Talán nincs is egyszerűbb feladat, mint egy kósza indokot találni az ünneplésre, s noha a Nemzetiségi Színházi Kollokvium szeptember 27. és október 6. között tizedik állomásához ért, mégsem ez határozta meg a gyergyószentmiklósi fesztivált. Sokkal szembetűnőbb volt a szervezők azon szándéka, hogy valamiféle keresztmetszetét adják a nemzetiségek nyelvén folyó erdélyi színjátszásnak, s hogy többé-kevésbé tartalmas beszélgetéseket generáljanak a látottakról. Ha csak ezeket a szempontokat vesszük figyelembe, kijelenthetjük: a X. Kollokvium sikeresen zárult. A legtöbbet mégis a gyergyói közönség és magát az eseményt lebonyolító intézmény, a Figura Stúdió Színház nyerte, hiszen az egyébként számos szempontból a perifériára szorult teátrum mintha az ilyen alkalmak során lélegezne föl igazán, az övétől eltérő színházi energiáknak és beszédmódoknak köszönhetően.

Vitathatatlanul jót tesz egy olyan viszonylag szűk szakmai közegnek, mint a gyergyói színházi szféra, egy tíz napos fesztivál, ahol a Kolozsvári Állami Magyar Színház kivételével az összes erdélyi trupp képviselteti magát egy-egy előadással, ráadásul a két német nyelven játszó társulat (a temesvári Állami Német Színház és a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház német társulata) mellett a bukaresti Állami Zsidó Színház is tiszteletét teszi. A sokszínűség minden bizonnyal serkentően hat a kísérletezésre amúgy is hajlamos gyergyóiakra, s ha kellő önreflexióval tekintenek saját fesztiváljukra, rátapinthatnak az erdélyi színházi szakmában lappangó feszültségekre is. (Mert mégiscsak beszédes, hogy bár színházaink többsége ellátogat egy-két napra Gyergyószentmiklósra, mégsem látni azokat a személyeket, akik meghatározói ugyanezen kultúránknak. Elég ha csak Bocsárdi Lászlóra, Tompa Gáborra vagy Keresztes Attilára gondolunk, akik valamiért nem tartották fontosnak, hogy ellátogassanak a Kollokviumra. Ez is jelzi a ki nem mondott problémákat, a soha fel nem tett kérdéseket, melyeknek egyre inkább ideje lenne teret és időt szentelni...)

 

Azt gondolnánk, tíz nap elegendő arra, hogy megválaszolhassuk azt az egyszerűnek tűnő kérdést, hogy hol is tart ma az erdélyi színjátszás? Ennél azonban jóval bonyolultabb egy színházi fesztivál programkínálata, hiszen nem feledkezhetünk meg azokról az anyagi és/vagy technikai szempontokról sem, melyek néha egyszerűen nem teszik lehetővé, hogy egy adott színház a legjobb előadását szállítsa le a tőle olykor több száz kilométerre lévő játszóhelyre. Így nem meglepő, hogy olykor középszerű produkciók kerülnek terítékre, melyek értékéből a nem megfelelő tér is ellophat keveset. Középszerből pedig – sajnos – nem volt hiány az idei Kollokviumon, noha nem lehetne egyetlen olyan előadást sem megemlíteni, mely ne tartogatott volna legalább egy-két emlékezetes momentumot. A kérdés mindössze az, megelégedünk-e ennyivel? Mindenesetre furcsa hasonlóságokra lehetett figyelmes az, aki a tíz nap során az összes előadásra jegyet váltott. Akár kultúrszociológiai különlegességnek is nevezhetnénk a tényt, miszerint az idei programkínálatban több olyan előadás is szerepelt, mely valamilyen módon a magára hagyott vidéki létezést vagy az emberi kapcsolatok kiüresedését igyekezett tematizálni, nem beszélve az alkoholizmusról mint állandóan visszatérő motívumról. S az már csak külön érdekesség, hogy a nagyváradi Szigligeti Társulat A fiú című előadását leszámítva (írta és rendezte Forgách András), az összes e tematika körül mozgolódó előadás székelyföldi produktum. (Bizonyára nagy baj lehet ott, a Mezőségen túl...)

