Pawełnek

1989 júniusában születtem. Ez azt jelentette, hogy pontosan féléves voltam, amikor az országban, ahol laktam, kitört a rövid, de annál véresebb forradalom, melynek többé vagy kevésbé nemes céljai engem akkor teljesen hidegen hagytak, s mely életemben, melyet akkor a kezemen akár külön-külön is mozgatható, rózsaszín, enyhén dagadt ujjak felfedezése töltött ki, nem hagyott volna mélyebb nyomot, ha nem lett volna az állandó utcai lövöldözés, a tompa dörrenések, a töltények kaparása az aszfalton, és az ágyúk rekedtes, vészjósló zihálása a város határain túl. És fény is volt, a forradalom ünnepien bevilágította a várost, azalatt az idő alatt a mi utcánkban nem volt éjszaka. Ez volt az, ami az emlékezetembe vésődött, a dobolás az ablakon túl, a világosság kint, a sötét meg bent, mivel anya félt felkapcsolni a villanyt, nehogy belőjenek az ablakon. A karjában tartott és félt. Azokban a napokban az ujjakon kívül megtanultam a félelmet is. Az éles illatú, elemi, mindent betöltő vad félelmet. És azt hiszem, azok a lövészajok és a metsző rettegés átüthettek valami titokzatos falat az akkor még, életemben utoljára tehetetlen emlékezetemben, beáramlottak oda, befészkelték magukat a dobhártyám mögé és a csontvelőmbe, és ezzel szabad utat nyitottak mindennek, ami őket követte.

Később kivégezték az embereket, akik miatt kitört a forradalom, és megkezdődött az új év. Azt lehetett volna hinni, hogy az utcai harcok és a vér sohasem történtek meg. Még később eljött a tavasz is, és anyának nem volt többé félelemillata, vagy legalábbis nem olyan erőteljes, mint akkor. Én meg csak növekedtem, mintha mi sem történt volna, kerek pocakot növesztettem oldalt feszes hurkákkal és a combok tövében szerteágazó gyűrődésekkel. A hallásom és az emlékezetem pedig szünet nélkül dolgozott. Megjegyeztem mindent, szó szerint mindent, emlékeztem az első eprek pirosára, az első májusi szellő hűvösére és a magnólia illatára a botanikuskertben. Erről fényképem is van. Anya kidaueroltan, barátságos mosollyal meg egy engem tartalmazó piros gyermekkocsival felszerelkezve, és én, amint a rigófüttyöt és a szirmaikat bontogató tulipánok sistergését szürcsölöm. Felettünk tömött, cukorszín lombkorona. 

Mindenre emlékeztem, de a legpontosabban mégis a hangokra. S mivel butának sem voltam buta, könnyen megtanultam emberfeletti emlékezetemet kihasználni. Az iskolában éltanuló voltam, a versenyeket sorozatban nyertem. Informatika egyetemet végeztem, mert rajongtam a kombinatorikáért. Pompás eredményekkel büszkélkedhettem. Kitűnő hallásom lehetővé tette, hogy bárkit kihallgassak, de a vizsgákon ennek nem vettem hasznát. Azt  csak majd később, annak is eljön majd az ideje. Az egyetemen úgyis mindent jobban tudtam, mint mások. Tökéletesen emlékeztem mindenre. Gyermekkoromtól ez volt számomra a legfontosabb. Biztosan tudni. Azt hittem, a biztos tudás biztonságot ad. Megváltja félelemmel átitatott testemet, és dobhártyámat, melybe apró szögeket ütött a gépfegyverek kattogása. Tudni akartam és tudtam. Az elején programokat írtam. Aztán kémkedni kezdtem. Aztán kémelhárító lettem. Bármilyen munkát kaptam, könyörtelen pontossággal és alapossággal végeztem el. Néha úgy éreztem, több nem fér el bennem. Ilyenkor kimentem az erdőbe. Ott hallgattam a fák többszólamú csendjét. Az megtisztított. És új erőt adott.

Huszonöt évesen híres voltam, sőt, az is lehet, hogy hírhedt. Észrevettem, hogy félnek tőlem, mert azt hiszik, azt is hallom, amit ki sem mondanak. A közelemben levő emberek arcáról lerítt, hogy igyekeznek rejtegetni előlem a gondolataikat, amelyeket legtöbbször valóban kitaláltam, vagy inkább: kikövetkeztettem. A kombinatorika, az is egyfajta fülelés. A logikai rendszerek szimfóniája a legharmonikusabb muzsika a világon. Csak nagyon kevés dolog maradt előttem titokban akkorra. Ez pedig jó volt. Erősödtem. Elfeledkeztem a bizonytalanságról. 

