Az RÍSZ (Romániai Írók Szövetsége) székházának tükörtermében, augusztus 30-án lezajlott találkozó, amelynek tárgya az írók és az államvédelem közötti kapcsolat volt, kiábrándította azokat, akik szenzációs leleplezésekre számítottak. Éppen azért rendeztük meg Eugen Simionnal, hogy tiltakozzunk a szenzációhajhászás ellen, amely az utóbbi időben, jórészt a sajtó révén, rányomta bélyegét az iratok feltárására. Jónak láttam hangot adni a céh véleményének ebben a mindnyájunk számára fontos kérdésben. Megígértem egyébként, amikor az elnöki tisztséget átvettem, hogy bevonom az RÍSZ-t a civil társadalom mozgalmaiba. A vitában elhangzott vélekedések természetszerűen a legkülönfélébbek voltak. Nem cövekelünk le itt. Minél hamarabb újrakezdjük a vitát, hogy minél több író kifejthesse véleményét. Egyelőre nem vonhatok le következtetéseket. Ami az alábbiakban áll, nem egyéb, mint néhány előfeltevés, amelyet az iratháborúról magam fogalmaztam meg.
Azt hiszem, hogy az iratok feltárása szükséges volt. Hiszem továbbá, hogy sok évvel ezelőtti titkosításukat is ki kell majd magyarázniuk azoknak, akik elrendelték, ha teljes tisztázást akarunk. Úgy gondolom, hogy a kezdet elhibázott volt. Először is azért, mert nem rétegeket (politikusokat, papokat, sportolókat, írókat stb.) kell kitennünk a leleplezésnek, hanem személyeket, éspedig azokat, akik közéleti tisztségeket, politikai, közigazgatási, szellemi tisztségeket töltenek be, nem pedig csőstül azokat, akik valamely társadalmi-szakmai osztályhoz tartoznak. Az RÍSZ közel 2500 tagjának iratait kikérni éppoly képtelenség volna, mint ha az összes pap, az összes tanító stb. iratait kérnők ki. Másodszor, az a baj, hogy az iratháború a besúgókkal kezdődött, nem pedig az államvédelem tisztjeivel és a pártállam hivatalnokaival. A besúgók többnyire áldozatok voltak. Kevesen voltak közülük, akik hóhérrá váltak. Az igazi hóhérok a Román Kommunista Párt vezetői voltak, akik elrendelték, és az államvédelmi tisztek, akik végrehajtották a bűntetteket. Velük kellett volna kezdődnie az iratháborúnak, nem pedig azokkal, akiket a pártvezérek meg az államvédelmi tisztek kihasználtak az elnyomás céljaiból. Ez nem azt jelenti, hogy körülményeitől függetlenül, az együttműködés igazolható. Csak annak kell tekintenünk, ami volt. És el kell vetnünk azt a gondolatot, hogy az államvédelem az elnyomásban elsődlegesen és végső fokon az együttműködőkre támaszkodott. Voltak neki hatékonyabb eszközei. Az együttműködők csak afféle nyomorultak voltak, akiket megfélemlítéssel vagy zsarolással térdre kényszerítettek.
Visszatérve az írókra. Az államvédelem Fehér könyvéből (1969–1989) kitűnik, hogy az írókat nem üldözte és nem kímélte jobban másoknál az államvédelem. Nem tudjuk, hány besúgót szolgáltatott az RÍSZ a gyűlöletes intézménynek a négy évtized alatt. Tudjuk viszont, hogy minden tíz ellenállóból kilencen az RÍSZ tagjai voltak. És tudjuk, hogy 1968 és 1989 között az Írószövetség Tanácsa, amelynek összejövetelei ugyancsak a Monteoru Házban, a Calea Victoriei 115. alatt lévő székház tükörtermében zajlottak, a politikai, társadalmi és erkölcsi tiltakozás legjelentősebb fóruma volt az országban. Nem tudom, mi az együttműködő írók és az ellenálló írók aránya. De ugyanabban a Fehér könyvben olvastam azt, hogy az államvédelem által leginkább meghajszolt írók egyike-másika utóbb együttműködőnek bizonyult. Egy döbbenetes példa: Şt. Augustin Doinaş. Mielőtt mindenkire követ vetnénk, meg kellene értenünk, mi is történt velünk mindannyiunkkal.
NICOLAE MANOLESCU akadémikus, a Romániai Írók Szövetségének elnöke
