"megvédeni, amit már nem lehet"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 21. (635.) SZÁM — NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Jelentés Laci bácsinak a forradalomról
Karácsonyi Zsolt
„Soha nem jutott eszembe, hogy más útra térjek” - Beszélgetés a 70 éves Király Lászlóval
Szakolczay Lajos
Egy friss Arany János-díjra - Király László köszöntése
Bogdán László
Bolyongások Rakamazon
Markó Béla
Versei
Sigmond István
Szivárvány
SERESTÉLY ZALÁN
apakrif
Papp-Zakor Ilka
Fa
DIMÉNY ÁRPÁD
Versei
Cseke Péter
Székesegyház-építő lázban - Németh László irodalom-földrajzából
Szőcs István
A székelykapu – és másféle kapuk III.
Antal Balázs
Készülődés a visszatérésre
LOVASSY CSEH TAMÁS
Tíz nap Gyergyóban - Beszámoló a Nemzetiségi Színházi Kollokviumról
KISS LÁSZLÓ ANDRÁS
50 művész – 50 grafika
Lászlóffy Zsolt
Szabolcsi Bence, a mesemondó
Hírek
 
Sigmond István
Szivárvány
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 21. (635.) SZÁM — NOVEMBER 10.

Néha színes fénynyalábok ölelik körbe az eget, nézegetjük, csodáljuk, ismeretleneket is figyelmeztetni szoktunk az utcán:
– Nézzen fel, uram, nézzen fel hamar az égre, ma különösen csodálatos a szivárvány, nézni kell, amíg nézhető, legtöbbször percekig gyönyörködhetünk csak benne, aztán belevész a Mindenségbe.
– Szivárvány – mondta valaki, amikor ez a csoda legeslegelőször jelent meg az égboltozaton, azóta is így nevezi mindenki, és magyarázzák a meteorológusok, csillagászok, tudósok, hogy ez a döbbenetes látvány miért és mikor szeli át nagy ritkán az eget, és az érveléseket elhisszük mindannyian, mi, zongorahangolók, kéményseprők és menyasszonyok, papok, tömeggyilkosok és földműves parasztok, akadémikusok, prostituáltak és tengerészek, de hadd ne soroljam tovább, egyszóval mindenki, szinte kivétel nélkül, azért „szinte”, mert ez a szinte én magam vagyok, merthogy én ezekben a magyarázatokban egyáltalán nem hiszek.
A szivárvány Isten ajándéka az embereknek. Isten ugyanis ünnepel. Hol ritkábban, hol gyakrabban ünnepli a teremtést, nem azt ünnepli, hogy megteremtette a Mindenséget, hanem hogy sikerült létrehoznia az emberiséget, akiket néha azzal gyönyörködtet, hogy színes fénynyalábot fest az égre, mintha színes masnit kötne a világ fejére, s ilyenkor az ember, aki felfele néz az égre, úgy érezheti magát, mint az örökérvényű vigasz tengerének szülöttje, amelyből a rügyek színes virágokat hajtanak, hogy pajzsként vegyék körül Isten otthonát.
– S akkor én kössek fel halottam homlokára egy színes pántlikát? Hogy Isten kedvére tegyek? – szólott a kápolna félhomályában egy gyászoló, aki a felravatalozott halott mellett álldogált. – És vessek majd cigánykereket, amikor a koporsóra rádübörögnek a göröngyök? Erre vágyik a maga istene? Hogy ne gyászoljunk többet soha senkit sem, csak örülni szabad mindenkinek, hogy végre valahára színes pántlikák szelik át az eget, a mennyei budik is színesek, a szemétládák, a köpőcsészék, a szenteltvíztartók nemkülönben. De az utóbbiakat csak a halottaink látják, s élvezetükben már-már élőre röhögik magukat.
Blaszfémia, istentagadás, szentségtörés, kegyeletsértés. Azért sorolom ide a szinonimák szinte mindegyikét, mert az ateistákat elfogadom úgy-ahogy, de a gyalázkodó istentagadókat nem szívlelhetem. És nincs ugyan jogom hozzá, de néhány belevaló hittársam segítségével kipenderítjük ezt a gyalázkodó riherongyot a kápolnából.