Az utóbbi időben igen csak szép ívet bejárt Székely Csaba-féle bányatrilógia első két részét (a Bányavirágot és a Bányavakságot) ugyanazon a napon láthatta a közönség (rendező: Sebestyén Aba), s hogy a két színpadi műnek (a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió koprodukciójának) van kapcsolata a sajátos erdélyi életérzéssel és egzisztenciális kilátástalansággal, az vitán fölül áll. A realista stílusjegyekkel átszőtt előadások fanyar humorral beszélnek a transzilvanista létbevetettségről, a román-magyar viszonyról vagy épp a jövőkép hiányáról. Bár a telt házak egyértelműen jelezték: van igény az ilyen fajta drámára és színházra, s nem is kérdéses, hogy a Székely Csaba által megalkotott világnak van létjogosultsága, mégis időszerű feltennünk a kérdést: alkalmas-e ez a színpadi nyelv arra, hogy beindítsa a nézőben a kiútkeresést, a jelenlegi etnikai, társadalmi és kulturális helyzettel kapcsolatos kritikai gondolkodást? Ilyen értelemben és egyszerűbben: van-e több a bányatrilógiában, mint egy jól megkomponált nyelv hatásos működtetése, s pillanatnyi helyzetünk humorral és iróniával jócskán átszőtt szemlélése. Vagy ne akarjunk többet, elég ennyi is?

A Figura Stúdió Színház és az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház is egy-egy kortárs orosz szöveget vitt színpadra. Előbbiek Nyikolaj Koljada Murlin Murloját, míg utóbbiak Vaszilij Szigarjev Fekete tej című művét, mindkettőt Barabás Árpád rendezésében. Nem tudni, hogy az udvarhelyi színész-rendező láthatóan meglévő vonzalma a kortárs orosz mikrorealizmus irányába abból fakad, hogy ezekkel a szövegekkel nem lehet túl nagyot bukni akkor sem, ha az ember „csak” tisztességesen színpadra viszi mindazt, amit papírra vetettek, vagy valóban van valamiféle vágyakozás az erdélyi színjátszásban arra, hogy a nyomorról és elesettségről beszéljen. Márpedig mindkét előadás ezeket artikulálja, hol visszafogottabb, hol pedig bántóan harsány eszközökkel. Míg a gyergyóiak produkciója egy feltételezett világvége előtt, egy orosz kisvárosban játszódik, ahol lépten-nyomon erőszakba botlani, ahol a nőket kihasználják, s ahol az értelmiségi jövevény is csakhamar züllött agresszorrá válik, addig az udvarhelyiek előadása egy elhagyatott pályaudvar várótermében lel helyszínre. Itt a város és vidék ellentéte válik hangsúlyossá, s az a kontraszt, mely a lecsúszott, kisvárosi prolik és a tehetősebb, viszonylagos jólétből érkezett nagyvárosi prolik közt felfedezhető. Nem hiányzik ez esetben sem a verbális és fizikai erőszak, s itt is folyik az olcsó, maszekban gyártott vodka. A kilátástalanság alapmotívum, s noha szinte kivétel nélkül mindenki szenved e két színpadi műben, az agresszió és alkoholizmus gyenge mímelése és a „mintha-színház” zavaró eszközei annyira távol tartják ezeket az előadásokat a nézőktől, hogy a látottaktól jobb esetben is csak viszolyogni lehet.

