„Kedves Barátom! Hosszu leszek, mint szentiváni ének, s unalmas, mint a bőjti prédikáczió”.1 Elzsongított a négy és fél évtizeddel ezelőtti hangod – „ujjammal fonott szépszemű háló / vitorla vitorla tengerre szálló / elszálló háromszög kék égre bomló / estére térülő holló” –,2 és elzsongít a mai is. „Álmaimban magyar városomban járok, / Magnóliás úton, hol menekül a tél. / Köröskörül sohasemvolt virágrobbanások, / Ahogy bűvölet s bűvölő visszatér.”3
Bűvölve bűvölsz, mintha a nyelv nem is a közlés, hanem a szív harangja volna. Próza? vers? – számodra ugyanaz a gyönyörűség. Az öröm fájdalma és a fájdalom öröme.
Aki kolozsvári nyarakat és teleket cipel a hátán, s közben Kós Károly zsörtölődését és Dsida Jenő angyali zenéjét hallgatja, az tudván tudja, hogy „a költőnek, azért, hogy nemzete előmenetelét eszközölje, épen nem szükség a politikától kölcsenzeni eszméket: ő énekeljen, költsön úgy, mintha végczélja nem egyéb volna magánál a költészetnél: már megtette kötelességét nemzete irányában. A nemzet, kinek jeles költői vannak, érezni fogja önbecsét…”4
Ha könyv-arzenálodat forgatom, a világosnál világosabban látom, hogy „írója teljes birtokában van a verselési technika virtuositásának. Stylusa csillog, ragyog, rajzai nem egy helyt elevenek, új színűek. Gyakorlott ecsettel festi itt-ott a természet képeit s jeleneteit, olykor éles vonásokkal a fölvett alakok jellemét is.”5 „Szél haja leng, búzának szála hajlik. / Földem marasztaló s szigorú nagyon. / Hegyeim fölött riasztó hajnal bomlik. / Szigorú földem itt nem hagyhatom.”6
Tudod-e, jó barátom, Laczkó, hogyne tudnád, hogy „egy van főleg, mi első helyen reánk, magyarokra néz: hazánk minden oldalú megismerése, s megismertetése a nagyvilággal. Ha majd e haza szent földén minden rög ismerve lesz, minden kődarab elmondja, honnan jött, kikkel találkozott; ha minden élő, mely rajta tenyész és mozog, általunk összegyűjtve, a közös rendszerben foglal helyet; ha kitanultuk ege mérsékletét, a nedv- és aszályhordó fuvalmak viszonyait; ha népei egymásra temetkezett rétegeit felbuvároltuk a legmélyebbig, de kivált a ma élőnek – édes nemzetünknek – nyelv és tettben nyilatkozó múltját, jelenét a tudomány teljes fényébe állítottuk: ez által oly politikai tőkére tettünk szert, melynek keletét legörömestebb ismeri el a művelt külföld. És ím, ez a honszeretet a tudományban.”7 Tehát „intlek, kérlek, és oktatlak, le ne rontsd valahogy magadat a patkolásban, mert nemcsak a kis menyecskéé vagy, hanem a hazáé is.”8„Ha te olly szívből szakadt és lélektől lelkezett verset tudsz írni, azt hiszik, hogy minden, ki már egyszer az ugorfafán ül, csak veszi a papirt és ollyat fog egy fél szivar mellett firkantani”.9 Viszont „Csönd, csönd, csönd”,10 „jó költő nem minden bokorban terem”.11 Figyelsz, Laczkó? „Immár jó barátom, szavaim meghalljad, / Azoknak értelmét másra se csavarjad, / S az én szívemet hamisnak ne valljad: / Tiszta vizét annak te fel ne zavarjad.”12 A Tisztelt Bizottság „választva sem választhatna oly (életművet – a szerk.), mely költő erejét és művészetét teljesebb ragyogásban és bevégzettségben tüntetné fel, mint a (nem is olyan – a szerk.) véletlenül: éppen e körbe eső” – vagyis a tiéd.13 „Nem kételkedünk, hogy e napot örömmel üdvözlendik nem csak az Akadémia (és a Magyar Írószövetség – a szerk.) minden rendű hazai és külföldi tagjai, hanem a rokon tudományos intézetek mind a Szt. István koronája által egyesült országokban, mind kívül is a birodalomban; a nemzeti műveltség előmozdításában fáradozó testületek, társaságok és egyletek.”14
„Aranypénz, kettő, megpendül csendben, / Egyik a Holdon, másik szivemben. / Magasra törhetek, süllyedhetek még, / Elnyel a kerek arany-üresség.”15 Az lehet, de – ami a kitüntetéseket illeti – „a magas kormány előtt még nyitva volna az út”.16 Mondjam azt, ami szükségeltetik? Cselekedni kéne.
Laczkó, „te vén szamár! te!, hű pályatársad, A Jankó”17 (sosem akar a kerten aláballagó, fakó szakállát lengető Mindenható lenni, miként írod Öreges című versedben. Csak költő! Ha nem tudod ezt elfogadni, szobormásom – Kő Pál munkája – mindenkor figyelmeztetni fog: Mindenható csak az Isten lehet, mi porból gyúrt nyomorultak csupán azok lehetünk, amik vagyunk: a toll szolgái.
„Úgy véltem, hogy e fogalmazványt, aláírás előtt, Méltóságod helybenhagyása alá kell terjesztenem, annyival inkább, mert nem sikerült úgy mint óhajtottam, e pár nap alatt testi bántalmakkal lehangolva, azonfelül pedig ügyes bajos látogatók által folyvást zaklatva lévén, úgy hogy alig szedhettem magamat össze.” 18 De nem tettem. Hidd el, ami írva vagyon! „Most kell a te lángoló lelked!”19
Jegyzetek
1Arany János – Szilágyi Istvánnak, Szalonta, febr. 22. 1846
2Király László: Vitorlaének
3.Király László: Nyezvanov, a bűvölő
4.Arany János – Tompa Mihálynak, Nagy-Kőrös, május 23. 1853
5Arany János: IV. jelentés a Nádasdy eposzi jutalmakról. Kelt Pesten, dec. 7. 1865
6Király László: A dolgok arca
7Arany János: Titoknoki jelentés az Akadémia 1864-65. évi munkálkodásáról. dec. 10. 1865
8Arany János – Petőfi Sándornak. Szalonta, szept. 7. 1847
9Arany János – Lévay Józsefnek. Nagy-Kőrös, július 13. 1852
10Király László: A dolgok arca
11Arany János – Tompa Mihálynak. Nagy-Kőrös, június 28. 1853
12Arany – Lévay Józsefnek. Nagy-Kőrös, július 13. 1852
13Jelentés a Nyelv- és Széptudományi Osztály egyik Nagy jutalmáról. 1868. márc. 17.
14Igazgató tagokhoz. Pesten, nov… 1865
15Király László: Két aranypénz
16Méltóságos Gróf, Akadémiai Elnök Úr! 1865
17Arany János – Tompa Mihálynak, Nagy-Kőrös, sept. 1. 1853
18Méltóságos Gróf, Akadémiai Elnök Úr! Pest, jún. 14. 1865
19Király László: Toldalék
(Elhangzott 2013. október 23-án a Magyar Írószövetség ünnepségén.)