Ha az ötvenéves jubileumát 2012-ben „csendben megünneplő” Magyar zene szerkesztői úgy határoztak, hogy az elmúlt fél évszázad folyamán a lapban megjelent kiemelkedő írásokból néhányat újraközölnek, és ezzel egyidejűleg úgy döntöttek, hogy e válogatást – „a magyar zenetudomány elmúlt 50 éve és meghatározó képviselői” előtti tisztelgésként – Szabolcsi Bence A zenei köznyelv problémái című tanulmányával kezdik1, akkor szabadjon nekünk is visszautalnunk, ezúttal a stílus perspektívájából, az éppen négy évtizeddel ezelőtt, 1973-ban elhunyt kiváló zenetörténész egy korábban már idézett írására.
A mai olvasó A magyar zene évszázadai című, Bónis Ferenc gondozásában napvilágot látott gyűjtemény2 második kötetében bukkanhat rá A XIX. század magyar romantikus zenéje című tanulmányra,3 amelynek mindjárt első, A magyar zenei romantika eszmevilága. Mámor és kijózanodás címet viselő fejezete hihetetlenül értékes, tömör, ugyanakkor részletgazdag Szabolcsi-emlék. Stílusának tömörsége elsősorban abból fakad, hogy Szabolcsi esszészerűen, a csúcsánál megpillantott jéghegyként képes érzékeltetni és továbbadni mindazt az elképesztő mennyiségű ismeretanyagot, amelynek tudományos igényű feldolgozása és megszerkesztése a logikus érvelés és szövegépítkezés mintapéldáit vonultatja fel. A közel 25 nyomtatott oldalnyi terjedelemhez kapcsolódó, 162 hivatkozási tételből álló jegyzetanyag, melynek szükségszerű informális közzététele semmivel sem csökkenti a tanulmány irodalmi–művészi értékét, a részletgazdagság vonatkozásában kétségkívül meggyőző erővel hat.
A behatóbb szövegelemzés arra is fényt derít, hogy a lipcsei tanulmányútról hazatérő, majd rövidesen a Baumgarten-díjat (utóbb a Herder-díjat is) elnyerő zenetörténész – alapvető szerkezeti elvként – a klasszikus német filozófiai gondolkodást átható, sőt rendszerint meghatározó dualista felfogást tartja szem előtt, hiszen esszéjét az ellentétezés retorikai eszköze segítségével tagolja két főrészre, markáns hangütéssel indítva a második részt: „És mindez jórészt illúzió, mely a valóság első érintésére szertefoszlik.”4
Az ellentétezés – a főbb motívumok ellenkező előjellel történő ismételt megjelenítése – a szöveg különböző síkjain mindvégig nyomon követhető. Például a cigánybandák az előadóművészet nagy varázslatának valódi megtestesítőiként és kisugárzóiként tűnnek fel az első részben, míg később, a második részben nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem így van: valójában zenénknek napról napra való elsatnyítói, elnemzetlenítői. Ugyanez a kettősség figyelhető meg a verbunkos bemutatásakor is. Mi több, az asszimilált művészek szintén „jó” és „rossz” oldalukról mutatkoznak meg, és a tervezett 4-ik világhírű zeneimodról beigazolódik, hogy csupán vágyálom marad, hiszen „német és cseh muzsikusokkal nem teremtjük meg a magyar műzenét”5 – figyelmeztet a Magyar Szalon. De maga Bihari János is elutasításra talál (Kölcsey rosszalló kritikával kíséri), minek következtében a kezdeti mámort fölváltja az általános közöny. Majd, a szónoki kérdés megfogalmazásával, a szerző valósággal kibeszél: „De egyáltalán: milyen nemzet is vagyunk mi, milyen közösség, milyen kultúra az, mely zenéjével is csak politikai ambícióit szolgálta ki, hogy aztán ezt a zenét nyomban cserbenhagyja, mihelyt csak művészetről, csak eszmékről van szó?”6 Megszívlelendő!
Szabolcsi Bence régi-új mesét mond – valójában igaz történetet; ám e mesének hangulata, illata, zamata van. A zenei nemzetté válás történetét már régóta ismerjük, mondhatni a zsigereinkben hordjuk. De talán – e „nyelvemlékkel” kapcsolatban – nem is a mit kérdése, hanem sokkal inkább a hogyané tartogatja a legizgalmasabb válaszokat. Olyan ez, mintha nagyapó újra meg újra csak a Baradlayakról mesélne (lásd a bevezető képsort az ifjú gróf Széchenyi Istvánnal és társaival). És e tekintetben – bármilyen hihetetlennek tűnik is – Szabolcsi a magyar nemzet történetét elbeszélő Jókai kései rokonává válik.
Jegyzetek
1Vö.: Magyar zene. L. évfolyam, 2. szám, 2012. május, 125–142.
2Szabolcsi B.: A magyar zene évszázadai, I-II. kötet. Zeneműkiadó, Budapest, 1959–1961.
3A tanulmány korábban önállóan is megjelent. Vö.: Szabolcsi B.: A XIX. század magyar romantikus zenéje. Zeneműkiadó, Budapest, 1951.
4Uo. 14.
5Uo. 32.
6Uo. 16
