(Folytatás előző számunkból)

A Zsigmond király korabeli oklevelében említett, a telek végébe, a kertbe épített nagykapu petárdaként fellobbanó, váratlan információ, hogy az a kapu nem valami gyakorlatias, „célszerű” okból magaslik éppen ott! Valami konvencióra emlékeztet; jelképes funkciót lát el; rítusra utal… Egy kapu – nagy, vagy kiskapu – ezt sokféleképpen teheti. Láttam olyan kiskaput is, valahonnan a Delta környékéről, amelynek fából hajlított boltíve az átlagos embernél sokkal alacsonyabb volt: a belépőnek mélyen le kellett hajolnia! Tisztelgés a bentieknek! A gyermekdalokban is: nyitva van ugyan az aranykapu, de – csak bújjatok rajta; meghajolva!1 A „konvenció” kívánja így!

A civilizáció maga is ott kezdődik, ahol megjelenik a konvenció, a hozzáfűződő szertartásos viselkedés, a maga fikcióival, azaz – a „játék”. Az ember nemcsak tesz valamit, hanem azt el is játssza! Re-prezentál!... Emlékszik, és emlékeztet valamire, ami volt, vagy lesz azon a helyen, vagy: éppen van! Ha másra nem, a tulajdonba vételre, a természettől való elbirtoklásra, a közösből, azaz a senkiéből való átlépésre, és az ehhez járuló tiszteletadó és tiszteletgerjesztő szertartásra, és – mindennek a rendszeres megjátszásával! Íme, a Homo Ludens! (Lásd: Huizingánál!2) 

Nem vesztek ki az ősi közösségi szertartásos, pontosabban csoportos „játékok”, látható ez a televízió képernyőjén is: például, bevonul egy alkotmánybíróság: egyes sorban, feszesen lépdelve, egyforma, mindent elfedő öltözet, maszkszerű arckifejezés… – Eljátsszák, megidézik az inkvizíció fenyegető irgalmatlanságát, a kannibálok révületes zsákmányéhségét és a gittegyletek sívó ürességét…

A megemlékezés konvenciója, a figyelmeztetés szertartásossága már a legelemibb fokon is különbözik az állati emlékezettől; nemcsak jelöl, hanem felidéz, a tárgyi környezetet is bevonva a játékba: szúr egy ágat, karót a földbe s egy fűcsomóból csóvát szerkeszt rá, néhány követ halmoz egymásra s a tetejébe valami hegyeset: ék-esítésül. (Lám, megint az atavizmus: pályázatnyerészkedő modern szobrász nem nyűgölődik arckifejezés, póz, arányok, fényárnyék mintázgatásával, rövidülések méricskélésével: bever a földbe nem is egy, hanem sok cölöpöt, dorongot, és nem is fából, hanem acélból vagy bronzból, odaírja, hogy in memoriam és kész; és a másik: egymás mellé rak három jókora kavicsot, fehérre mázolja, felrakja egy kékesszürke lemezdarabra, és azt mondja, hogy térplasztika! – Íme a folyamatos kapcsolat az őskannibál falánkság és bizonyos mai művészet-izék közt).

Ámde ősünknek még nem volt hova atavizálni és beleszédülve „játszott”, a karóból oszlop lett, majd obeliszk (azaz vastag oszlop, kövér karó)… és azokra szent jeleket vésett!

(És itt még egyszer, utoljára, el kell kalandoznom. Mint tudnivaló, Kleopátra híres obeliszkjét Egyiptomból Londonba, a Temes-, bocsánat, a Thames, azaz a Temze-partra szállították, és azóta is ott meredezik az éjszakában, minden jobb detektívregényben. És igen sok esetben a regény fordítója „Kleopátra tűje” gyanánt említi, bizonyára oka is van rá? Volt azonban gyerekkoromban, a harmincas években Marosvásárhely főterén két üvegtorony, a nagyobbik kb. 15 méter magas, hasáb alakú, hirdetőoszlop, egy benzinkút kerekbódéja fölött, a kisebbikből, tán feleakkora se, a földgázhálózat szabályozója, egy nagy vörös henger sejlett elő. Pár évvel a háború kezdete előtt a főépítész a mindenkori főépítészek émelyítő szokása szerint lebontotta. Nos, ezt a két tornyot Vásárhelyen a jobb emberek úgy nevezték, hogy A nagy tű és A kis tű! Sokáig azt hittem, hogy a „művelt” regényolvasók bölcsködése az egész. De rájöttem, hogy ez is törzsökös elnevezés volt!)3.

Valami mellett ünnepélyesen elvonulni, szertartásosan –, nem olyan hatásos, mint két valami között, és valami alatt! Ezért is van az ereszes kapunak is két nagy lába, s a diadalkapunak is; annyi híres katedrálisnak két hatalmas homlokzati tornya; mint ahogy az volt már Salamon bibliai király híres jeruzsálemi templomának bejárata előtt, az egyik aranyszínű, a másik meg zöld, és külön nevük is volt, Jákin és Boáz stb. És az egyiptomi szentélyek udvarára is két hatalmas obeliszk – két tű! – között lehetett bevonulni, s a modern sportjátékokban is nagy szerepe van a két félfának! Emiatt volt az úgynevezett történeti stílusok (tkp. stílusutánzatok) között annyira elterjedt a két nagy, főhomlokzathoz „ragasztott” oszlop, melyekről az európai városok bombázásának korszakában ki-kiderült, hogy tulajdonképpen nem is tartottak semmit!

Jönnek a különféle magyarázatok; az antropológusoké, hogy az emberi test is „páros” felosztású, jobb és bal, kettős érzékszervek, agyféltekék, mellek, sőt, kettős személyiségek is… a romantikus, avagy a transzcendenciára hajló ilyen gnoszticista formulákkal felel: „a kettő eát, karókon szárította a medvebőrt; végül még a kölni dóm két fenséges tornyát is képes e karókból levezetni!... Az asztrológus, a biológus, a fizikus jön a természet, a világegyetem kettőségével, mint a híradós alakulat őrmestere: „elektromosság van kétféle, úgymint pozitív és negatív, a mi hadseregünknél mindkettő rendszeresítve van.”

A legrégebbről – háromszázegynéhány évről – épen megmaradt székely kapu kisebb, csak két kapufélfán magaslik: templomkapu volt, inkább hívogató, mint reprezentatív... És itt gondolni kell arra, hogy a népművészet fejlődése során volt kétszáz év – 1520–1720 – amikor a török hódítások, majd a felszabadító háborúk és a kuruc kor miatt a Kárpát-medence nagyobb részében a népi építészetben a fő vezérelv: nem látszani! Minél kevésbé akadjon meg rajtunk a martalóc, a hadimunkára vivő hatóság s az adószedő szeme! Ha ehhez hozzávesszük, hogy e korszak még hosszabb is volt, mert az előtte való száz évben a mindegyre ismétlődő déli beütések – pontosan összehangolva az északi cseh-morva, huszita inváziókkal, folyamatosították a pusztítást; csodálatra méltó, hogy nem vesztek ki egyáltalán az építkezési-településszervezési hagyományok! És egyszer csak a nagykapuk visszatérnek a telek elejére is, a kiskapuk mellé, egyelőre; és még a jobbágyházak egy részénél is feltűnik a „fennhéjázó”, azaz magas tetőszerkezetet kialakító építkezés…

Nem olvastam róla, mikor terjedt el a kiskapukat is magába foglaló „székelykapu”, e nagyon eredeti, impozáns és esztétikus megoldás, ám a külön kiskapu és külön nagy egymás mellett, még a múlt század elején is itt-ott látható. (Newton kutyáit juttatják eszünkbe: A nagy tudósnak volt két kutyája, egy kicsi és egy nagy; sokat zavarták munka közben, mindegyre kellett csukogatni-nyitogatni az ajtót, a logika lángszerű mestere végülis úgy oldotta meg a kérdést, hogy vágott az ajtó aljára két lyukat: egy kicsit és egy nagyot!)

Nem is tért vissza mindenüvé a faragásos ereszes nagykapu, sokfele díszes kiskapu mellé csak egyszerű, alacsony nagy kaput, „teherkaput” szerkesztenek, lásd pl. a kalotaszegi, torockói kiskapukat4, vagy a többféle, főleg háromszéki vegyes megoldásokat, köztük a „sárkányos” kaput, amelyen a sárkány inkább egy óriási, fenyegető ebihalnak, illetve vidrának tűnik!5.

A világtörténelemben először leírt (és kiolvasott) kapu jelentésű szó egy ötezer év előtti város neve a mai Mezopotámiában, Bagdad táján, az akkori Szumér-ban: Ka-dingir-ra azt jelenti, hogy „Isten kapuja” s ebből Ka – a „kapu”; és ez meggyőz arról, hogy a kapu szó nem képzett vagy ragozott alak (mint „kapó” v. „kapa”), hanem összetett! A második szótag, a pu, pedig a felfele ívelő gömbölyűséget (vagy hajlottságot?) kifejező púp töve! Az ezer valahány éve e helyen viruló város: Babilon neve is – akkád, vagy káldeus (tehát ó- vagy ősarab) nyelven – azt jelenti, hogy „Isten kapuja”. Bab–Ilu.

