– Az első versem megjelenése világrengető esemény volt az életemben. Éppen erre a beszélgetésre készülődvén, eszembe jutott, hogy tízéves koromban írtam az első versemet, még a helyre is emlékszem, hogy hol történt. Húszévesen jelent meg az első versem nyomtatásban, és azalatt a tíz év alatt igen komoly munkát végeztem versírási szempontból, terjedelmes anyagot írtam össze. Valamiért úgy éreztem: az én életemben ez nem lesz egészen alkalmi foglalatosság. Csak most mondom így, de valaminek kellett lennie, ha attól kezdve lényegében soha nem hagytam abba a versírást és soha nem jutott eszembe, hogy más útra térjek.

– Édesapám magyar-történelem szakos tanár volt. Tanítóképzőt végzett Nagyenyeden, a Bethlen-kollégiumban, és ott még annak is illendő volt írni, akinek egyáltalán semmi kedve nem volt hozzá. Neki pedig hatalmas indíttatása volt, hogy verseket írjon és megörökítse mindazt, ami vele történt. Falutörténettől kezdve, iskolatörténeten át, egészen a saját családunk történetéig mindenfélébe belekezdett, és akad, amit sikerült is befejeznie. Emellett verseket írt, természetesen az akkori idők hangulatának és költészeti modorainak – nem véletlenül mondom ezt – a bűvöletében. Tulajdonképpen a két világháború közötti erdélyi lírában a nemesebb vonalhoz kapcsolódtak volna ezek, az ő költői megnyilatkozási képességeihez mérten. Nem én vagyok az első, aki az írást valamilyen komoly, sőt: titokzatos, sőt: nagyon kivételesen érdekfeszítő kalandnak, kirándulásnak – még most sem tudom, minek nevezzem – tekintette a családban.

– Soha nem ijedtem meg attól, hogy mennyien írnak verset. Ezt a kijelentést is az időhöz, a helyhez, az alkalomhoz illően kell kezelni, de tény az: sokan vagyunk. Szerb Antal azt mondta: a magyar ember valahogy közelebb áll a lelkéhez, mint a környékbeliek, és ezért van annyi költője. Vagy igaz, vagy nem, de nagyon kellemes gondolat. Az ember balga dolgokra szokott büszke lenni, például erre, pedig az égvilágon semmi jelentősége nincs. Tény az: sok magyar költőről tudunk mi, akik ebben a szakmában vagyunk, vagy olyan helyen dolgoztunk, ahol kapcsolatba kerülhettünk a költészettel. Megtörténhet, más nemzeteknél is sokan vannak, csak mi nem tudunk róla, de örülök, hogy sokan vagyunk, és meggyőződésem, hogy ott, ahol nincs sok költő a jelentős költők környezetében, ott nehéz jelentős, kiemelkedő költészetet létrehozni. Ebben természetesen ott van az, hogy mindenki a zsebében hordja a marsallbotot, de egy, kettő, három, négy lesz az, aki jelentőset alkot, aki tovább él annál a kornál, mint amiben megszületett.

– Pontosítsuk a fogalmazást. Azt mondtam, két olyan emberrel találkoztam, akiről az első pillanatban, teljesen világos volt számomra – miközben tudtam, kik is ők –, hogy ilyen egy költő. Ha ezt meg tudnám magyarázni, akkor sem magyaráznám. Kisugárzásuk teljesen összhangban áll azzal, amit akkor alkotsz róluk, amikor a műveiket olvasod. A leírt szöveg által felém közvetített hangulat teljes egységben volt azzal a figurával és viselkedéssel, ahogyan ők néhány alkalommal, amikor találkoztunk, folyamatosan megnyilvánultak. Egyek voltak azzal, amit írtak, az én számomra, lehet mások, másképpen érezték.

– Valóban ad ez az írónak, jelesül nekem, ha aztékok meg maják kerülnek be a képbe – csak mint lehetőség, mint szó, mint kifejezés – egy olyan lehetőséget, hogy olyan látásmódot teremtsek meg, mintha valahonnan távolról, kívülről, magasról nézném azt, amiben pillanatnyilag benne vagyok én magam. Mindenki tudja: minél távolabbról szemlélünk valamit, annál inkább egységében látjuk azt, amire tekintünk. Amikor aztékokat, majákat, vagy a történelemből távoli vidéket, figurákat idéztem meg, ez egyféle módja volt annak, hogy megszabaduljak azoktól a mások által igen sanyarúnak szánt hétköznapoktól, amelyekben kénytelenek voltunk élni. Utazási lehetőségek, anyagi lehetőségek nélkül, sőt még a könyvhöz való hozzájutás lehetősége nélkül is. Az Úristen azért adta a képzeletet a költőnek, hogy ne lehessen bezárni akkor sem, ha fizikailag korlátozzák a mozgását.

