezet, és ez akkor is így van, ha belső ellentétek feszítik, miközben a szépírók, szakirodalmi írók, gyerekirodalmi szerzők és fordítók érdekeit egyaránt képviseli. Ezek után a Kiss Judit Ágnessel és Kukorelly Endrével közösen előadott szerzői délután folyamán alig bírok megmukkanni, persze, azért felolvasom a verseket, melyeket a katonás moderátor hölgy számomra kijelöl és melyeket önszántamból soha nem olvasnék fel, de vigasztal, hogy ez a velem együtt előadódó szerzőkkel szintén megtörténik, és még nem tudom, hogy elalváskor majd Kukorelly mondata cseng távolról fülembe: „A verssel való foglalkozás atavisztikus dolog.” Remélem, hogy a magyar küldöttséget a könyvvásárra kijuttató Balassi Intézet munkatársain kívül senki senkivel nem beszélt össze.