Vannak olyan, a földi árnyékvilágból már távozott alkotók, akikre szinte lehetetlen halottként gondolni. A személyiségükkel valahogyan nem társítható a halál gondolata, és nem csak abban az értelemben, ahogyan a szellem emberei halhatatlanok, vagyis nem pusztán a művük éli túl az idők változásait – egész lényük „szervesült” jellemzője az elevenség. Hiába tudom, hogy Sławomir Mrożek hónapok óta nem él már, mégsem lehet rá „nagy halottként” tekinteni – ami azt illeti, „nagy élőként” is nehéz volt gondolni rá. (Nem is gondoltak sokan, még egy árva Nobel-díjat sem kapott soha, és azt hiszem, nem is állna jól neki, bár talán szórakoztatóbb jelenség lett volna az akadémiai pulpituson, mint komorabb lelkületű pályatársai.)

Az, hogy Mrożeket általában a modern abszurd dráma jeles szerzőjeként szokás számon tartani, helyénvaló, mint ahogy az abszurd és a groteszk fogalmainak használata is vele kapcsolatban – mégsem elégséges. A Hazatérésem naplójánál (melyet részben mexikói emigrációja idején, részben Krakkóba való visszatelepülése után írt) alig találni szellemesebben és egyben tűpontosabban megírt látleletet arról a korról, amely történelmi jelenünknek és közelmúltunknak tekinthető. A derűs (ön)iróniával megírt, franciásan társalgó stílusú feljegyzések mögött egy bölcs és rezignált gondolkodó arcvonásai rajzolódnak ki, aki okosabb annál, mintsem hogy higgyen a világ és az ember megváltoztathatóságában, de nem habozik rámutatni valódi természetükre. És ebben a rámutatási gesztusban van valami különös. Mindannyian ismerjük Örkény sziporkázó meghatározását a groteszkről: hogy tudniillik terpeszállásba kell állni, mélyen előrehajolni és két lábunk közt hátratekinteni – s a világ máris fejtetőre állt. Apróságnak tetszhet, mégis fontos megemlíteni: mi állítjuk fejtetőre a világot azzal, hogy más, szokatlan látószögből kezdjük szemlélni. Vagyis a világ abszurditása szemléleti kérdés; a végén minden talpra áll úgyis. Mi történik azonban akkor, ha a világ – szemeink előtt, mégis észrevétlenül – úgy marad, ahogyan volt, felfordítva, és külön erőfeszítéseket kell tennünk, ha újra a maga természetes rendjében szeretnénk látni? „Emlékszem – írja egy helyütt a lengyel mester –, mennyire megörültem egy bizonyos bumper sticker láttán akkoriban, amikor tetőfokára hágott a tiltakozás az atomfegyverek ellen, valamint – ettől függetlenül, de egyidejűleg – a kampány a bálnák védelmében. A bumper sticker az a matrica, amit Amerikában a kocsija ütközőjére ragaszt az autós, hogy kinyilvánítsa ezt vagy amazt, vagy egyáltalán közhírré tegye, amit éppen akar, olykor egészen személyes témákról. Tele volt akkor minden »Le az atomfegyverrel!« és »Mentsd meg a bálnákat!« matricákkal. Az a bumper sticker viszont, amiről beszélek, így szólt: Nuke the whales! (»Atombombát a bálnákra!«) Nem akarok atomkatasztrófában meghalni, és szeretem a bálnákat, de az a bumper sticker üdítően hatott rám.” A világ egyensúlya akkor áll helyre – és Mrożeknél ezt senki nem tudta jobban –, ha megtaláljuk benne a mindenkori ellenpontokat, s annak a módját, hogyan kell fejtetőre állítani ahhoz, hogy újra normális legyen.