– Részletezni nem akarnám, mert azóta hál’istennek már megszűnt ez az állapot, de egy mai olvasónak igen nehéz volna elképzelni, hogy Dsida Jenő köteteit rejtve kellett megszerezni és titokban csempészte egyik ember a másiknak. De nem lehetett Áprily Lajost sem, nem beszélve azokról, akik valamilyen szempontból a politikai hatalom felfogása szerint valamikor rossz fát tettek a tűzre. Azokhoz egyáltalán nem lehetett hozzájutni. Nem volt tanácsos még beszélni se róluk. Ezt ma igen nehéz elképzelni, de amikor az ember a költészetet próbálja megérteni, nem lehet eltekinteni a helyzettől, pillanattól, amelyben a versek létrejöttek. A walesi bárdokat sem lehet teljességében megérteni, ha nem tudod, milyen körülmények között született.

– A mostani idő „magasából” visszatekintve „a múlt kútjába”, nem volt olyan borzasztó dolog – mai szemmel nézve. Inkább egy igen érdekes tapasztalat az, amikor egy épületben bezárnak egy teljesen üres szobába és otthagynak huszonnégy órára. Azt sem kérdezik meg, hogy innál-e vizet vagy kimennél-e az árnyékszékre. Igen érdekes gondolatai támadnak az embernek. De utólag: tanulságos és hasznos. Nem ajánlom senkinek, főleg gyengébb idegzetűeknek vagy szívbetegeknek, de ha már átment az ember egy ilyen tapasztalaton, akkor utóbb bizonyára hasznát veszi.

– Nem kötetekként, hanem tömbökként tekintenék a versekre. Van egy-két kötetem, ami együvé tartozik, és csak a véletlen folytán oszlott szét ez a versmennyiség két kötetbe. Aztán van olyan, ami négy-öt éves periódus után jelent meg. Ennyi idő alatt általában váltás történik a szemléletben, a szövegek megmódolásában. Ahogy telik az idő, ahogy az emberi gondolkodás változik, a tapasztalatok gyűlnek, ezeknek a feldolgozása bizonyos időt vesz igénybe, hol kevesebbet, hol többet, és egyszercsak, miután valami következtetést levontam magamnak, azután úgy éreztem, hogy összeállt egy-egy kötet. A szövegek együvé tartozása jelenti számomra a kötetet. A második kötetem szinte semmiben sem hasonlít az elsőre. Annyi új tapasztalaton mentem át, holott egy év különbséggel jelentek meg. Nincs előre eltervezett képem egy kötetről, de amikor félig kész van, már tudom, mi következik a továbbiakban.

– A Lorca-idézet nagyon tetszetős, és nyilván egy fiatal költőnek ezzel a szándékkal tanácsos elindulni, hiszen valami olyasmit hoz, ami eddig nem volt. A nevét, a könyveit meg kell ismertetnie, be kell törnie, el kell fogadtatnia magát. Ilyen értelemben elfogadható, hogy frissen jelentkező poétának rá kell erőszakolnia magát a közönségre. Szerencsés esetben, hogyha az illetőből valóban olyan alkotó lesz, aki nem fárad el, nem hagyja abba, nem térül el arról az útról, amelyre gondolt, akkor a helyzet megváltozik, és már nincs szüksége arra, hogy ráerőszakolja magát a közönségre. Ellenben, mert a kedvenc szavam a bűvölet és a bűvölés, egy költőnek, legalábbis az olyan fajtának, amilyen én vagyok, a közönségre szüksége van. Nem azért, mintha nem tudna közönség nélkül verset írni. Soha nem írtam szűk körnek, csak a barátaimnak, csak magamnak, csak a dugi füzetemnek, én igenis élő közönséget, élő embereket képzeltem magam elé, amikor szóltam. Csúnya dolog, de itt akár még a prédikációt, a prédikálást is említhetném, mert igenis úgy látom, tizenkilencedik századi, romantikus vétetésű költőkre gondolván: van bennem hajlam, hogy akár szóban is közvetítsem a közönség felé a verset, vagy a gondolatomat, vagy azt a komplexitást, ami egy költeményé, és nagyon jólesik, ha van visszajelzés.

– Kissé fura történet. Egy kedves barátommal, valamikori kolléganőmmel, aki a képzőművészeti akadémián tanult Kolozsvárt, egyszer, tizenöt vagy talán harminc év után összefutottunk Kolozsvár valamelyik utcáján. Szó szót hozott és egyszercsak elővette feneketlen női táskájából az Amikor pipacsok voltatok című kötetemet, ami gyönyörűen össze volt gyűrve, ahogy egy női táskában egy könyv összegyűrődhetik, és azt mondta: az a könyv nála van állandóan, mert ő egy olyan munkahelyen dolgozik, ahol az igazgatónak, mondjuk úgy, kedvenc foglalatosságai közé tartozik, hogy tőle kéri számon, ha valami hiányosság van azon a részlegen, ahol ő tervező, jelesül textiltervező. Volt egy olyan hangulata a dolognak, hogy talán a hölgy nemzetiségi hovatartozása is közrejátszott ebben, ráadásul nyugatra távozott férje volt, ami a Ceauşescu-korszakban igen komolyan esett latba, amikor fegyelmezni kellett valakit. Azt mondta, amióta megjelent ez a kötet, a táskájában hordja magával, és amikor a gyárigazgató hívatja magához, elolvassa két-három versemet, és azóta nem fél. Nagyon meglepett a dolog és mérhetetlenül jól esett, hiszen erről lenne szó: örülnék, ha verseim olvastán kevésbé félnének azok, akik addig féltek.