A terv, amin októbertől dolgoztunk, az emberi hang erején alapult. Az egész a lehető legegyszerűbb felfedezéssel kezdődött: azzal, hogy, habár a számítógépek szemvillanásnyi idő alatt képesek hatalmas számú betűkombinációt létrehozni, ezeknek kizárólag az ember lélek teremtő ereje adhat életet. Az informatikából annyit tanultunk meg, hogy egyetlen gép sem képes véglegesen helyettesíteni a legtökéletesebb földi lényt, az embert. Az isten igazi nevének kikombinálására tett minden kísérlet azért ment füstbe, mert hiába rendezték számítógépek a megfelelő betűket megfelelő sorrendbe, hiányzott az, aki a szóba életet lehell. Jól megszervezett emberi együttműködésre volt ehhez szükség. Mindeddig hiányzott a zseniális koordinátori elme. Aztán megjelentem én. 

Reggeltől estig gyakoroltunk. Én magam választottam ki a türelemben legtehetségesebbeket, akik a figyelmesség adományával is rendelkeztek. Tanultunk együtt dolgozni. Gondoztuk magunkban a rezonálásra való hajlamot. Huszonhat munkásom volt. Már a legelején hallgatást fogadtak nekem mind a huszonhatan. A stratégiát egyedül gondoltam ki. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy senki nem tudta, hány betűből áll a szó, amit keresünk. Néhányan azt tartották, hogy hatból, vagy kilencből. Mások, hogy harminchatból. Az én feladatom volt biztosan tudni. Ez lett volna számomra a világ utolsó titka. 

Egy év gyakorlásra volt szükségem ahhoz, hogy hallásomat természetfeletti erejűvé fejlesszem. A következő október elején a világmindenség megszólított. Készen voltam a kísérletre. Kevés választott el a mindenhatóságtól.

Az utolsó időkben naponta kimentem az erdőbe. Most, ahogy minderre visszagondolok, azt hiszem, már akkor is kerestem ott valamit. Akkor azonban úgy tartottam, hogy az erdő segít megőrizni lelki egyensúlyomat, melyet az egyre nagyobb intellektuális erőfeszítések veszedelmesen billegtettek. Nehéz lenne megmondanom, mit vártam a hatalomtól, amelynek a megszerzésére törtem. Azt hiszem, egyszerűen nyugalmat. Valahogy úgy képzeltem, hogy attól a perctől nem fog kelleni többet félnem. 

Amikor eljött a nagy nap, és mindannyian összegyűltünk, jobban féltem, mint valaha. Rettegtem, hogy követek el valami megbocsáthatatlan hibát, hogy csalódást okozok nekik és magamnak is. De igyekeztem, hogy ennek semmi jelét ne adjam. Körém ültek, laza körben. Mindenki másmás betűvel kezdett. Én a reakciókra figyeltem. Mindenki addig ismételte saját betűjét, ameddig világos nem lett számomra, melyik is az igazi. Akkor kikiáltottam az illető betűt, a többiek pedig immáron két hangot ismételtek, elsőként az általam kijelöltet, másodikként a sajátjukat. Ha valaki számára még mindig nem lenne világos, miért volt ez a terv zseniális, a történet margójára mellékelek egy rövid magyarázatot: figyelembe vége, hogy 26 betűvel dolgozunk, a betűk akárhányszori ismétlődését pedig sehol nem zárhatjuk ki, a lehetőségek száma 26 az n-edik hatványon, ahol n a nevet alkotó betűk száma. Feltételezzük, hogy minden betűkombináció kimondására elég tíz másodperc, habár a reális idő valószínűleg sokkal több lesz ennél. A legoptimistább feltételezések szerint n hattal egyenlő, aminek következtében a kombinációk száma 308915776. Ez tehát legkevesebb 3089157760 másodperc, 51485962 perc, 858099,37 óra, 35754,140 nap, 97,956549 év folytonos munkát jelentene. Az én stratégiám, mint az a kísérlet közben kiderült, lehetővé tette az első betű kiválasztását 63 perc alatt, a másodikéra 56 perc volt elég, a harmadikéra 54, a negyedikére 49 és így tovább az adott séma szerint. A munkámat megkönnyítette, hogy a reakciók egyre erősebbek voltak. 

Megállás nélkül dolgoztunk. Hány-ingerem volt, dühödt alkotóerő feszegetett, szédültem, a talpam mintha a földhöz nőtt volna. A munkások szemében is különös fény gyúlt, habár arcukra emberfeletti fáradtság ült ki. 