A gyergyói Kollokviumot mégiscsak az határozza meg, hogy a fölvonultatott előadásokon keresztül, a romániai nemzetiségek nyelvén szólal meg. (Az pedig külön örvendetes, hogy címében következetesen használja a „kisebbségi” helyett a „nemzetiségi” megnevezést, ezzel sem hierarchikus – alá-fölé rendeltségi – viszonyt teremtve, hanem a párbeszédhez – kollokváláshoz – leginkább alkalmas, egyenlő státuszokat alakít ki az intézmények között.) A nyelvi meghatározottság – gondolnánk – már nem írja fölül az összes esztétikai szempontot, vagyis azt remélhetnénk, hogy a nemzetiségi színjátszás kinőtte a rendszerváltás előtti azon (egyébként akkor még jogos) igényét, hogy bármit is játsszon, az első és legfontosabb szempont nem az esztétikai érték, hanem a nemzeti nyelven történő játék legyen. Talán ezért is volt meglepő a bukaresti Állami Zsidó Színház produkciója, melynek legnagyobb értéke maga a jiddis nyelv volt, noha feltételezem, hogy a jelenlévők túlnyomó többsége csak a feliratozás miatt értette a hangzó szöveget. A huszadik század elejét megidéző jelmezekbe és díszletrészletekbe bújtatott Vándorcsillagok című előadás (rendező: Andrei Munteanu) zavaros főhajtásként hatott a zsidó vándorszínészet múltja előtt, a produkció azonban több kínos pillanatot is tartogatott a nézők számára. A gyengécske színészi alakításokkal tarkított előadást nézve az az érzésünk lehetett, hogy e teátrum esetében valóban mindegy, mit és hogyan játszanak, a lényeg az, hogy jiddisül történjen mindez. Ezen sejtésünkben pedig csak megerősíthetett a másnapi szakmai beszélgetéseken elhangzott vélemény (melyet a teátrum egyik művésznője fogalmazott meg), miszerint a színház egy templom, ahol elsősorban a nyelvet kell szolgálni. Mindezek után üdítően hatott a két német nyelvű társulat produkciója, ahol láthatóan nem akadtak fenn a nyelv képzelt vagy valós egzotikumán, hanem megpróbáltak egy többé-kevésbé jól megfogalmazott gondolatot közvetíteni. A temesváriak William Shakespeare Titus Andronicusát mutatták be Brian Michaels rendezésében, míg a szebeniek egy Gavriil Pinte által írt és rendezett előadást hoztak, Örök fiatalság és örök élet címmel.

Furcsa véletlen vagy tudatos döntés, nem tudni, mindenesetre a tizedik Kollokvium legelső és legutolsó előadása volt a fesztivál két csúcspontja. Ekkor mutatták be ugyanis a Bocsárdi László rendezte Bánk bánt (Tamási Áron Színház – Sepsiszentgyörgy), majd a Békeidőt (Csiky Gergely Állami Magyar Színház – Temesvár), melyet még a tavalyi évadban írt és rendezett a leginkább filmjeiről ismert Hajdu Szabolcs. Míg Bocsárdi színpadi tanulmánnyá gyúrta át a magyar klasszikust, s ezzel közös gondolkodásra késztette nézőit, addig a temesvári produkció sokkal inkább tekinthető egy töredezett szerkezetű, ám mégis egy, a rendező szempontjából rendkívül személyes történet köré felépített színpadi víziónak, mintsem egy komplex színpadi produkciónak. Mindkét előadás igen jelentős kritikai visszajelzést kapott bemutatása óta, így összegzésül csak annyit kell elmondanunk, hogy ebből a két produkcióból lehetett a leginkább kiérezni a Kollokvium során azt a fajta alkotói szabadságot, pontos vonalvezetést és kísérletező kedvet, melyre – s szintén a Kollokvium programkínálatát alapul véve – nagy szükség van az erdélyi színházi berkekben.

Kétségtelenül voltak hiányosságai a gyergyói fesztiválnak – mint minden több napos eseménynek –, mégis figyelembe kell vennünk a tényt, miszerint az ilyen alkalmak remek lehetőséget biztosítanak arra, hogy az egyébként saját városukban alkotó művészek (és főképp színészek) találkozzanak egymással, majd formális és nonformális keretek között (szakmai beszélgetéseken és a színházbüfében) továbbgondolják, megbeszéljék a látottakat. Ha mindössze ennyiért szerveznék is meg a Kollokviumot, már akkor is sokat nyerne ez a kicsi, valóban sok gonddal, de legalább annyi életerővel is telített erdélyi színházi közeg.