Így volt: az oroszokról sapka,
a vodkáról a tél, a bicskáról
apám jutott eszembe,
félkézzel kapaszkodva lógtunk
a harmincötös ajtajában,
menet közben leheletnyit kilengve,
félkézzel kapaszkodtunk egymásba,
és Moszkváról beszéltünk,
a Lomonoszov egyetem, a Kreml,
a Tretyakov galéria, és azt hittük,
mindenhez értünk, mert szóba került
Lenin, Napóleon, Mária Terézia, Prága,
Mexikó, maják, aztékok, piramisok,
onix, krokodilus, faló, de a tudás
szomorúsága, a sok beszéd sok
alja rendszerint kívül maradt,
a szivarfüstös levegőben kaparta
kívülről torkomat, a szűrő nélküli
valóságról szó nem esett, családias
szavak szálai közt kapartuk belülről
a keretet, életünk normális, fegyelmezett,
erkölcsös keretét, amikor nem volt
Jóisten és nem volt szentbeszéd,
csak vita, logika és világjáró tanmese,
csak fejlődés volt, haladás, senkinek
sem volt szennyese, szerettük egymást,
mint dalban a gyerekek, és nem,
egyáltalán, egyikünk sem volt még
beteg, és nem, az asztalnál senki
sem fázott, boldog kebellel fogadtuk
magunkba a vasfüggöny mögül
feltoluló világot, a hibátlan
fehérségű, széles mosolyt, amit
az ég a véreső után képünkbe tolt,
a kék-zöld feliratú mindenséget,
ami arcunkra égett.