– Anyám van odabent! Anyámat gyászolom! – kiált be a kápolna nyitott ajtaján ez a gyalázkodó emberi selejt, és az az igazság, hogy egy kicsit mintha sunyítna bennem a lélek, félek, hogy Isten feddően néz le reám, de most már csak annyit tehetek – gyávaságból, vagy minek nevezzem? –, hogy becsukom a kápolna ajtaját, hogy ne halljam a kívülről bezuhanó istenkáromlást.
Rosszul csukódik a kápolna ajtaja, vagy a fülemben maradtak az Istent gyalázó szövegek, nem tudnám megmondani, de egy idő után elfogyott a türelmem – a türelem nem játékszer az ember agyában, amelyet ha sokáig gyötörsz, kifogy belőle a tartalom, s véget vet önmagának, a türelem köztudottan értékes tulajdonságaink egyike, messze felülmúlja a türelmetlenségben brillírozó, csökevényes embertársainkat, a türelem napfényben éli örök életét, biblikus szövegek ápolják benne a hitet –, és igen, mégis elfogyott bennem a türelem, mert ez a kápolnából kipenderített gyászoló az én házam kapuját választotta a  temető helyett, szombaton és vasárnap reggeltől-estig ott állt a kapuban, s bekiabálta ugyanazt a szöveget:
– Anyámat gyászolom! Anyámat!
Hétköznap megvárta, amíg a munkából hazatérek, beállt a kapuba, és bekiabált a házba:
– Anyámat gyászolom!  Anyámat! – S ezt  kora délutántól  késő estig  ismételte egyfolytában.
Már-már megállította bennem az élniakarást, semmit sem tudtam csinálni, nem ettem, nem aludtam, nem olvastam, nem néztem tévét, a mosogatnivaló hegyekben állt a konyhai kagylóban és a konyhaasztalon, ha valaki telefonált, nem vettem fel a kagylót, takarítani sem voltam képes, s ez így ment egy héten át, amikor kihívtam a rendőrséget.
Bejött az udvarra? – kérdezte az őrmester.
Nem, nem – mondtam –, de odakintről ordít be a házamba.
S mindig ugyanazt mondja?
Mindig ugyanazt.
Valami előzményének csak kellett ennek lennie.
– Istent gyalázta – mondtam –, s kénytelen voltam kidobni a kápolnából.
És még csodálkozik?
– De hát megőrjít, ember! Naponta nyolc-tíz órát hallgatni ugyanazt a szöveget. Elviselhetetlen. Hallgassa meg maga is.
Az anyját gyászolja, azt mondja. Ehhez joga van, nem?
Itt, nálam, a kapuban?
Hát ha a kápolnából kidobta, hová menjen? Lehet, már a temetőbe sem mer bemenni.
Nem lehetne csinálni valamit?
– De. Lehetne. Ha bejön az udvarra, és randalírozik, eljárunk ellene. Hogy Istent nem szereti, ezt nem lehet büntetni. Ha komolyabb fejlemények lesznek, hívjon, kijövünk bármikor.
Még két hétig bírtam. Aztán a türelem felmondta bennem a szolgálatot, úgy eltűnt belőlem, mintha sosem büszkélkedhettem volna ilyenfajta erénnyel, vagy mintha egyszerűen kitépték volna belőlem, hogy kik és hova vitték, elképzelni sem tudom, de egy olyan helyre vihették, ahol a Semmi viseli a koronát, és Isten tudni sem akar róla.
A konyhaablakban álltam, s szembenéztem vele. Aztán leakasztottam a vadászpuskámat az agancsok közül, megcéloztam a pasit, és egyetlenegy jól irányzott lövéssel agyonlőttem.
– Az anyját gyászolta, fiam – mondta Isten. – Az édesanyját.
– Tudom, Atyám.
– Téged már rég ki kellett volna zárjalak a családból – mondta az Úr.
– Ne zárj ki, Atyám, megyek magam – mondtam, és puskám csövét mélyen torkomba nyomtam, és meghúztam a ravaszt.
Annyi időm még volt, hogy felnézzek az égre, hátha meglátom az Urat, de csak annyit láttam, hogy eltűnt az égboltozatról, és sötétbe borult minden.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében