Az emberek kora számontartható. Ellenőrizhető – valahol könyvelve van. A versekkel, azt hinnénk, más a helyzet. Annak ellenére, hogy a szerző talán jegyzi, vagy fejben tartja legalább nagyjából a keltezésüket, alig jut eszébe az olvasónak előszámlálni, hiszen kortalannak tetszenek. Megint más dolog a versbeszéd, a vers nyelve, amelyen a szöveg megszólal – annak a lejegyzett szövegtől elválva, megint csak lehet saját „kora”. És hát hogyisne lenne fontos ez Király László idei könyve kapcsán, amikor a kötet első verse mindjárt így kezdődik: „Írtam mostanában / néhány régi verset” (Mostanában, 7.). A most és a (rég)múlt központi fogalmai e keskeny gyűjteménynek, egyik nélkül nem is lehet a másikról beszélni, mintegy előfeltételekként kapcsolódnak össze, megteremtve a kötet védjegyszerű királylászlós értékszerkezetét, amelyben a kor fontossága kétféleképp is hangsúlyos – érezni a természetes magatartást a versek mögött, hogy beszélőjük bizonyos sajátos élettapasztalat birtokában szól, amely korhoz kötött: történelmihez és emberihez. Ez a történelmi és emberi életidő egyes esetekben összeilleszthető a szerző életrajzi adataival, más esetekben meg nem.
Ha, mai szokás szerint, rákeresünk az interneten, semmit sem találunk Pazsgáról, ahová e versek vagy beszélőjük készülődik. Azonban annak ellenére, hogy a Google nem tud róla, tévednénk, ha rögtön a költészet képzelt világai között helyeznénk el. Király László ugyanis sok évvel ezelőtt járt az e nevet viselő kicsiny komi faluban, amint erről a kötet kolozsvári bemutatóján beszélt. Ott aztán olyasmit talált, ami nem hogy nem hétköznapi, hanem egyenesen mesébe illő: egy öreg ágszobrász kunyhójában mintha saját nagyapját látta volna viszont. Így aztán Pazsga az elődök megidézésének egyfajta szakrális helyeként tételezhető (bár szakralitásnak semmi nyoma a kötetben), s egyszerre kapcsolható saját közelmúltjához és „többféle” ősidőhöz: a család és szegről-végről az egész magyarság múltjához is a finnugor rokonság révén (de ez utóbbi aztán végképp távol áll a kötet világától). Ugyanakkor Pazsga felé mégis inkább egy földrajzilag rövidebb utat választ a versek beszélője: a hazatérést, mindjárt a könyv elején.
Az első, Kerti reggel című ciklus versei ajánlják legerősebben az alanyi megszólalásként való olvasás lehetőségét. Az emberi idő mint öregség olvasódik kézenfekvően ezekben a darabokban. Számvető jellegű tételek sorakoznak egymás után, s a versbeszéd mindenféle eltávolító alakzatot kizár: nincsenek, vagy nem túl jelentősek a metaforák és más asszociációs eljárások. Mindez azonban nem teszi a ciklust hétköznapi vagy bármilyen értelemben érzelgőssé: Király beszélője kontemplatív, az emlékezés csapdahelyzeteivel tisztában van. Épp ezért ez az emlékezés sosincsen csakis magáért. Példaképp a fontos szövegnek mutatkozó Nyitott zsalura hivatkoznék: a nagyapa élettörténete egyszerre a kint és a bent helyszínein formálódik meg – ami a nyitott zsalun a szobába benézve, és ami bentről kinézve látható belőle, míg a többi láthatatlan marad. A vers vége nyitott, hiszen utolsó előtti szakaszát („Ne cifrázzuk / a történteket, / értelmetlen kibúvót keresni”, 10.) az előtte állókra vagy az utána következőre épp úgy lehet olvasni. Márpedig utána, új szakaszban ez áll: „Ebben a szobában / születtem magam is”. Ismétlődés, újraélés, a sors körforgása, az öröm és a keserűség összekapcsolása egyetlen kicsiny tér képén keresztül – mind ott kavarognak a vers befejezésében. Lajstromozó jellegűek a szakasz darabjai: a saját születéstől, az ősöktől, a szülőháztól az utódokig jutnak el a versek. Akarva-akaratlan olvasódik a sorok közt a lemondás, a veszteség keserűsége, de nem moralizál a költő, inkább csak számba vesz mindent és mindenkit, aki, ami valaha fontos volt. Király költészetében az öregség nem annyira a saját élete nyűgeivel való foglalkozást jelenti, hanem inkább sajátos közelebb kerülést azokhoz, akiket öregnek ismert valaha is. A versek tárgyi világa öregedett meg (akkor is, ha a tárgyak személyek vagy történetek), s a közvetítésen keresztül vetül az öregség magára a beszélőre is: aki öreg dolgokkal foglalkozik, egy kicsit a dolgok mellé öregszik maga is.
A második szakasz, a Fennsík versei többnyire már a megélt történelmi idővel, a diktatúra tapasztalatával foglalkoznak. Ma már nem vibrál akkora asztalracsapó indulat a sorok közt, mint a korábbiakban (pl. A nyitott könyv verseiben), jóllehet marad feszültség így is elég. Mindjárt a szakasz első, Megnyitó című versében például szintaktikailag is a befejezetlen mondatok formájában: „Ott lesznek a. / Eljönnek a. / Jelenlétükkel megtisztelnek. / Le ne késsük megint, istenem!” (47.) Mindez olvasható lenne akár ünnepre, ünnepélyre készülődő izgatottságként is, de aztán a vers már egyértelműbb javaslatokkal szolgál, mikor a jelenlevők között mindenféle művészeti irányzatok képviselői mellett a kommunistákat meg a fasisztákat is elősorolja, s akkor már inkább félelem- és reszketésszaga lesz az olyan mondatoknak, mint hogy „igyekezzünk, le nem késhetünk; inkább ne legyünk; könyörgöm, le ne késsünk” – s zárásképp a beszédes hibával: „Élyen a haza”. A rontott nyelvbe való menekülés látszik itt egyetlen határozott kiútnak a hatalom zsarolásával szemben, s ezzel a versek máshol is eljátszanak, mint a Nyilatkozásban, amely nem az első feljelentésvers Király lírikusi pályáján. S ha már jelentés, kettős beszéd, nem lehet nem észrevenni a versek párbeszédes (kihallgatásszerű) szerkezetét, az olykor kettéhasadó beszélőt vagy kettős beszélőt, vagy az olyan párbeszédverseket, ahol csak az egyik beszélő szövegét olvassuk – s maga a meghasonlás is középpontba kerül (Tizenkét pont, A „C”-korszak bája, Szemtől szemben, Változat).
A harmadik, záró szakasz, a Csang Vej fényei nyelvileg talán a legizgalmasabb darabokat tartalmazza a valós és fiktív művészeket és alakokat megidéző versekben. De itt most azt is el kell mondanom, mert eddig úgy beszéltem, mintha lehetne, hogy nem lehet a ciklusokat teljesen elkülöníteni egymástól, hiszen a történelem és a magánélet sok szálon összefügg – az ősök is megkapták e tájon a magukét történelmi kataklizmákból, akár közeliek, akár távoliak időben. „Vendégek” szerepelnek az előző ciklus darabjaiban is, hogy aztán a harmadik szakaszban már majdnem teljesen övék legyen a főszerep. De mellettük itt kapott szerepet a kötetcímadó opusz is, mely a gyűjtemény egyik legemlékezetesebb darabja. Eltöprengtem azon, hogy az említett könyvbemutatón elhangzott kulcs mennyire tesz jót a versnek, hiszen a kötetnek éppen egyik olyan szöveghelye ez, ahol a metaforikus olvasatnak komoly esélye lehetne (ami azonban a magyarázat után már nem adja magát). Mindenesetre itt szerepelnek a legemlékezetesebb sorok, mint páldául ez: „Örök erdő jön feléd, megelevenedve, / S egy költő, ki medvenyomokon ballagott.” Pazsga örök tele, lilás fényű hava, kéregpohara, ágszobrásza ars poetica-szerűvé is avatja a verset. Méltóan válik a gyűjtemény egyik legfontosabb darabjává.
Király László nemcsak gyűjteményes köteteivel, hanem újabb költeményeivel is méltóan ünnepel idén. A Pazsga versei egyszerre összegzőek és kezdeményezőek. Nem törik meg a Király-vers építkezésének és olvasásának hagyományát, de még mindig tovább bővítik az utat, amelyet ez a költészet eddig is úttörő jelleggel tárt fel. A míves beszéd, a magvas gondolatiság és a versek szubjektív fontossága olyan alkotót mutat továbbra is, akinek pályáján szakaszok ugyan természetesen elkülöníthetők, egyenetlenségek azonban nem. Költészet, jelzők nélkül, a legmagasabb szinten.
Király László: Készülődés Pazsgába. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2013.