– Lehet, hogy Amerikában „költő vagyok és kész”, minálunk Szép Ernő mondta, hogy „Szép Ernő voltam”. Lehet szellemeskedni, nem voltam soha amerikai költő, nem tudom, ott miként zajlik ez a dolog, de végigtekintve a magyar költészet fővonalán, kétségtelen, hogy a magyar történelemben, a magyar nemzettudat kialakításában a költőknek merőben más szerepük volt, mint egy amerikainak az amerikai nemzettudat kialakításában. A magyar költészet, azon túl, hogy művészet, a szó művészete, feltétlenül több ennél. Tematikája sokkal közösségibb, mint néhány más nemzet költészete. A magyar költők gyakorta használják a többes szám első személyt és többes szám második személyt, tehát nem magánemberként nyilvánulnak meg, mernek beszélni tömegek nevében és tömegekhez. Nagy balgaságnak tartanám, ha az ezeréves vagy nyolcszáz éves magyar költészetnek ezt a vonalát úgy tekintenénk, mint amire oda sem kell figyelni. Azonfelül én erdélyi magyar költő vagyok, úgyhogy itt még jobban afelé mutatnak a dolgok, hogy érdemes nyitott szemmel járni, mert itt még mindig odafigyelnek a költői szóra. Most már egyre inkább oda kell vinni hozzájuk, ők maguk a sok csábítás közepette ritkán jutnak el oda, hogy kinyissanak egy könyvet, de ha a költő maga odamegy és hozzájuk szól: igen-igen odafigyelnek. Ez a tapasztalatom.

– Feltételenül. De nem csak ez, hanem mindenik, ha arról beszélünk, és én ezt el is fogadom, hogy úgy írok, mintha ez lenne az utolsó versem, verseskötetem. Ez nem azt jelenti, mintha valamilyen tragédiára várnék vagy abba akarnám hagyni, hanem inkább azt: építek egy épületet, amelynek most már a java része megvan, mert szerencsémre és a munkámnak köszönhetően, fel tudtam ennyire építeni, de most, amit még hozzáteszek (ne felejtsük el, milyen alkalomból készíted velem ezt az interjút) természetesen úgy írom, hogy lehet, könnyen előfordulhat: még egyre nem lesz idő. Egyszerűen fizikailag. Ez nem szomorú, nem tragikus, ez egy helyzet. Ha az igények felől tekintjük, akkor nem árt, ha a harmincéves költő is úgy írja verseskötetét, mintha az lenne az utolsó, mert könnyen előfordulhat. Nem árt, akár ilyen távlatokból hozzáállni a saját munkához is. Azonfelül pedig József Attila igazán nem öregedett bele a költészetbe, de én komolyan vettem, amikor azt olvastam: „a mindenséggel mérd magad”. Ő is komolyan vette, mert általában komolyan vette, amit leírt, csak az olvasó elsiklik felette. Igen, igen, milyen szép, de tessék csak végiggondolni, mit jelent ez? Visszatérve egy előbbi kérdésedhez: csakis a mindenséggel kell mérni magunkat, és csakis olyan erőfeszítések hozhatnak eredményt, amelyekkel nem részeredményekre törekszel, hanem arra, hogy ez a munkád az utolsó és erről fognak rád emlékezni. Erről fognak megítélni a gyerekeid, az unokáid.

– Be kell vallanom, így jár az ember, ha felkészületlenül belevág valamilyen munkába és útközben jön rá: nem élezte ki teljesen a fegyverzetét vagy nem öltött megfelelő fegyverzetet magára ehhez a harchoz. Két regényem van félbehagyott állapotban, és még nem jutottam el oda, hogy végérvényesen ki merjem jelenteni: valamelyiket is befejezem. Természetesen szeretném, de amennyi megvan belőlük, az annyira egy lendületből született, hogy aztán úgy éreztem: kiürült a tarsolyom. Nem volt elég összegyűjtött anyagom. Be tudtam volna fejezni kicsi csalással, kicsi ravaszkodással, írói fifikával, leleménnyel, és úgy nézett volna ki, mint egy kész könyv, de attól még nem lettem volna nyugodtabb és nem tekintettem volna úgy, hogy befejeztem egy eltervezett munkát. Még mindig reménykedem abban: az egyiket, nem mondom meg, melyiket, be tudom fejezni, illetve megtalálom a módját, hogy miként kell befejezni.