Körülöttünk vihar készülődött. Az elején azt hittem, meg kell majd szakítanunk miatta a kísérletet, hogy valami védett helyen vészeljük át az égiháborút, később aztán megsejtettem, hogy mindennek tulajdonképpen mi vagyunk az okozói. A szél egyre erősebben fújt, viharfelhők gyülekeztek felettünk, a villámok úgy szaladtak szét a mészfehér égen, mint falon a repedés. A természet harcba szállt velünk. Ettől még erősebbnek éreztem magam. 

Estefelé eleredt az eső, a világegyetem válaszai egyre egyértelműbbek voltak, a csillagok a fejünk fölött pörögni kezdtek, én pedig megértettem, hogy elérkeztünk az utolsó körhöz. Minden, a világon minden csak néhány perc kérdése volt már. A tenyeremen bizsergett a bőr. Mélyet lélegeztem, és átadtam magam a pillanat fennségének, mielőtt megadom az utolsó jelet, kimondom az utolsó-előtti betűt. Az után már csak egy másodperc kérdése volt, hogy a munkásaim valamelyike kimondja az egész nevet. A hatalom langyos, kellemes hangyái járták át testemet. És akkor a vihar kitépte a mellettem álló nyírfát a földből, én pedig életemben először meghallottam, hogyan sír egy fa. Ez a sírás maga volt a letisztult szépség, átható és hátborzongató, fájdalmasan elkeseredett, törékeny és mégis hömpölygő, meglepett és szomorú, amely mégis, mint a szépség mindenkor, magában hordozta a kihunyófélben levő ,szeretett világ emlékét és a reményt is, az új, méltóbb világra születés reményét. Én pedig akkor először kételkedni kezdtem, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha én ezt a kísérletet otthagynám. Mellettem egyre-másra zokogtak fel a fák, ahogy kiszakadtak a földből, és mindegyik dallam egészen más, de ugyanolyan letisztult volt, végignéztem a munkásaimon, de azok nem hallották, izgatottan, kimerülten, de azért türelmetlenül, vártak a jelre, aztán megéreztem, ahogy a dobhártyámból kipattognak a gyermekkoromban belevert szegek és a szervezetemből elpárolog a félelem, és amikor az első nyír sírása elhalt, életemben először összegyűjtöttem minden bátorságomat és egészen halkan azt mondtam: nem tudom. Aztán, mert én magam is hallottam, mennyire nem hangzik meggyőzően, kimondtam még egyszer, most már határozottan. A munkásaimon láttam, hogy értenek, de nem hisznek a fülüknek, nem hisznek nekem, azt képzelik, ez valami ostoba tréfa, nekem pedig végig ott csengett a fülemben az utolsó előtti betű, úgyhogy én sem hittem el, hogy ezt mondtam, és hogy nem is akarok itt már ennél többet. Vizenyős fehér, gyűlölettel és csalódottsággal teli tekintetek fúródtak belém, de akkor rájöttem, hogy ha akarnám, se tudnám már megmondani nekik, valami láthatatlan erő kitörölte a fejemből a betűt, és vele együtt az előzőeket is, amiből megtudtam, hogy egészen biztosan ők sem emlékeznek már belőlük semmire, így nincs ember, aki ezt a kísérletet be tudná fejezni. Akkor végleg megnyugodtam és otthagytam őket. 

Az erdő fogadott be, mert a városba már nem akartam visszamenni. Azon az estén megjegyeztem minden fa hangját. Tudnivaló, hogy a fák éneke ugyanúgy különböző, mint a sírásuk. Én pedig gyermekkoromtól szerettem a kombinatorikát, hát arra gondoltam, hogy miért is ne kombinálnám  ezt a sok tökéletes éneket még tökélesebb egésszé? Úgyhogy mindegyiktől kértem egy ágat, vagyis igazából csak ágacskát, és adtak is, mert egyet mindig szívesen adnak, én meg összegyűjtöttem őket és aztán elmentem más erdőkbe is, mert azt akartam, hogy minél több ilyen ágacskám legyen, míg végül egész hegy gyűlt össze belőlük. Én pedig azokat a gallyakat és vesszőket elkezdtem összefonni, az elején azt gondoltam, kisebb kunyhóféle lesz belőlük, de aztán rájöttem, hogy egészen takaros házikóra is telik, ennek a házikónak a belseje pedig szüntelenül muzsikált, fütyörészett és csengett-bongott, ez volt a legszebb zene, amit valaha is hallottam, úgyhogy még egyszer visszatértem a városba és összegyűjtöttem a gyerekeket, akiknek ezt a házat építettem, mert ez egy olyan ház volt, hogy egyáltalán nem engedte át a falán a lövészajokat. Mert aznap este, amikor a fák sírtak körülöttem, arra gondoltam, hogy ez a legtöbb, amit tenni tudok, kikombinálni egy ilyen menedékházat, hogy legalább ezeknek a gyerekeknek ne kelljen majd az én koromban félniük.