A továbbiakban e szó, illetve az általa jelölt fogalom körül sok a „furcsa véletlen”. Például a germán Tor, azaz „kapu” hasonlít a japánkerti, ereszes díszkapu, tori nevére, ami viszont madarakkal kapcsolatos (dúcféle?), viszont a Tor a magyar Torok szó tövét idézi, lásd pl. völgytorok, valami tágasabb helyre való kijutást, míg az oroszlán, vagy „a halál torka” valami szűkebb, zártabb helyre való bejutást jelent; és nem a haladás elzárását. Persze, ez is csak véletlen. Mint az is, hogy a Mezopotámiával határos, a szumír-ral rokon óelámi nyelven Gyulafehérvár római kori neve, Apulum: „Király kapuja”… (Az óelámi nyelvből eredő földrajzi név még jó néhány van, a Kárpát-medencében és környékén.). Az is a kedvenc véletleneim közé számítható, hogy a magyar földrajzi nevek közül hirtelenjében legalább három olyan folyónév és vagy 8 helynév jut eszembe, amelyben Kapu van, nem beszélve a tucatnyi Kaposról… (nem tudom, ezek ide tartoznak-e?)

Végül, sajátságos véletlen gyanánt, Vaskapu nemcsak a szörényi vidéken kerül, hanem többfele is, pl. itt a Mezőségen, Kolozsvár és Torda között is van egy Vaskapu nevű határrész6…

Végül, Csíkszeredában, a vár mögött egy síkon sorba felállítva hat régi székelykapu látható, félelmetesen szép, megrendítő látvány, nem tudom, kinek az ötlete volt?... Ám mindég az jut az ember eszébe róluk, hogy a Csíksomlyó búcsúhely felé, a főútról letérő, oda vezető út – mennyire ilyen-olyan, jellegtelen mellékút… hogyhogy nem jutott eszébe a csíkiaknak sok száz év során, hogy itt egy székely kálváriát alakítsanak ki? Milyen fenséges volna, vagy 12–13 székelykapu, egymásután!

Jegyzetek

1Hogy a gyerekdalok mennyire archaikus-kultúra kövületek, erről érdemes elolvasni Roheim Géza könyvét: Magyar népszokások pszichoanalitikai magyarázata. Máshol: a bújj-bújj zöld ág kurucosan megpolitizált, meghódolásra utaló gúnyos változata: János úr készül, Németi Bécsbe, Lovai vannak nyergelőbe, János uram izenet, Izenetes izenet, Hajtsd előre magad, Azt a görbe nyakadat… Nyitva van az aranykapu, Csak bújjatok rajta, Rajta-rajta, Leszakadt a pajta, benn maradt a macska. Ihajnárom, csuhajnárom stb.

2J. Huizinga, 1872–1945, híresebb művei: A középkor alkonya (1919), Homo ludens (1938).

3Magasra tűzik a lobogót”… a győzelmi jelvényeket... „kitűzik az irányt” e kifejezések jelzik, hogy nem varrótű méretű eszközről, de legalább is zászlórúd hosszúságú, vékony, hegyes oszlopról van szó!

4Igen érdekes a torockói és torockó-szentgyörgyi kiskapu: A kapufélfán többnyire csak az egyiken, szemből nézve a baloldalin, van két érdekes díszítmény: a felső, kalapmagasságban, egy fekvő tégla alakú rácsozat, (általában: 4x3), „kaputelefonként” szoktam emlegetni; az alsó a kapuláb legaljáról kb. térdmagasságig terjedő kúp, amely apró pikkelyszerű bevésésekből áll, mintha egy pálmafa tövét letisztogatták volna késsel. A háziak általában csak „dísz” néven ismerik. Érdekes, hogy mindkét ábra megtalálható az ó-mezopotámiai írások kialakulásának kezdeti korszakában is, mint írásjel! 1954-ben, mint legfrissebb keletkezésű, az 1934-es évszámot találtam; később ifj. Feszt László festőművész magajándékozott egy felvétellel, amelyen 1953 olvasható.

5A háromszéki kapukról a legtöbbet nyilván a Haszmann család tagjai tudják, akik létrehozták a rendkívül értékes csernátoni gyűjteményt. Remélem, valamikor közleményeikhez is hozzájutok!

6Ami nyelvészeti vonatkozású megjegyzéseimet illeti, többször is megírtam, hogy általában Vörösmarty, Czuczor, Fogarasi elveiből indulok ki, továbbá Lugossy József Hangrendi párhuzamok című műve inspirált. Azon kívül C. Abel több mint száz évvel ezelőtt korszakalkotó tanulmánya az Ős-szavak kettős értelméről. Őrá Freudnál bukkantam: idézi, mikor az érzelmi ambivalenciákról ír, pl., hogy egy érzelmet ki lehet fejezni az ellenkezőjével is stb.