Mi történik ott elöl?
A hetvenéves Király Lászlónak
Amióta az eszemet tudom,
ti mindig előttem jártatok
több évvel, verssel, hozzávalókkal,
és az az igazság, hogy sokáig
nem tetszett nekem ez az előttem járás,
hiszen már az iskolában is
azt szerettem, ha legelöl ülök,
a tanár egyenesen nekem magyaráz,
az én szemembe néz,
és nem kell a fiúk gombafrizurája
vagy a feltűzött hajú lányok
pihés nyakszirtje mögül kilesnem,
hogy éppen mi történik ott elöl,
most már elmondhatom,
annak sem örültem,
hogy új meg új látnivalók felé haladva,
akik előttem jártak,
időnként hátraszóltak, figyelj csak,
persze, utólag is köszönöm,
de ismétlem, leginkább azt szerettem volna,
ha senki sincs köztem és az esőfelhő,
a szélfújta erdő, a kelő nap,
a távolban izzó pipacsok
vagy a fel-feltűnő kék farkasok között,
és egyébként a moziban is milyen kellemetlen,
amikor meg kell veregetni az előttem ülő vállát,
hogy legyen szíves, húzódjék lennebb egy kicsit,
mert szinte semmit sem látok,
pedig én is ugyanúgy megfizettem a jegyet,
ezt már csak magamban mormolom,
summa summarum, nem nagyon lelkesedtem
hogy állandóan nyújtózkodnom kellett,
merre is tartunk éppen,
de mostanában kezdek arra gondolni,
hogy mégis minden a ti arcotokba:
szóval a száraz homok,
az esőcseppek, a hókristályok,
a szembevilágító reflektorok,
és azért itt hátrébb
mintha valamivel melegebb lenne,
mivel ti kifogjátok,
tudod, a szelet meg az ilyesmit,
és jobb lenne, ha a tanár, a Tanár Úr
ezután is nektek magyarázna,
miközben én a hátatok mögé bújva
alig bírom visszatartani
a nevetést vagy a sírást,
igen, azt hiszem,
kezd megváltozni a véleményem,
és nagyon szeretném, ha ez a sorrend,
ez a caplatás sárban, hóban
még sokáig így maradna,
s már az sem baj,
hogy először belétek botlik,
és csak utána áraszt el engem is
a felhők közül kibukó napfény.
Utóvéd
Ahogy még mit sem sejtve nyújtózkodik
a macska az üres udvaron,
és szinte közömbösen nézi,
ha kilépsz az utcára,
talán csak rövid időre,
mint eddig már annyiszor,
mert átkozott mesterség utóvédnek lenni,
kellőképpen átérezni a felelősséget,
s lelkesen lassítani a védhetetlenül
felénk hömpölygő áradatot,
nem beszélve arról, hogy amikor
te magad is hátrább vonulsz,
hogy újabb állásból próbáld
ideig-óráig feltartóztatni,
amit végleg feltartóztatni nem lehet,
nyilván azt kockáztatod,
hogy nem szemből, hanem hátulról kapsz egy golyót,
és később, ha feledésbe merülnek a körülmények,
már senki sem fogja elhinni,
hogy nem akkor ért a halál,
amikor éppen megfutottál,
hanem igenis bátorságra vall
ez a hirtelen beléd kapaszkodó halál,
de ugye milyen nehéz, tulajdonképpen lehetetlen
lépésről lépésre megmagyarázni,
hogy a lassú visszavonulás
valójában a többiek gyors, vagy legalábbis biztos
megmenekülését hivatott elősegíteni,
és hogy ez stratégiai kérdés,
mióta világ a világ,
vagyis a legrátermettebbeket bízzák meg
a cseppet sem könnyű feladattal,
hogy állítsd meg az előretörő szörnyűséget,
illetve próbáld elhitetni,
hogy meg tudod állítani,
mialatt a menekülők erőltetett menetben
haladnak nyugodtabb vidékek felé,
ahol majd megpihenhetnek,
kicsomagolhatják a sebtében
ládákba, bőröndökbe, kartondobozokba, szatyrokba
vagy hátizsákokba gyömöszölt holmit,
és új macskát nevezhetnek el a régi névvel,
szóval nem az életveszély,
nem az esetleg a hátunkba kerülő ellenséges felderítők,
nem az éjszakai országúton átszaladó árnyékok,
nem a több tonnányi súllyal ránk nehezedő álom,
hanem hogy azt kell megvédeni,
amit már nem lehet megvédeni,
azokat a magaslatokat kell tartani,
amelyeket már nem lehet megtartani,
és ráadásul az új macskát is
úgy fogják hívni, ahogy a régit,
pedig az még nem pusztult el,
s még egy ideig nem is fog elpusztulni.
